A kötetcím (Radnóti Miklós újabb dedikációi és levelei) egyértelműen arra utal, hogy ez a könyv egy folytatás, mégpedig két korábbi kötet utóéletét foglalja össze, az azóta eltelt évek gyűjtését mutatja be. Mesélnél kicsit erről a folyamatról, valamint arról, hogy pontosan mi került az új könyvbe? A Különben magyar költő vagyok című kötet végén is azt írtad, hogy akinek birtokában van még Radnóti-levél, értesítsen – kaptál ilyen jellegű megkereséseket?
Igen, ez így van, ez a kis kötet a két korábbi nagyobb gyűjtemény kiegészítése, de úgy is mondhatnám: frissítése. Kilencven eddig ismeretlen Radnóti-dedikáció és négy újabban fellelt Radnóti-levél került bele. Ezek az utóbbi három-négy év alatt kerültek elő. Van köztük olyan, ami árverésen került kalapács alá, vagy antikváriumban bukkant föl – és egy arra járó, aki tudta, hogy ezzel foglalkozom, értesített –, és elég sokat sikerült direktbe rágyűjtenem az eddigiekre. Örökösöket, leszármazottakat kerestem fel, vagy olyan magángyűjtőket, akikhez eddig nem jutottam el. És tényleg volt olyan eset is, hogy valaki a felhívásokra jelentkezett: a dedikációs és a leveles könyv végén is ott a kérés, küldjenek vagy értesítsenek, és működött. Erről jut eszembe, hogy ebbe a kis könyvbe ezt elfelejtettem beleírni, jaj.
Radnóti Miklós dedikál Szegeden 1934-ben (Müller Miklós fotója) - Bíró-Balogh Tamás új könyve
Miért fontos, hogy Radnóti Miklós kiknek dedikálta a könyveit, az irodalomtörténész mit tud leszűrni abból, hogy a költő kiknek ajánlotta a köteteit?
A dedikációkutatás viszonylag új kutatási terület, ami egyben azt is jelenti, hogy régebben egyáltalán nem volt fontos, hogy egy szerző kiknek dedikált. Pedig ha összegyűjtjük egy alkotó ajánlásait, akkor megkapjuk azoknak a személyeknek a halmazát, akikkel kapcsolatban állt, akik voltak annyira fontosak számára, hogy dedikált könyvet adjon nekik. Mert az ugye értelemszerű, hogy egy költő nem ad mindenkinek, aki szembe jön az utcán, valamilyen szempont alapján válogat. Például csak a barátoknak ad. Vagy a kollégáknak. A szeretőknek. És, persze, ha van és kérik: az olvasóknak. Ezekből a külön esetekből áll az ő irodalmi kapcsolathálózata. Egy-egy dedikáció önmagában is érdekes lehet, de összességükben többet mutatnak. Megrajzolják azt a közeget, amiben az adott író-költő mozgott, élt, alkotott, megmutatja a hálózaton belüli viszonyokat, hogy például kik álltak hozzá a legközelebb (mert ők kapták a legtöbb dedikált könyvet az évek során), vagy kik voltak csak alkalmi, de meglehet, mégis fontos kapcsolatok (akik csak egy könyvet kaptak). Azok számára, akiket egyáltalán nem érdekel a mű és a szerző körüli világi kontextus, talán ez értelmetlen kutatás, de szerintem rém izgi. És most idegondolok egy szmájlit.
Miféle rendezőelvet követtél, hogyan csoportosíthatók az új dedikációk?
Egyetlen természetes rend van, ez a kronológia, ehhez tartottam magam. Mint mindig. Csakis így rajzolódik ki az az ív, ahol Radnóti életrajzi eseménytörténete és irodalmi kapcsolathálózatának alakulása összefügg. Lehetett volna persze kötetenként adni az ajánlásokat, és lehetett volna címzettenként, mindkettőre van példa, de ezek a művi elrendezések éppen a lényeget fedik el. A kronológiai sorrendben adott dedikációk – miképp az ugyanezen elv szerint közreadott levelek is – jó alapjai lesznek vagy lehetnek majd egy esetleges életrajzi kronológiának. De a kötet végén lévő életrajzi jegyzetek mögött ott vannak a dedikációk sorszámai, hogy az adott illetőnek Radnóti mennyit és mit dedikált – ezek alapján könnyen visszakereshető a személyes kapcsolattörténet dokumentációja is.
