Kisebb kihagyásokkal tizenegy évig vezetett naplót Radnóti Miklósné, melynek kötetbe szerkesztett változata néhány hete kapható a könyvesboltokban (a kézirat gondozója és szerkesztője Ferencz Győző irodalomtörténész volt). A napló már megjelenése előtt kisebbfajta szenzációt keltett, melyet részben indokolhat Radnóti Miklós személye, verseinek népszerűsége, de akár az a romantikus kép is, melyet a szélesebb közvélemény ápol kettejük kapcsolatáról, házasságáról. (Utóbbi kialakulásában nem elhanyagolható szerepe volt Nyáry Krisztián irodalmi szerelmes könyvének, amely lényegében a síelős Radnóti-fotóból nőtte ki magát.) A naplóból ugyanakkor nagyon hamar kiderül, hogy Gyarmati Fanni nem volt romantikus alkat, sem a kor, sem a körülményei nem tették ezt lehetővé. Kemény kritikus volt, ebbéli mindennapi minőségében nem kímélte sem a férjét, sem magát, és a kortársakat sem. A bennünk élő mítoszokat határozott kézzel foszlatja szét, még akkor is, ha szándéka az ismert okokból nem ez volt. Naplója egyszerre kordokumentum, fontos lenyomata a második világháború előtti és alatti irodalmi kornak, portré, személyes kitárulkozás, gyászmunka. Gyarmati Fanni naplója a hét könyve.
Bármekkora közhelynek tűnik is, a tizenegy év alatt, amíg Radnóti Miklósné naplót írt, világok omlottak össze – és nem épült újjá szinte semmi sem. A házassága előtti hónapokban kezdett el jegyzetelni az ajándékba kapott határidőnaplóba (ezen ment is egy kis huzavona kezdetben, azzal indít ugyanis a napló, hogy ki kezdjen el írni bele), 1946 őszén azonban már megtört özvegyként rögzíti emlékeit. Hiába koncentrál azonban szinte mindvégig férjére, legalább olyan izgalmas személyiség Gyarmati Fanni, akinek szűrőjén keresztül megismerjük az eseményeket. A harmincas évek közepén már dolgozó nő, aki apja gyorsíróiskolájában oktat. Kétségekkel, küszködéssel és rengeteg frusztrációval járó munka ez, sokat panaszkodik a tanítványokra, az erős konkurenciára, a rosszindulatú vizsgáztatókra. Kénytelen mégis dolgozni, hiszen a Radnóti gyámjától érkező csekély apanázs mellett éveken keresztül ez az egyetlen állandó bevételük („Istenem, add, hogy csak fél napig kelljen dolgozni a megélhetésért, hogy emberibb életre maradjon idő” – írja 1937 márciusában). Dilemmájuk kettős: ha Radnóti polgári állást vállal, nem marad ideje és ereje a versekre, ha viszont csak a költészetnek él, akkor állandósulnak anyagi problémáik. Radnótiné mégis ez utóbbit szorgalmazza; vakon hisz ugyanis férje tehetségében, és sokszor fáj neki, hogy Radnótinál tehetségtelenebb, de ügyesebben helyezkedő szerzőknek jelennek meg köteteik, vagy bízzák meg őket szerkesztési, műfordítói feladatokkal.
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946 I-II.
