Van rosszabb is, Béla!
De kezdjük onnan, hogy a régivágású stadionok sokkal szellősebbek voltak, mint a mostaniak. És amikor tizenegy-két éves koromban a gombafrizuráról rövid hajra váltottam, a váci stadion gyepének szélén állva éreztem meg igazán a légmozgás gyönyörét. Mi tagadás, boldog voltam, hogy bizsereg a fejbőröm, előtte sosem tapasztaltam ilyet, és azt gondoltam, ehhez hasonló lehet majd az is, amikor nem labdaszedő leszek, hanem felnőtt játékosként lövök gólt egy ilyen csodálatosan szellős stadionban, és üvölt a közönség. Pedig csak kapus voltam a serdülőben.
Béla, várnod kell!
Aztán nem sokkal később elsodort az élet a váci csapattól, és bár alsóbb osztályba kerültem, de legalább ráléptem a lehetőségek útjára: hamisan játszottam csatárként néhány meccset az esztergomi csapatban, és a stadionban, amiben ismét csak labdaszedő lehettem, szintén bizsergetőn fújt a szél. Az edzőpályán játszott meccseinken lőttem pár gólt is, de a zárt iskolai és kollégiumi rendszer nem engedte a rendszeres edzést, úgyhogy visszaestem hétvégi hobbifocistának a szülőfalum csapatába.
És ott nincs stadion, hát elég furcsán éreztem a szelet.
Melegíts, Béla!
A Népstadion volt a régivágású stadionok közül a legszellősebb, legalábbis amikor életemben először eljutottam egy válogatott meccsre, amit ott rendeztek, akkor már nem csak a fejbőröm bizsergett, hanem az egész testem remegett az izgalomtól, amit körém fújt a szél. Olyan szél, amilyet csak abban a stadionban lehetett érezni. A lelátón álltam, valamelyik fölső karéjban, messze a pályától, és a szó igazi értelmében vett labdarúgáshoz nem volt már közöm. A válogatott kikapott, mégis akkor határoztam el, hogy egyszer, gőzöm sincs, hogyan, de én ebben a stadionban lövök egy gólt.
Béla, te jössz!
Akkor is ott voltam, amikor a ZTE játszott BL-selejtezőt a Manchesterrel. Szinte semmire sem emlékszem, csak arra, hogy fújt a szél. Beckham nem érdekelt, Giggs nem érdekelt, és Nistelroy sem érdekelt. Csak a szél. És az első perctől éreztem a szelet. Aztán beállt Koplárovics, és már nem csak én éreztem.
„Föltámad a szél, és vele együtt a ZTE is”
– mondta a mérkőzés kommentátora, Hajdú B. István a 89. percben, pontosan 18 másodperccel a gól előtt, amit ott én akkor természetesen nem hallottam, utólag tudom a meccs összefoglalójából.
Mondtam, hogy van rosszabb is: csere van, Béla!
Úgy hozta az élet, hogy felnőtt fejjel fociztam egy ideig az íróválogatottban. Voltunk pár jó helyen, vicces-szomorú meccseket játszottunk, és egyik pályán sem éreztem a szelet, amíg el nem érkeztünk időben oda, hogy lebontják a Népstadiont, és egy újat építenek a helyére. Már lement a hivatalos zárómeccs is, és ez után, de még a bontás előtt szerveztek néhány amatőr kupát, így kerültünk oda mi is. Utolsók közt az utolsók közé. Természetesen lesz olyan focista is, író is, aki úgy emlékezik, hogy ezután is játszottak még meccseket a stadionban, vagy akkor velem együtt a pályán volt, és másként rendeződtek el benne az események. Nekik üzenem innen is: ez a történet nem biztos, hogy igaz, tehát szép, ellenben biztos, hogy szép, tehát igaz. Mert egészen a döntőig meneteltünk, vagyis adott volt a lehetőség, hogy lejátsszuk azt a bizonyos utolsót. A meccsből szinte semmire sem emlékszem, csak arra, hogy végig döntetlenre álltunk, és hogy fújt a szél. Aztán a 89. percben, pontosan 18 másodperccel a gól előtt, meghallottam valahonnan a semmiből Hajdú B. István hangját: „Föltámad a szél…” És 18 másodperccel később belőttem. A szél örökre elállt, az üres lelátóról pedig síri csend tisztelte meg a régi Népstadion utolsó hálózördülését.
Béla, öngól volt.
