Ia Genberg 1967-ben született, pályáját újságíróként kezdte, 2012-ben írta meg első regényét, melyet azóta több elbeszéléskötet és regény követett. Az emberi kapcsolatokról szóló Részletek a legújabb könyve (itt bele is olvashatsz), melyet nemcsak a New Yorker választott 2023 egyik legjobb könyvének, hanem a nagy presztízsű Nemzetközi Booker-díj 2024-es rövidlistájára is felkerült. Svédországban bestsellerré vált és olyan fontos elismeréseket zsebelt be, mint az August-díj vagy az Aftonbladet díja.
Másokat nézünk, de közben magukat (is) látjuk
„Számomra a kötődés olyan volt, mint a tetoválás, minden megmaradt, valamennyi részlet megőrződött, mindenki, akit szerettem vagy kedveltem.” A meg nem nevezett elbeszélő, egy középkorú, értelmiségi nő a címben is jelölt, örökre megőrzött részleteket illeszti egymás mellé, hogy
felvázolja négy olyan ember portréját, akik valamilyen okból meghatározóak voltak az életében.
Én-elbeszélése nem a klasszikus kronológiát, hanem az emlékezés sajátos időbeliségét követi, amikor megrajzolja ezeket a profilokat, melyek között természetesen láthatóvá válik a saját arca is.
A könyv központi állítása valami olyasmi lehetne, hogy mások által is csak magunkhoz kerülhetünk közelebb, és a másik ember megismerése mindig önmegismerés is egyben – de ezt a tanulságot a könyv nem mondja ki. Mint ahogy azt is csak finoman közvetíti, hogy nem létezhetünk a másik tekintete, ránk irányuló figyelme, a másikkal való kapcsolat(ok) nélkül.
Négy kapcsolat rajza
Az első visszaemlékezés egy lázas betegség idején kezdődik, amikor a narrátornak egy régi könyv akad a kezébe (Paul Auster New York trilógiája), és a kötetben található, kézzel írott kis bejegyzés szinte madeleine süteményként hívja elő egy negyedszázaddal korábbi, majd ezt követően még három másik fontos viszony emlékét. Az elbeszélő az első részben egy Johanna nevű nőhöz fűződő, fiatalkori szerelmi kapcsolatát mutatja be. Megismerkedésük története, nagy beszélgetéseik, könyvekhez és az irodalomhoz való viszonyuk ugyanúgy előkerül, mint az olyan hétköznapi részletek, hogy hol éltek, hova jártak szórakozni vagy milyen ételeket fogyasztottak szívesen.
A második részben egy volt egyetemi lakótárs, Niki kerül a fókuszba, egy rendkívül ellentmondásos, intenzív személyiség, akivel a barátság furcsa körülmények között és viharosan ér véget. A hosszú, mégis rendkívül tiszta és áttetsző mondatok itt is egy (ez esetben nem szerelmi) kapcsolat leírására törekednek, megmutatva a barátok örökké rumlis lakását, közös szertartásaikat, az időszak fontos és jelentéktelennek tűnő történéseit egyaránt.
Az elbeszélő a jelenből tekint vissza és innen próbálja értelmezni a múlt emlékeit. Ebben a fejezetben is felbukkan egy könyv (Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó), és visszatér az írás motívuma mellett a beszélgetések fontossága is. Az elbeszélő többször reflektál arra, hogy
az egymással folytatott beszélgetések igazából akkor sem némulnak el, ha soha többé nem látják egymást a felek,
hiszen viszik tovább a másikat magukban, legbelül.
A harmadik rész főszereplője, Alejandro példázza ezt legjobban, az elsöprő szerelem, a hurrikánként megérkező chilei-német táncos, aki kapcsolatnak a rendkívül rövidek, hatását tekintve azonban a felejthetetlenek közé tartozik: „A kapcsolatunk nem tartott tovább egy lélegzetvételnél, ő mégis velem maradt, mintha a bensőmben valami köré ívelődött volna, egy új ragozási minta valamennyi jövőbeli igém számára.” Ebben a fejezetben a narrátor egy olyan viszonyt állít a középpontba, ami a semmiből jön, mindent letarol, majd egy vasútállomáson zajló búcsújelenettel vége is szakad –
egyszerre elsöprően szenvedélyes és hétköznapian banális,
amilyenek csak a legnagyobb érzelmek lehetnek.
És végül az utolsó fejezetben helyet kap Birgitte, az anya. Az élet egyik legelső, és a későbbiekre nézve talán legfontosabb kapcsolata. Az elbeszélő anyja ábrázolásánál eltér a korábbi három portrétól, itt ugyanis nem annyira a kettejük közötti kapcsolat, sokkal inkább az anya élettörténete kerül előtérbe. A kamaszkorában traumatizált, állandóan szorongó, a gyermekszülést követően pszichotikus epizódokat is megélő anya alakja úgy tárul elénk, hogy az elbeszélő szinte nem saját lányaként, hanem mint kívülálló írja le. Ia Genberg regénye nem kerít nagy feneket a történeteknek, banális egyszerűségükben mutatja meg őket, elbeszélője nem akarja a valóságosnál harsányabb színekkel ábrázolni az eseményeket, sem pedig elrendezni őket egy, csak utólag látható mintázatba.
Sok kapcsolat, sok élet
A négy ember és a négy kapcsolat köré szerveződő szöveg már szerkezetében is egyfajta reflexió arra, hogy megmutassa az egyetlen életünkön belül tulajdonképpen több életünk van. Nem vagyunk ugyanazok az emberek a különböző viszonyokban és nem maradunk érintetlenek a legmérgezőbb és a legideálisabb kapcsolat által sem, hiszen részünkké válik valamennyi: „Annyi életet élünk a saját életünkben, kisebb életeket olyan emberekkel, akik jönnek és mennek, barátokkal, akik eltűnnek, gyerekekkel, akik felnőnek, és sosem tudom, melyik életem maga a keret.”
De hogyan lehet beszélni ezekről a meghatározó emberi kapcsolódásokról, azokról a viszonyokról, melyek valójában mi magunk vagyunk? Ia Genberg elbeszélője a „körülötte lévő részletekben” találja meg a választ, mely nemcsak a regény szerkezetét (nevezetesen, hogy négy részletből tevődik össze), hanem az elbeszéléstechnikát is meghatározza. A narrátor a másik emberre irányított „éber pillantással” emlékszik vissza, veszi számba a legapróbb alkotóelemet is, mintha azt sugallná,
az egész csak a részletekben érhető tetten.
De nem úgy, hogy puzzle-ként összerakjuk ezeket a részeket, hogy valami nagyobb ábrává álljanak össze, hanem úgy, hogy a részletben, a legjelentéktelenebben is felismerjük az egészet. Egy csésze kihűlt tea, egy csillogó fekete ruha vagy egy kallódó hajgumi ugyanis nemcsak egy kapcsolat apró részlete, hanem az egész viszony hordozója, szimbóluma is lehet.
A Részletek az emlékezés és a kapcsolatok könyve, melyben a megfigyelés, a kontempláció ereje válik láthatóvá, illetve az, hogy a sodró lendületű hétköznapok közepette mekkora szükség lehet meditatív megfigyelésekre, melyekre, ha más nem is, az emlékezés biztosan alkalmat teremt.
Nyitókép: Sara Mac Key/Salomonsson Agency