Jaffa Kiadó, 2014, 1200 oldal, 7920 HUF
Radnóti Miklós kétségtelenül nem volt törtető ember. „Nem bírom Mik állapotát, sem ezt a semmittevő, kallódó reménytelen állapotot, hogy nincs kedve semmihez, délig alszik, nap-nap mellett későn fekszik, soványodik, és keserű, és semminek semmi célját nem látja” – írja a feleség 1937 áprilisában. Elégedetlensége abból fakad, hogy érzi, Radnóti sokkal többet kihozhatna költői tehetségéből. (Alapvetően nem az a baja, hogy férje nem keres állandó bevételi forrással járó polgári állást, hanem sokkal inkább az, hogy idejét fecsérli, ahelyett, hogy verset írna.) A naplóban ugyanakkor gondosan dokumentálja minden vers, műfordítás megszületését, ahogy minden felolvasást, rádióbeli szereplést is. Igazi menedzserszemlélet jellemzi, miközben értő szemmel olvassa férje műveit. A kritikai attitűd általában nagyon erős a naplóban: amilyen kíméletlen saját magával szemben (visszatérő panasz, hogy kevés idő jut a tanulásra, olvasásra, fejlődésre, vagy éppen a huszonévesek túlzó kétségbeesésével szemléli magán az egyre szaporodó ráncokat, a test változásait), ugyanúgy nem fogja vissza magát, ha a kortársakról, ma már irodalmi ikonokként emlegetett szerzőtársakról van szó.
„Nagyon szép kritikát írt Lesznai Máli Mikről, meleg, lelkes írás. Igazán a legjobb, amit kaphatott most, amikor nincs versértő kritikusunk, akinek a vers probléma és szenvedélye úgy, mint egy vers-esztétánál lennie kell. Hogyan írnak egymásról a költők? Siralmas az a fogvicsorgató fanyalogva dicsérgetés, szánalmas, ahogy a Jékelyk és Weörösök írják a kritikákat. – De érezni a Nyugatnál az új szeleket. Visszaadták a második gyereknovellát Miknek, Gellért azzal, hogy Babits jóval gyengébbnek találta, mint az előzőt, amiért szinte lelkesedett. Ezt határozottan tudom, hogy kifogás. Egyszerű gyávaság és számítgatás az egész, hogy ne tengjen túl a zsidó elem a lapnál. Erről van most már szó, és ha kimondottan nem is kerül ez napvilágra, az ilyen megnyilatkozásokban most már mindig sűrűbben fogjuk tapasztalhatni.” (1939. január 30.)
Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós síelés közben
A háború alatti és utáni hónapokban már csak családtagjaiért és férjéért remeg. Gyarmati Fanni már 1935 szeptemberében azt írta, hogy „Valami ki fog robbanni ezen az őszön.” A zsidótörvények bevezetése, a munkaszolgálati behívók gyökeres változást hoznak életükben, miközben dolgozó nőként ugyanúgy helyt kell állnia. A napló a front alatt szakad meg egy-egy időre, illetve utólag rögzíti az eseményeket (1944-ben Pécsen, a Sancta Maria leánynevelő intézetben talált álnéven menedéket, később pedig Budán, pincékben, barátoknál bujkált). Éheznek és rettegnek, nem csak a bombázásoktól, hanem az orosz katonáktól is.
Gyarmati Fannit is többször zaklatták, egy orosz katona pedig megerőszakolta, és megverte. Radnótiné azonban ezekben a napokban is csak a férjéért remeg: „Uramisten, mindent-mindent, pincét, éhséget, piszkot, tetveket, erőszakot boldogan kiállok, csak Miklóst visszakapjam épen, erősen, egészségesen és hamarosan” – írja 1945 januárjában. Gyarmati Fanni baloldali szimpátiája ellenére nagyon is reálisan látja a bevonuló orosz csapatok tombolását („A szabadság egyelőre azt jelenti, hogy mélyen az arcunkba húzott kendős fejjel settengünk az utcán, kikerülve minden ruszki tekintetet.” 1945. január 17.), és a háború utáni új társadalmi rend kiépítését is („Kétlaki, őszintétlen játék ez, ami itt folyik, egyre jobban keseredik a szájam a pártélet, a párt követelményei és a valóság összevetésekor. Túlzott az oroszokat dicsérő propaganda, és óriási a szakadék a valóság és az állítások között (…).” 1945. május 28.)
