Majdnem évtizedes jegyességet követően Dante Gabriel Rossetti, a preraffaeliták vezéralakja 1860-ban feleségül vette a festőcsoport egyik nagy modelljét. Elizabeth Siddal lett például John Everett Millais legendás Oféliája és ő látható Rossetti Beata Beatrix című képén is, ami a középkori Dante szerelmét, Beatricét ábrázolja.
Siddal gyenge fizikumának nem kedvezett a kor, amikor még nem lehetett rendes gyógyszerekhez hozzájutni, emellett depresszióra hajló természetű volt, amire laudanumot (alkoholos ópiumoldatot) szedett. Miután kislányuk halva született, Siddal állapota romlott. 1862-ben egy este a költő Algernon Charles Swinburne-nel mentek vacsorázni, ám Siddal korábban elköszönt és a hazaérkező Rossetti már eszméletlen állapotban talált rá. A mai napig vitatott, hogy a laudanum túladagolása tudatos öngyilkosság vagy véletlen baleset volt-e. A gyászoló Rossetti mindenesetre úgy döntött, hogy addig kiadatlan versei egyetlen kéziratát Siddallal együtt temeti el.
John Everett Millais: Ofélia (1851-52)
Így is történt, ám az évekkel Rossetti meggondolta magát, hogy mégis ki kellene adni azokat a verseket, és megbízott egy bizonyos Charles Augustus Howellt, hogy ássa ki a koporsót. A kötetet Rossetti 1870-ben jelentette meg, és a benne szereplő költeményeket hamarosan a viktoriánus erkölcsiség számára felháborító “érzéki költészeti iskola” tipikus példáiként támadták.
Ez a történet bármilyen történelmi bulvárkiadványban megállná a helyét, ám több utalást is találunk benne, mennyire elemien fontos volt a preraffaeliták számára az irodalom: inspirációként és műalkotásként is. A Magyar Nemzeti Galériában látható Vágyott szépség című kiállítás a preraffaelita festészet előtt tiszteleg. Ehhez csatlakozva a Könyves Magazinnál úgy gondoltuk, érdemes a csoport irodalmi tevékenységével és kötődéseivel is foglalkozni, ezért megkerestem Dr. Péteri Évát, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének adjunktusát, aki a viktoriánus művészet és irodalom, és azon belül a preraffaeliták szakértőjeként mesélt nekünk.
Amikor Dickens rondának találta Szűz Máriát
“A preraffaelita beszélő név, a testvériség tagjai fel akarták eleveníteni, hogy a Raffaello előtti festők nem rögzült mintákat és elképzeléseket követtek, hanem természetesebb, őszintébb módon festettek” - mondja Péteri.
Ez a törekvés a kor meghatározó művészi normáit diktáló akadémiai festészettel szemben fogalmazódott meg. Az 1768-ban alapított Királyi Művészeti Akadémián ugyanis, ami az angol művészeti élet vezető intézménye és a művészképzés egyetlen hivatalos fóruma volt, csak egyfajta festészeti stílust oktattak. Aki eszerint akart “jól” festeni, az idealizálta a témáit, és például megtanulta, milyen kompozíciós formák vannak, vagy hogy a fő alakot kell jobban megvilágítani. Ezek miatt az akadémista képek eléggé hasonlítottak egymáshoz - és erre jött a preraffaeliták reakciója.
“A testvériség 1848-as megalakulását három kulcsszereplőnek köszönhetjük: Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt mind mást hozott a preraffaelita csoportba. Hunt olvasta a Modern Painters addig megjelent két kötetét, amiben az esztéta és művészetkritikus John Ruskin arról írt, mennyire fontos, hogy a művészet realista legyen. Ruskin úgy vélte, hogy mivel a világot Isten teremtette, így az tökéletes, az idealizálásnak tehát semmi értelme. Szerinte még egy kis százszorszépet is az árnyékával együtt kell megfesteni, és egy festőnek az a dolga, hogy a megfigyelt valóságot adja vissza” - mondja Péteri, és ez a részletesség vissza is köszön a preraffaeliták képein.
