Az Empirical Studies of the Arts folyóirat tanulmánya szerint átlagosan 17 másodperc alatt letudunk egy műtárgyat, anélkül, hogy ténylegesen lehetőséget adtunk volna arra, hogy beépülhessen vizuális kultúránkba, emlékezetünkbe. A slow art kezdeményezés lényege éppen az, hogy a mennyiség helyett a minőségre helyezze a hangsúlyt. Nem kell mindent megnézni, de amit igen, azt viszont lássuk is - erre pedig édeskevés 17 másodperc. Egy átlagos SLOW ART nap úgy néz ki, hogy az előre meghirdetett múzeum- vagy galérialátogatásra jelentkező delikvensek először megnézik azt a pár alkotást, amit az adott helyszín kiválasztott nekik, mindegyik társaságában elidőznek körülbelül 5-10 percet, majd pedig összeülnek, és egy közös ebéd vagy vacsora keretében megbeszélik a látottakat, az élményt, amit egy-egy tárgy adott.
Idén április 4-re, mára esik a SLOW ART DAY. Mivel múzeumba épp nem mehetünk, most itt rendezünk egy slow art napot. Kiválasztottunk három művet, a közös vacsora helyett pedig egy pohár bort/sört vagy épp kávét és teát ajánlunk, míg mi a képekről mesélünk. Nem műelemzés következik, nem lesz szó expresszív ecsetvonásokról és művészi szubsztanciáról, csak támpontokról, “fogódzókról”, a mű meg hasson, ahogy tud.
Kazimir Malevics: Fehér alapon fekete négyzet (1913)
Ez tipikusan az a festmény, amire az első reakció legtöbbször az: “Ilyet én is tudok festeni!” Adja magát a kérdés, hogy jó, de akkor miért nem festesz?
Kazimir Szeverinovics Malevics lengyel származású orosz festő volt, aki 1879-ben Kijevben született. Miután szépen megtanult a festészetről mindent, amit akkoriban tudni kellett, 1906-ban Moszkvába költözött, és leszámítva egy 1912-es röpke párizsi tartózkodást, nem nagyon hagyta el Oroszországot, majd a későbbi Szovjetuniót. Posztimpresszionizmussal kezdte, majd a fauve és kubista kalandozások után megfogalmazta saját festői irányzatát szuprematizmus néven. Továbbfejlesztve a kubizmust, elvetetett minden tárgyi vonatkozást és képeit csak körökből és négyzetekből alakította ki. Számára a színek és formák jelentették a nyelvet, mondván ezzel fejezhető ki igazán a tiszta érzékenység, ami mindenek felett áll.
Amiért nagyon szeretem ezt a képet, az a lenyűgöző pofátlansága, amivel a nagyközönség elé lépett. És mindezt 1915-ben, a szentpétervári futurista kiállításon („Utolsó Futurista Kiállítás 0.10”), amikor még az is skandalumnak számított, ha egy hölgy a bokájánál többet is kivillantott a lábából.
Ugyan a korabeli festményeken ábrázoltak már eddig is jelentősen eltávolodtak a valóságtól (a fauve-ok intenzív színei, a kubisták mindent geometrikus szerkezetekre bontó törekvése), de ez volt a legelső olyan kép, ami a valós élettől teljesen elrugaszkodva tényleg nem ábrázolt semmit.
Azóta eltelt bő száz év és a festékréteg önálló életre kelve sajátos mintát rajzolt a képre töredezettségével. A festészet felszabadítójaként is ünnepelt Malevics legjelentősebb alkotása mára annyira sérülékeny lett, hogy a moszkvai Tretyakov Képtár, ahol most is őrzik, sehol máshol nem engedi kiállítani, nehogy baja essen a szállítás során.
Az már csak plusz adalék, hogy saját feljegyzései szerint Malevics a képet még 1913-ban festette, a hosszú 19. századot lezáró utolsó békeidős, de már feszültségekkel terhelt évben. Majd egy évvel később kitört az első világháború és ténylegesen is elkezdődött a 20. század, sosem látott politikai, gazdasági és társadalmi változásokat hozva magával.
Robert Capa: Chartres, Eure-et-Loir, 1944. augusztus 18.
Az iskolai rajzkönyvembern találkoztam először ezzel a képpel, ami természetesen tele volt sok híres és színes festmény fényképével is, de mégis ez a fekete-fehér fotó maradt meg leginkább az emlékezetemben. Azt hiszem, az fogott meg már akkor is, amitől sokadjára nézve is nagyon felkavaró, hogy mennyire, de mennyire disszonáns ez az egész jelenet. Általános iskolásként elsőre csak egy derűs tömeget láttam, akik hangoskodva vonulnak a városka utcáin. Csak második blikkre tűnt fel, hova is irányulnak a tekintetek, hogy a tömeg élén egy kopaszra borotvált nő megy, kezében kisbabával, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy osztozik a többiek vidámságában.
