A kötet elején olvasható biográfiai esszédben azt írod, hogy Erdélyi Ágnes költői és írói munkásságát alanyi jogon kell értékelni – mi az oka mégis annak, hogy eddig mintha elkerülte volna az irodalomkritika figyelmét?
A teljesen természetes szakmai paradoxon. Szakmai figyelemre csak az számíthat, amit olvasni lehet, viszont amire nem figyeltek még fel, annak rosszabb az esélyei a megjelenésre, a szövegkiadásra. Ez az irodalomtörténet 22-es csapdája, a saját farkába harapó filológiai kígyó. De persze ez igaz a mindenkori irodalomra, a kortárs művekre is: aminek nincs híre, azt nem olvassák, amit pedig nem olvasnak, annak nem lesz híre. Ahhoz, hogy egy ismeretlen életmű ismert legyen, ki kell mozdulni a kényelmesen tunya komfortzónából, azonban egy mégoly elszánt kutató önmagában még nem elég: kell egy vállalkozó kiadó is, amelyik megadja a lehetőséget egy ismeretlen életmű olvashatóvá válásához. Ez utóbbi szerepet – akárcsak a legutóbbi szövegkiadási munkámnál, a Kosztolányi Ádám-kötetnél – a Jaffa Kiadó vállalta. És bár Erdélyi Ágnesnek életében két kötete is megjelent, ezek hozzáférhetetlenek: Romániában jelentek meg, vélhetően nem magas példányszámban, Magyarországra alig jutott belőlük, és ami átjutott, az is elkallódott – így fizikálisan olvashatatlanok voltak nyolcvanöt évig. Annak idején kiadták őket, olvasták is őket, viszont mára már nem részei az irodalom-rendszernek. Bár a Radnóti-életrajz kapcsán cím szerint ismertek, de nem olvasta őket senki. Amit pedig nem olvasnak, az, tudjuk jól, olyan, mintha nem is létezne. 1945 után sem foglalkoztak vele, és később is elmaradt a felfedezés, pedig ok éppen lett volna rá: mártír költő volt ő is, és így akár még irodalompolitikai célt is szolgálhatott volna egy korai újrakiadás. Viszont mivel „határon túli” magyar szerzőről van szó, még ha holokauszt-áldozat is, nem beszéltek róla. Ezért én a mostani kiadást úgy értékelem, mintha egy új szerző indult volna útnak, és az Arckép szavakból megjelenése nem más, mint szerzőavatás.
Ehhez elmesélnék egy nagyon szemléletes esetet. Amikor a közösségi médiában a könyv közeli megjelenésének híre ment, egy irodalomtörténész kolléga hozzászólásban odaírta a még meg sem jelent kötet borítója alá, hogy a szerzői névválasztásra jobban kellett volna figyelni, mert az Erdélyi Ágnes név foglalt, jelenleg ketten is vannak, akik ezen a néven működnek. És hogy ilyenkor nem az életkor számít, hanem az, hogy ki mikor kezdett publikálni. Ez mind igaz, csakhogy persze ebből a szempontból is Erdélyi Ágnesé (1914–1944) az elsőség, hiszen az ő könyvei 1935-ben jelentek meg. Csak éppen, és ez volt a félreértés oka, ezek nem rögzültek irodalomtörténeti tényként – pedig azok.
A források alapján mit tudunk, milyen volt a viszony a testvérek, Radnóti Miklós és Glatter (Erdélyi) Ágnes között?