John Everett Millais: Krisztus szülei házában (1849-50)
Rossetti is az Akadémián tanult, mint Hunt és Millais, de a kreatív fiatalembernek elege lett abból, hogy az első időszakban másolniuk kellett, ezért otthagyta az iskolát és kerített magának egy mestert. “Ford Madox Brown a kontinensen született, ott nőtt fel, tanult és sokat utazott. Miközben Angliában alig volt hozzáférhető Raffaello előtti kép, mert VIII. Henrik idején szinte mindent elpusztítottak, Brown látott ilyen festményeket. Az 1840-es évek közepén Rómában is járt, ahol egy német festőcsoport működött. A nazarénusokat német preraffaelitáknak is hívják, mivel ők a bécsi akadémiai stílus ellenében kezdtek el középkori jellegű, erősen vallási ihletettségű képeket festeni. Brown révén Rossetti mindezekről értesült és be is oltotta a testvériségbe” - mondja Péteri.
A csoport megalakulása idején Hunt 21, Rossetti 20, Millais 19 éves volt, ám utóbbi nemcsak közöttük volt a legfiatalabb. Millais az Akadémia csodagyereke lett, a valaha volt legfiatalabb diák, hiszen kimagasló tehetsége miatt már 11 évesen felvételt nyert.
A várakozásaikkal ellentétben a közönséget eleinte nem nyűgözte le a preraffaeliták újító stílusa és megközelítése. Amikor 1850-ben Millais kiállította a Krisztus szülei házában című képét, sokan, köztük Charles Dickens is, istenkáromlónak nevezte.
Az író szerint Szűz Mária ronda, a Szent Család pedig úgy néz ki, mintha alkoholistákat és a nyomornegyedek lakóit látnánk középkori pózban.
Ugyanabban az évben állította ki Rossetti az Angyali üdvözletet, amit azért neveztek blaszfémikusnak, mert Máriát egyszerű zsidó lányként merte ábrázolni, aki riadtan húzódik a sarokba, miközben Gábriel arkangyal az éjszaka közepén közli vele, hogy gyereket vár Istentől.
Dante Gabriel Rossetti: Angyali üdvözlet (1850, részlet)
A csoportot végül Ruskin védte meg, és ennek köszönhetően az elfogadásuk is nőtt. Ám az 1850-es években fokozatosan feloszlottak, más irányt vett a művészetük. Rossetti viszont hamar követőkre talált William Morris és Edward Burne-Jones személyében.
Keats, az ismeretlen költő
Az irodalom a preraffaeliták számára kezdettől fogva meghatározó volt. Bár a festészetük korai és érett szakasza merőben eltér egymástól, Péteri több olyan témát is felsorolt, amit újra meg újra megfestettek. “Ilyen volt például Ofélia. Ez nem azt jelenti, hogy a kortársak közül más nem festett Oféliát, de a preraffaeliták sokat és gyakran, mert foglalkoztatta őket a téma. Szintén nagyon népszerű volt Tennysontól a The Lady of Shalott, és Keats több verse, a Szent Ágnes estéje, az Izabella vagy a bazsalikomcserép vagy a La Belle Dame sans Merci” - mondta Péteri, majd egy izgalmas adalékot is hozzátett.
William Holman Hunt: Szent Ágnes estéje (1847)
Amikor ugyanis 1848-ban Hunt kiállította az első Keats-képet a Szent Ágnes estéje alapján, Keats még nagyjából ismeretlen volt az angol irodalomban.
A preraffaeliták viszont azzal, hogy felfedezték maguknak, majd először botrányt kavartak, aztán sikeresek lettek, tulajdonképpen hozzájárultak ahhoz, hogy Keats népszerűvé váljon.
Az már a testvériség sokféleségét jellemzi, hogy melyikük mit látott a költőben. Az erkölcsi, morális tanító Hunt a szerelmesek menekülését festette meg a tivornyázó családtól. A romantikusabb Hughes inkább a beteljesülő szerelemre koncentrált. A La Belle Dame sans Merci képein jellemzően egy femme fatale jelenik meg, kivéve Rossettinél, aki teljesen más értelmezést adott a versnek egy soha be nem fejezett vázlatán: itt a lovag húz magához a hajánál fogva egy láthatóan ellenkező, menekülni akaró fiatal nőt. Péteri szerint Rossetti volt a legegyedibb gondolkodású a csoportból, és gyakran fittyet hányt a korban bevett normákra és hagyományokra, ez látszik már az Angyali üdvözleten is.