A fényképet a magyar származású Robert Capa (született Friedmann Endre) készítette 1944. augusztus 18-án, a franciaországi Chartres városában. A képhez ennyit írt: egy német katonától született gyermekét kezében tartó francia nő, akit, miután büntetésből megborotváltak, hazáig követ a város többi lakója.
Akkor mindenki tudta, miről is van szó, mit is jelent a kép. Ma már kell hozzá némi kiegészítés: 1940. június 14-én a nácik bevonultak Párizsba, és ezzel Franciaország kettészakadt. Philippe Pétain marsall vezetésével megalakult a nácibarát Vichy-kormány, míg Charles de Gaulle tábornok Franciaországból elmenekülve az ellenállás megszervezésén dolgozott. A sokáig a haza megmentőjének szerepében tetszelgő kollaboráns kormány és annak vezetője, Pétain marsall komoly társadalmi bázist tudhatott maga mögött. A pár héttel korábbi megszégyenítő katonai vereségért a Köztársaságot, a Népfrontot, a baloldalt, a szabadkőműveseket, illetve a zsidókat tette felelőssé, és az ország jelentős részének támogatása mellett meg is kezdte a tömeges deportálásokat. Csakis de Gaulle ügyes politikájának és az általa vezetett francia ellenállási mozgalom gerilla harcosainak köszönhető, hogy Franciaország végül a győztesek oldalán vehetett részt a második világháborút lezáró béketárgyalásokon. A harcok elmúltával de Gaulle-nak egy szétzilált társadalmat kellett újra talpra állítania, egy olyan nemzetet, aminek jelentős része nemcsak elviselte, de gazdaságilag és ideológiailag is támogatta a nácibarát vezetést. Mivel egy egész népet mégsem lehetett hadbíróság elé állítani - hiszen akkor ki építi újjá az országot? -, de Gaulle nagyvonalúan kiterjesztette az ellenállás mítoszát a nemzet egészére, és csak az érintettek egy töredékén kérte számon és torolta meg a kollaborációt, elvégre a rengeteg felgyülemlett feszültséget valakin azért mégis le kellett vezetni. Ebbe a körbe tartoztak azok a nők is, akiknek a háború éveiben vélt vagy valós viszonyuk volt német katonákkal, és akiknek a büntetése a nyilvános megszégyenítés mellett a társadalmi kirekesztés volt. Arról, hogy a Capa által elkapott jelenet többi szereplője miként tevékenykedett a kollaboráció éveiben, nem szól a fáma. Az ellenállás kollektív mítoszában mindenki tisztára mosdathatta magát, míg a ‘60-as évek végére fel nem nőtt egy új generáció, melynek tagjai egyre határozottabban kezdték megkérdőjelezni a de Gaulle-i mesét, feladva ezzel a leckét az egész nemzetnek a háborús bűnökkel való szembenézésre, a Vichy-szindróma feltárásával és kezelésével.
Vincent van Gogh: Gabonaföld ciprusokkal (1889. július)
Ezt a képet azért választottam a végére, mert egyszerűen jó ránézni. Az elmúlt pár hétben sokunk kapcsolata szinte teljesen megszakadt a természettel, és már az öröm, ha hetente egy-két alkalommal a szükségtől vezérelten utcára lépve az ablak keretei nélkül láthatjuk az eget, egy tavaszodó fát, netán az ablakpárkányra téved egy veréb, galamb.
Vincent van Gogh élete utolsó előtti évében, 1889-ben festette ezt a képet. Igazából trükkös volt, mert pár hónap különbséggel egyszerre három, mondhatni teljesen ugyanolyan festményt is készített a “gabonaföld ciprusokkal” témára: az elsőt, az eredetit még júliusban, kint a szabadban, a másik kettőt pedig már erről másolta szeptemberben, a szobájában ülve.
Van Gogh festészetének valamennyi jellegzetessége visszaköszön erről a képről: lendületes vonalai, a provence-i táj szépsége, a vibráló színek: kobaltkék, viridián és smaragzöld, cinkfehér és krómsárga.
Mikor ez a festmény készült, van Gogh már túl volt a Gauguin-es borotvaincidensen, hallucinációk és epilepsziás rohamok váltogatták egymást a nyugalmas időszakaival. 1889. május 8-án önként vonult be az Arles közelében lévő Saint-Remy szanatóriumába, a festményt a szobájából nyíló kilátás ihlette, háttérben az Alpilles hegység csúcsaival.
Gimnáziumban az angoltanárom, Izabella, az egyik órára Don McLean Vincent című dalával érkezett, hogy akkor mára ennek fordítása a közös órai munka. Hozott mellé egy van Gogh-albumot is, hogy teljes legyen az élmény. A rengeteg emlékezetes angolóra közül ez volt az egyik legemlékezetesebb. Ismertem már korábban is képeit - ráadásul van Goghot könnyű szeretni -, de igazából ekkor kezdtem el őket megtanulni érteni is, és aztán pár évvel később, a londoni National Gallery-ben - ahol az egyik “másolata” van ennek a képnek -, átélni, amiről ez a SLOW ART DAY is szól.