Radnóti öt évvel volt idősebb húgánál, és hét évig együtt nevelkedtek, teljes családot alkotva. Egyikük sem tudta, hogy korábban milyen tragédiák történtek a családjukban. Radnóti édesanyja a szülésbe halt bele, és ugyanekkor halt meg Radnóti ikertestvére is. Később az apa, Glatter Jakab, hogy Miklóst fel tudja nevelni, újra megnősült. Molnár Ilona lett a második felesége, akivel első közös gyermekük 1913-ban született, aki viszont még ebben az évben meghalt. Egy évre rá jött Ágnes – ő lett Miklós kishúga, ahogy Radnóti az Ikrek havában nevezi. Édestestvérekként éltek egészen 1921-ig, amikor meghalt édesapjuk – és a rokonok elmondták nekik az igazságot. A férj nélkül maradt Molnár Ilona nem tudta egyben tartani a családot, a könnyebb megélhetés miatt a felnőttek úgy döntöttek, hogy a gyerekek külön fognak felnőni: Miklós a nagybátyjához, Grosz Dezsőhöz került, Ágnes pedig édesanyjával elköltözött Nagyváradra, ahol Molnár Ilona rokonsága volt segítségükre. Ekkortól külön éltek, de Miklós többször is meglátogatta őket, leveleztek is, aztán amikor Ágnes felnőtt, már ő látogatta Budapesten Miklósékat. Gyarmati Fanni is kedvelte Ágnest, viszont annak későbbi férjét egyáltalán nem – meg is jósolta korai válásukat. Ágnes házassága alatt három évig Bukarestben is élt, ebben az időszakban nem találkoztak bátyjával. Viszont amikor 1940-ben elvált férjétől és visszaköltözött Nagyváradra, ezután ismét. Utolsó szilveszterüket is együtt töltötték; ekkor találkoztak utoljára.
Hogyan viszonyult Radnóti húga írói, költői tevékenységéhez, és mennyire számított Ágnesnek a bátyja véleménye?
Ágnes számára Radnóti volt a kapocs az irodalomhoz. Az idősebb költő báty kiválóan alkalmas arra, hogy a pályán elinduló kistestvér megmutassa neki verseit és tanácsot kérjen tőle. Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy amikor a tizennyolc éves Ágnes 1932-ben elküldi bátyjának az első verseit, akkor Radnóti is még csak kétkötetes szerző, abból az egyiket ráadásul el is kobozták, harmadéves bölcsészhallgató a szegedi egyetemen, viszont már jelent meg verse a Nyugatban, ahol írtak is a köteteiről.
Az első versekről Miklós még nem volt túl jó véleménnyel, de később Ágnes sokat fejlődött, és Radnóti is sokat segített neki.
Nemcsak azzal, hogy elolvasta és véleményezte a neki levélben megküldött verseket, hanem Ágnes irodalmi műveltségét és irodalmi kapcsolathálózatát illetően is: olvasnivalót küldött neki, könyveket, folyóiratokat, illetve Ágnes verseit megpróbálta budapesti antológiákban elhelyezni, és amikor Ágnes Pesten járt, magával vitte az irodalmi rendezvényekre, ismerősökhöz. Húga így ismerkedett meg Vas Istvánnal, Dési Huber Istvánnal, Buday Györggyel, Ortutay Gyulával. Később aztán már nemcsak Radnóti, hanem például Vas István is véleményezte a verseket. Egy konkrét példát tudunk is, amikor Miklós tanácsokkal formálta húga írásait, mert egyik levelében Ágnes már az átdolgozott változatokat küldte el Budapestre. Ami azt jelenti, hogy voltak korábbi változatok is, amiket azonban Miklós átdolgozásra javasolt. Ezek a darabok azért is külön érdekesek, mert jelenlegi tudásunk szerint ezek Ágnes utolsó versei – ebben a levélben maradtak fönn, megjelenésükről nem tudok.
Radnótiné nagyon kritikusan olvasta sógornője írásait, például azt írta róla: „kár az életét erre a sínre helyezni makacsul, a félműveltek biztonságával és merészségével nyúl mindenféle témához” – jogos ez a kritika szerinted?