Kincs egy eladásra kínált kis füzetben
Rossettit nem lehetett nem szeretni, mondta róla Jane Burden, aki Rossetti modellje és William Morris felesége volt, később művészi hímző lett. Péteri szerint a kijelentés alapja az lehetett, hogy Rossettit állandó lelkesültség jellemezte és mindig támogatta azt, akiben tehetséget látott. Annyira lenyűgözték például William Morris versei, hogy azt mondta neki, hogy aki így ír, az festeni is tud. Morris megpróbálta, de nem ment neki, az ő útja másfele vezetett, még szó lesz róla.
Rossettinél gyakran megjelent az a kettős művészeti gondolat, ami szerint egy mű csak egy másik művel együtt értelmezhető: egy kép egy verssel, egy vers egy képpel. A két alkotási mód nála nem úgy tartozott össze, hogy a vers leírta a képet, inkább arról volt szó, hogy mindkét médiumban megjelentette ugyanazt az érzést, gondolatot. Volt, hogy ezek a művek időben közel születtek egymáshoz (Soul’s Beauty, Body’s Beauty), volt, hogy akár évtizedek is elteltek közöttük.
Dante Gabriel Rossetti: Az üdvözült lány (1875-78, részlet)
Utóbbira példa Az üdvözült lány (The Blessed Damozel - itt olvashatod Szabó Lőrinc fordításában), aminek első változata 1850-ben jelent meg, ezt többször átdolgozta, majd 1875-78-ban meg is festette. A témát részben Poe A hollója inspirálta, és arról szól, hogy egy lány a mennyben várja a szerelme halálát, hogy amikor majd végre együtt lesznek, azt kérhessék Szűz Máriától és Jézustól, hogy földi boldogságban élhessenek. A festményen pedig a háttérben ölelkező, csókolózó párokat láthatunk.
Hasonló a Nuptial Sleep című szonettje, ami a szerelem fizikai beteljesülésének pillanatát, annak a csodáját, gyönyörét írja le.
“Használta a petrarcai szonettet, amit az idealizált szerelemhez kötünk, de nála ez sokkal túlfűtöttebben jelent meg: a szerelem csak akkor lehetett teljes, ha érzéki is volt.
A korban viszont ezt az érzékiséget nem fogadták el, ezért támadták, ami mélyen bántotta Rossettit” - mondja Péteri.
A petrarcai szonett választása egyáltalán nem véletlen. Rossetti olasz családból származott, az apja politikai okokból menekült Nápolyból Londonba. Gabriele Rossetti Dante-kutatóként fiát is a középkori olasz mesterről nevezte el. A preraffaelita Dante Gabriel Rossetti pedig sokat fordított angolra Dantétől és a kortársaitól, ami Péteri szerint érződik a saját szonettjei nyelvi megformálásán. Ezért aztán nem könnyű olvasmány, nem könnyű fordítani sem - talán ez is lehet az oka, hogy ennyire kevés költeményét olvashatjuk magyarul (itt találod, amit igen).
Rossetti a viktoriánus irodalmi élet fontos alakja volt. “Mindenkit ismert, az amerikaiakat, a régieket, a kortársakat, rengetegen kértek tőle tanácsot. Sőt, mikor az első William Blake-monográfia szerzője váratlanul meghalt, Rossetti fejezte be a kötetet” - mondja Péteri.