A háború után lassan újjászerveződik az irodalmi élet is: Radnótit pozíció várja a Rádiónál, emellett a kiadók kéziratokat kérnek Gyarmati Fannitól, ő azonban azt mondja, ez férje joga, csak meg kell várni, hogy hazaérkezzen. Hírek és álhírek váltják egymást ezekben a hónapokban, és Radnótiné nagyon erősen akar hinni, miközben gyász és bűntudat fojtogatja. A barátok közül sokan meghaltak (Bálint György, Szerb Antal, stb.), akik pedig élnek, lassan-lassan elmaradnak: „(…) rettenetesen hiányzanak körülem az egész nap nálunk üldögélő okos barátok, a nagyszerű dumák”. Azt vallja, költőfeleségnek készült, de szerinte Radnóti nélkül ő már nem elég hasznos és érdekes. Nincs hite sem magában, sem senki másban. „Nyomorult kis úszó ökörnyál a nagy világűrben, aki vagyok, senkihez sem tartozón, semmihez sem kapcsolódón” – veti papírra 1945 októberében. Miután eljut hozzá a hír, hogy Abdán tömegsírt találtak, és exhumálták férje földi maradványait is, Radnótiné komolyan attól fél, hogy megbolondul. Retteg, hogy teljesen elszakad a realitás talajáról, ezekben a pillanatokban Rákosi A magyar jövőért című könyvébe temetkezik.
Gyarmati Fanni az utolsó pillanatig reménykedett, még akkor is, ha ő maga is tudta, hogy gyakran olyan híreszteléseknek akar hitelt adni, melyeknek nagyon kevés az alapjuk. Bejegyzései különösen annak fényében megrázóak, hogy – a kutatásoknak köszönhetően mi már tudjuk – Radnóti ekkor már régóta halott volt. Erőt ezekben a hetekben-hónapokban az egyre soványabb remény mellett az a feladat adott neki, hogy méltó helyet és elismerést harcoljon ki férje műveinek a magyar irodalmi életben (ebben a tekintetben emlékeztet Szabó Magdára, akinek Liber Mortis címen megjelent naplójának vissza-visszatérő eleme, hogy az írónő elhunyt férje, Szobotka Tibor életművének gondozására tesz ígéretet és erőfeszítéseket).
A napló nyomtatásban nagyjából ezerkétszáz oldalt tesz ki. A kezdeti időszak rövid, néha alig néhány soros feljegyzései tényleg csak a mindennapok időnként monotonul ismétlődő eseményeit rögzítik; mondatai szikárak, tényszerűek, mondanivalóját nem cizellálja, és csípős megjegyzéseiből is kitűnik, hogy azokat akkor egyértelműen nem a külvilágnak szánta. A bejegyzések a munkaszolgálat és a háború magányos hónapjai alatt hosszabbodnak meg, és válnak részben visszatekintővé. A kötetekből azonban, és főként a kezdeti idők emlékeiből, egy kétségekkel és szeretettel teli élet bontakozik ki, amely azonban mentes mindenféle mitikus, és utólag ráaggatott jellemzőtől. Radnóti és felesége kapcsolata nem volt mindig magasan szárnyaló, és Radnóti nem az a típusú szerző volt, aki minden körülmények között ontotta magából a verseket. Az akkori irodalmi élet alakjai sem voltak azok az unalmas papírízű figurák, akiket a tankönyvek sugallnak most már több nemzedék óta, és bizony volt idő, amikor a ma már a történelem sötét panteonjába űzött alakok is sokaknak reményt adhattak. Gyarmati Fanni naplóját egyszerre olvashatjuk az akkor és a most ismeretében. Mind a kettő fájdalmas, főleg, ha az utolsó hónapok bejegyzéseit olvasgatjuk. Például azt, amelyben azt írja, hogy egyre csak halogatja a fogorvoshoz menést. „Minek? Arra a rövid időre, ami talán még hátra van. Ó, bárcsak rövid idő lenne!” Kívánsága nem teljesült, hetven évvel élte túl férjét.