Radnótiné nagyon szigorú és őszinte kritikus volt, ismerőseivel, barátaival szemben is. Egyedül Radnóti nem kapott tőle szakmai kritikát – igaz, őt minden másban bírálta. Hogy sokat dohányzik, sokat sütizik, hogy lusta. De a házasságukhoz ez a féle őszinteség is hozzátartozott.
Gyarmati Fanni 1935-ben ismerte meg Ágnest személyesen. Előbb is hallott róla persze, sőt: előbb olvasta a Kovácsék című regényt, mint hogy találkozott volna leendő sógornőjével. A Kovácsék pedig tetszett neki, annak ellenére, hogy egy ilyen fiatal lány első megjelent kötete volt. Ezt is leírta a naplójába. Aztán később elkezdte tényleg kritikusan szemlélni, és 1943-44 fordulóján, amikor Ágnes velük töltötte a szilveszterestét, meg is próbálta lebeszélni őt az írásról. Hogy minek a középszert gyarapítani, amikor írni csak a legjobbaknak érdemes, mert annál gyengébbet minek kell egyáltalán? Itt természetesen nem volt igaza Gyarmati Fanninak, sem az adott konkrét esetben, sem pedig általánosabban, a mindenkori irodalmi folyamatokat tekintve. Merthogy az irodalom sosem csupán első vonalból áll, Ágnes pedig – és ezt már Radnóti mondta feleségének – semmivel sem rosszabb magyarországi társainál, annak ellenére, hogy ő nem fejezte be tanulmányait, nem tanulta az irodalmat, egy más államnyelvű országban nőtt fel és él. Azt már én teszem hozzá, hogy éppen ezért nem azonos olvasmányai voltak, mint a magyarországi alkotótársaknak, és az irodalmi életből is más jutott neki – ami pedig az információáramlás szempontjából nagyon fontos. De tegyünk egy próbát: olvassa el mindenki a Kovácsék című regényt, és aki szerint Erdélyi Ágnes „a félműveltek biztonságával és merészségével nyúl mindenféle témához” benne, annak adok majd ajándékba egy Erdélyi Ágnes zsurnalisztika kötetet, ha lesz. Ez komoly.
Ha Erdélyi Ágnes alkotói tevékenységének mérföldköveit művekkel kellene jelezni, akkor mik lennének azok, amelyeket feltétlenül megemlítenél?
Valójában túl rövid ahhoz az alkotói időszak, hogy szakaszolni lehessen. Mindössze tíz év. Erdélyi Ágnes 1932-ben kezdett verset írni, legyen akkor ez a nulla kilométerkő. Baloldali gondolkodású költőként hamar csatlakozott a kolozsvári Korunk köréhez, és ez időben is egybeesik két kötetének megjelenésével: előbb a Kovácsék című regénye látott napvilágot 1935-ben, majd nem sokkal később a Kórus három hangra című verseskötet. Ez mindenképpen egy mérföldkő, bár az előbb még kilométert mondtam. Ezután azonban kevesebbet írt: az 1935-ben kötött házasság nem hozott megfelelő alkotói légkört, Ágnes panaszkodott is Gaál Gábornak, a Korunk főszerkesztőjének, hogy nem tud írni. Ebből a terméketlenségből a Bukarestbe költözéssel próbált kilábalni, de ekkor sem jutott lényegesen több ideje írni. Dolgoznia kellett a megélhetésért. Viszont itt legalább már pezsgő társasági életet élt, és bekapcsolódott a bukaresti mozgalomba. 1940-ben elvált férjétől, és visszaköltözött Nagyváradra, ahol ezzel új költői korszak is kezdődött. Elvileg ide is lehetne tenni egy mérföldkövet. Ekkor viszont már a történelem gátolta meg az alkotásban: versei egyre ritkábban, aztán már egyáltalán nem jelenhettek meg. Ezért is érdemel külön figyelmet az 1941-ben egyetlen példányban készült, és szerencsére a háborút átvészelő Nagybánya című versciklus, amit egy barátja születésnapjára állított össze. Ezután már csak pár álnéven megjelent vers, és több, kéziratban maradt darab ismert.