William Blake jegyzetfüzete, azaz a Rossetti-féle kézirat részlete
Rossetti volt ugyanis az egyik első Blake-szakértő is, sőt, Blake felfedezését is részben neki köszönhetjük, hiszen a nagy romantikus költőt-festőt-grafikust a maga korában alig ismerték, aztán elfelejtették: “Rossetti 1847-ben diákként bejárt a British Museumba, nézegette a régi kéziratokat, és az egyik múzeumőr (aki egyébként a festő Samuel Palmer testvére volt) mondta neki, hogy van egy eladó Blake-füzetecske, érdekli-e. Rossetti megnézte, aztán a bátyjától kölcsönzött pénzen megvette. Ez Blake jegyzetfüzete volt, amiben a versei vázlatai, jegyzetei, rajzai vannak. Nagyon értékes, és ma már úgy nevezik, a Rossetti-féle kézirat” - meséli Péteri. Rossetti ösztönös vonzódása nem lehetett véletlen: Blake-nél a szöveg és a kép organikusan kapcsolódik egymáshoz, és a verset belefesti a képbe (ez a “composite art”), a vizuális művészet és irodalom szoros, dialogikus kapcsolata pedig Rossettinél is meghatározó.
Akinek a legszebb könyveket köszönhetjük
A preraffaeliták olyan szerzőket inspiráltak, mint a már említett Swinburne, akit Rossettivel együtt támadtak a versei érzékiségéért. Vagy ott volt William Morris is, aki egész életében kifejezetten termékeny alkotó volt.
William Morris Madár című faliszőnyegének részlete
Morris írt verseket, regényeket és novellákat, esszéket, valamint fordított is, izlandi sagáktól kezdve az Odüsszeiáig sokféle régi szöveget. Érdekesség, hogy időskori regényeit (például a The Wood Beyond the World és The Well at the World's End) a fantasy műfaj mérföldköveiként tartják számon, mert miközben mások álombéli vagy távoli tájakon helyezték el a fantasztikumot, Morris volt az első, akinél teljesen önálló, kitalált világ szerepelt. Ezzel pedig olyan szerzőket inspirált, mint a Narnia-sorozatot jegyző C. S. Lewis vagy a Középföldét megteremtő J. R. R. Tolkien. Írt ezek mellett utópiát is, a News from Nowhere-ben a szocialista eszményeket fedezhetjük fel. “Morris benne volt a mozgalomban, politikailag szeretett volna tenni a munkásosztály tanításáért, felemeléséért. A News jövőképében a társadalom visszatér egy idealizált múltba, amiben az emberek egyenlőek, a közösségért és egymásért dolgoznak esztétikus és tiszta környezetben” - mondja Péteri.
Morris tehát sokat és jól írt, ám hiába vette kezébe az ecsetet Rossetti bátorítására, a festés nem ment neki. Kiderült viszont közben, hogy nagyon is van érzéke a dekorációhoz, és mára az iparművészet atyjaként tisztelik: üvegablakokat és bútorokat tervezett, szőtteseket, nyomott mintákat csinált. És egész életében imádta a gyönyörű könyveket is. (Morris mintáira érdemes külön is rákeresni és gyönyörködni bennük, az iparművészetéről Péteri cikkében itt olvashatsz részletesebben.)
William Morris Chaucer-kiadása az általa tervezett mintával, betűkkel és elrendezéssel
“Morris értékes könyvgyűjteményt halmozott fel szép, érdekes könyvekből. Már fiatalabb korában kézzel írt, festett és készített könyveket, majd utolsó éveiben megalapította a Kelmscott kiadót. Tudatosan és átgondoltan tervezte meg, hogy néz ki a könyv, például azt mondta, hogy a könyvnél a két nyitott oldalt együtt, mint esztétikai egységet kell nézni, és ennek megfelelően állapította meg a keretek arányait. Saját betűtípusokat tervezett, a Canterburyi meséket író Geoffrey Chaucernek például gótikus járt” - mondja Péteri. Morrisnak fontos volt a minőségi papír, így 15. századi, bolognai mintára csak lenvászonból, kézzel készült papírt használt, tintát pedig a hannoveri Jaeneckétől vett. Ezek mellett nem gépi, hanem a régi, kézi Caxton nyomdagéppel dolgozott.
“Morris könyvei egyedi, gyönyörűségesen szép kötetek. Azt mondják, a Kelmscottban kiadott Chaucer-példányok a világ legszebb könyvei közé tartoznak.”