Mit lehet tudni a dedikációk címzettjeiről? Ahol nem szerepel teljes név, hogyan lehet azonosítani őket?
Amikor elkezdtem Radnóti dedikációit összegyűjteni, a kétezres évek első évtizedében, még könnyű dolgom volt, mert az ilyen esetekben egyszerűen csak megkérdeztem Gyarmati Fannit, és ő már rögtön mondta is, hogy ki volt Sanyi vagy Imre bátyám. Csodálatos emlékezőtehetsége volt. A halála óta ez is nehezebb. Viszont a kétkötetes naplója így is nagy segítség: abban részletesen lejegyezte, mikor kivel találkoztak, ki járt náluk vagy éppen kikhez mentek ők. Radnóti naplója, levelezése szintén jó forrás. Radnóti keresztnéven csak a legközelebbi barátait vagy családtagjait szólította meg, tehát elvileg kisebb sugarú körben kell keresni a címzettet. A problémát az okozhatja, ha egy becenév több emberre is vonatkozhat, ilyen például az Andris és a Bandi: több András nevű közeli barátja volt Radnótinak. Ilyenkor más forrásokat kell segítségül hívni az azonosításhoz, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Ahol teljes név van, ott viszonylag könnyű a helyzet, mert az eddigi tapasztalatok alapján valószínűleg jegyzett személy. Azt lehet megfigyelni ugyanis, hogy Radnóti Miklós irodalmi kapcsolathálózata valóban szinte irodalmi vagy más társművészeti kapcsolatokból áll: írók, költők, esszéisták, irodalomtörténészek, kritikusok, fordítók, hírlapírók, szerkesztők, színészek, festők, szobrászok, fotóművészek, és így tovább. Civil olvasója alig akadt. Ezért a címzettek közül szinte majdnem mindenkit lehetett azonosítani. Róluk életrajzi és kapcsolattörténeti jegyzet található a könyvben.
Az elmúlt években azt lehet látni, hogy a Radnóti-levelek, -kéziratok és a dedikált kötetek is nagyon keresettek – a kutatónak nyilván nagy könnyebbség, ha egy könyvben névre szóló dedikáció szerepel, de gyűjtői szempontból szerinted mi értékesebb, ha csak a kézjegye szerepel egy alkotónak vagy ha névre szólóan dedikált egy kötetet?
Annak idején, a kilencvenes években még én is tudtam venni dedikált Radnóti-kötetet, ma már, tanári fizetésből, nem számíthatok arra, hogy lesz bármikor is. Ami volt, azt is el kellett adnom. Ez van. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy valóban fölmentek az árak, sőt: egy pillanatban ugrásszerűen megnőttek, és ma már csak egy szűk kör előjoga lett birtokolni az ilyesmit. Amennyire tudom, irodalomtörténész vagy tanár nincs is a legnagyobb gyűjtők között. Én is csak másolatokból dolgozom, aminek tudományosan ugyanannyi információs értéke van.
A könyvek piaci értéke sok mindentől függ. Van Radnótinak egy nagyon ritka kötete, nem is kötet ez valójában, csak egy pár példányos különlenyomat, privátdruck, az Ikrek hava első fejezete Testvérek címmel. Én két példányt láttam eddig belőle, nem is vagyok benne biztos, hogy készült több egyáltalán. Abból az egyik dedikált – a másik nem. Ez az utóbbi, dedikálatlan példány ritkasága miatt többet ér, mint mondjuk egy gesztus értékű dedikált kötet.
Egy szimpla aláírás valójában csak kultikus értékkel ruházza föl az adott kötetet: egy könyv, amit a saját kezével érintett az alkotó. Ezzel szemben a dedikált példány mindig az irodalomtörténet számára értelmezhető információt hordoz. Ráadásul a dedikáció mindig több szóból áll, mint egy puszta aláírás, tehát akár szakrálisan is jobban működik. Vagy aki akarja, több mindent tud benne simogatni. De persze dedikáció és dedikáció között is van különbség: sokszor érdekesebb és izgalmasabb egy párszavas ajánlás, mint egy két oldalon végighúzódó ömlengés. Itt most persze nem Radnótira gondolok, csak arra, hogy mások az irodalomtörténészek és a kereskedők, illetve a gyűjtők szempontjai.