Akárcsak bátyjánál, nála is megfigyelhető, hogy az egyre borúsabbá váló események hogyan hozzák ki az egyre jobb költőt az emberből.
A kortársak visszaemlékezéseiből tudni, hogy Ágnes tervezett egy újabb verseskötet és egy novellagyűjteményt is kiadni, de ezekre már nem kerülhetett sor.
Az esszédből is kiderül, hogy Erdélyi Ágnes életében elég sok a vakfolt, az olyan részlet, melyet jelenleg nem ismerünk. Ezek közül mi az, ami téged a leginkább izgat?
Mindenképpen szeretnék Erdélyi Ágnesről még kisebb-nagyobb cikkeket, résztanulmányokat írni, olyan témákról, amiket a bevezetőben csak halványan sem érinthettem. Például a magyarországi és a romániai kapcsolathálózatáról, a kettő összekapcsolódásáról, a fiatalok önszerveződő tömörüléseinek induló lapjairól. A Covid ha múlik, sokban hozzájárul majd a kutatásaimhoz, éppen annyira, amennyire hátráltatott a könyv összeállítása és a bevezető tanulmány megírása során: két romániai kutatóútról kellett lemondanom miatta, pedig nagyon izgalmas, sok mindent rejtő hagyatékokat nézhettem volna át. És éppen az általad említett vakfoltok száma csökkenne ezzel. Nagyon keveset tudni jelenleg a szilágysomlyói és a bukaresti évekről.
Jó lenne további kéziratokat, elsősorban Ágnes által írt leveleket találni, mert úgy tűnik, leveleiben rendre magáról, életkörülményeiről is beszámolt,
legyen a címzett rokon, barát vagy akár egy irodalmi kapcsolat, folyóirat-szerkesztő. És az újságíró Erdélyi Ágnes is foglalkoztat. A szépírót, azt hiszem, a kötetből meg lehet ismerni. Viszont több mint tíz évig újságíróként is dolgozott, a leghagyományosabb műfajoktól kezdve mindent írt. Tehát a zsurnaliszta életművében egymás mellett van a tudósítás, a riport, az interjú, a tárca, a publicisztika és a politikai cikk – és ez nemcsak az ő egyéni orientációjáról, érdeklődéséről mondana el mindennél többet, de sokban hozzájárulna a 30-as évek erdélyi művelődéstörténetéhez. Ahogy sejtem, idővel ezeket a cikkeket is össze fogom gyűjteni. Abból, amit eddig ismerek eddig az anyagból, ki merem jelenteni: hallatlanul izgalmas.
Bíró-Balogh Tamás (fotó: Valuska Gábor - a kép nyáron készült, amikor Vaktérkép című sorozatunkhoz Szegeden forgattunk, a videót ITT tudjátok megnézni)
Erdélyi Ágnes hagyatékának nagy része megsemmisült, mégis hogyan állt össze a mostani kötet?
A dolgok jelenlegi állása zerint nem is a nagy része semmisült meg a hagyatéknak, hanem – mint nagyon sok sorstársának, akit 1944 elhurcoltak és megöltek – az egész. Előbb a nagyváradi gettóba kellett édesanyjával menniük, és már ide is csak a legszükségesebb dolgokat vihették magukkal. A magukra maradt házakat-lakásokat pedig általában kifosztották, és vélhetően ez történt az övékkel is. Ez pedig az életművet és az életrajzot is szegényebbé tette. Ágnesnek feltehetően több verse, novellája lehetett kéziratban – hiszen tudjuk, hogy tervezett egy-egy ilyen összeállítást –, ezek több mint valószínűleg megsemmisültek, mint ahogy levelezése is, benne Radnóti és mások leveleivel.
Ami maradt: az a két megjelent kötet, egy regény (Kovácsék, 1935) és egy versgyűjtemény (Kórus három hangra, 1936). Az 1941-ben egy példányban készített Nagybánya, amelyet a kiváló festő, Leon Alex illusztrált – ezt a kéziratos ciklust évtizedekkel később közölték, ami azért is szerencsés, mert az eredeti példány azóta ismét elveszett, nem találta az egykori közlő hozzátartozója. Ezek a nagyobb kompozíciók, amelyeket még a szerző alakított ki. Ami ezek mellett a kötetbe került: a korabeli napilapokban és folyóiratokban közölt versek és prózák, amelyek közül külön érdekesek az álnéven megjelent versek, amelyet Horváth Imre nagyváradi költő egyik visszaemlékezése alapján sikerült megtalálni és azonosítani. Pár kézirat mégis megmaradt, amiket Ágnes megküldött testvérének, így ezek a darabok a Radnóti-hagyatékban, a levelezés részeként őrződtek meg.
Irodalomtörténészként mintha vonzódnál a híres alkotók szélárnyékában megbújó vagy épp emiatt kevés figyelmet kapó életutakra – számodra önmagukban is érdekes ezek az alkotók, vagy a róluk való tudás inkább a kanonizált írók, költők pályaképét gazdagítják, és emiatt érdekesek? Ki az, aki jelenleg a látóteredben van?
Valóban úgy gondolom, hogy nagyon értékes életművek lehetnek esetleg olyanok „árnyékában”, akiket már nagyon jól ismerünk. De persze nem lehet, és nem is érdemes összevetni őket, sem Kosztolányi Dezsőt és Ádámot, sem pedig Radnóti Miklóst és Erdélyi Ágnest. Ahogy két évvel ezelőtt az apjához hasonlóan „írogató” Ádám kapott egy esélyt, most Ágnes, „akinek szintén megjelent két kötete”. Mindkét életmű önálló jogon is számot tarthat mind az olvasók, mind a szakma figyelmére: Ádám kiváló gondolkodó volt, Ágnes pedig remek író és jó költő.
Bevallom, sokat várok a recepciótól, és nem Radnóti Miklós miatt.
Persze, az ő életrajza is pontosabb lett, főleg Ágnes most először publikált önéletrajzi hosszúverse miatt. Hanem azért, mert szerintem ez egy roppant érdekes, sokfelé utat nyitó életmű, a trianoni döntés után kisebbségi létbe kényszerült magyarok életének ábrázolása mellett a női egyenjogúság kérdése és a nők mindennapi életformája, a zsidóság és a haladó gondolkodású művészközösségek közösségi gondolkodása, a munkásosztály problémái, prózában és versben – csupa olyan irány, ahonnan Erdélyi Ágnes életműve megközelíthető.
Régóta vallom, hogy egy dolgozatot mindenki megérdemel, még a másod-harmadvonalban alkotó írók-költők is, sőt a hót dilettánsok is, mert ők is részei a mindenkori nagybetűs irodalomnak, és így a nagybetűs irodalomtörténetnek is. Persze mindenkit a helyén kell kezelni. És nem feltétlenül minden ilyen típusú feldolgozás jár együtt szövegkiadással. De például Erdélyi Ágnes zsurnalisztikáját valóban szívesen látnám egy kötetben, ugyanígy Kosztolányi Ádámtól is el tudnék képzelni egy újabb – más típusú szövegekből álló – kötetet, de most mégis egy újabb szerző foglalkoztat. Róla viszont nem mondanék sokkal többet, talán csak annyit, hogy a nevét és műveinek egy részét vélhetően minden harminc év fölötti olvasó ismeri, de most az illető munkásságának az eddigi ismeretektől teljesen eltérő részét szeretném kötetbe rendezni, amivel nemcsak az életmű, de a Trianon utáni történelmünkről való beszéd is újabb részletekkel gazdagodik. Így is mondhatnám: az író teljesen új arcát mutatja majd.