Az előszóban említést teszel egy kétes hitelű dedikációról – ez mit jelent egészen pontosan, illetve a kutató hogyan tudja kiszűrni a hamisítványokat?
Első körben azt mondanám, amit Kieselbach Tamás válaszolt egy festményekkel kapcsolatos hasonló kérdésre: egy idő után rááll az ember szeme. Felismeri. El tudja különíteni a valódit a talmitól. Ez persze a kéziratokkal, kézírásokkal is így van. Aki sokat foglalkozott egy alkotó kézirataival, sajtó alá rendezte például verseinek, prózáinak kritikai kiadását, vagy a levelezését, az elég jól ismeri és így felismeri az adott illető írását. Én is elég sok Radnóti-autográfiát láttam már, így van némi tapasztalatom a kérdésben. De a tapasztalaton kívül vannak olyan kézzelfogható jellegzetességek, amik segítik a döntést. Ha például egy Radnóti-dedikáció golyóstollal van írva, akkor az biztosan hamis. Ha egy Radnóti-dedikáció nem ott szerepel a kötetben, ahol az adott kötetbe írt összes többi dedikáció, az is gyanús. Ha bármely életrajzi adat kizárja a dedikáció létét, akkor sem szabad felvenni a gyűjteménybe. Nemrég futottam bele egy olyan ajánlásba, aminek hitelességét éppen így lehetett megcáfolni: a dedikáció keltezésekor az országosan ismert címzett éppen börtönben volt, tehát nem kaphatott könyvet, ráadásul éppen a följelentőjétől; ezt a hamisító benézte. Vagy egy példa a mostani gyűjteményből: amikor Radnóti Sík Sándornak dedikált, mindig „fiúi szeretettel” vagy „fiúi tisztelettel” ajánlotta a kötetét. Tehát ha a mégoly ügyes hamisítvány szövegéből ez hiányzik, akkor az több mint gyanús. De persze minden egyes darabot külön kell vizsgálni. Mert mindig vannak, mindig lehetnek kivételek. Viszont az irodalomtörténeti gyűjtések esetében fokozottan érvényes a kevesebb – több elve, mert inkább legyen valamivel kevesebb teljesen hiteles darab, mint hogy pár hamis megvezessen. Ezért kell minden egyes esetben komplex vizsgálat: nemcsak az írást, de a kontextust és a hátteret is vizsgálni. Sajnos többeknek okoztam már csalódást azzal, hogy féltve őrzött vagy épp áruba bocsájtott kincsükről azt kellett mondanom, hogy szép, szép, de nem eredeti.
Fotó: Valuska Gábor
A gyűjtésben szerepel egy rongált kötet – mi visz rá valakit arra, hogy kárt tegyen egy dedikált könyvben?
Huhh, ez egy nagyon jó kérdés. Alapból mindenki rávágná, hogy hülye az illető, egy vandál, akinek semmi haszna nem származik a rongálásból, csak kárt okoz. És ez részben így is van, hiszen maga rongálja meg azt a kötetet, amiért így persze kevesebbet is fog kapni. Önmagával tol ki, szépen mondva.
A rongálásnak többféle módja van: firkálás, festés, kaparás, de a legdurvább a kivágás. Mert míg az előzőek esetében esetleg valamennyire rekonstruálható vagy kikövetkeztethető a roncsolt szövegrész, utóbbinál egyáltalán nem. Ugyanezért ez a legbiztosabb is: ha tehát valaki teljesen el akar tüntetni egy szövegrészt, ki kell vágnia. Sniccerrel, borotvapengével, ollóval – mellékes. Akárhogy is csinálják, egy közös van bennük: el akarnak tüntetni valamit. Legtöbbször a címzett nevét. Talán mert szégyellik, hogy el kell adniuk. Vagy más okból. Mindenesetre a dedikációkutatást is megnehezítik vele. Külön lélektana van rongálásnak, egyszer majd megírom bővebben is.
