Dinnyéért meg sörért mentünk autóval a szántódi Oázis áruházba, talán a grillezéshez is kellett vásárolni fűszereket, zöldséget. Előttünk állt az érettségi éve, az élet rólunk szólt.
Siettünk az autóval, hogy ne késsük le a napfogyatkozást, amire már hónapok óta készített minket a média. Röhögtünk a speciális szemüvegeken, túlkapásnak gondoltuk ezt az eseményt mindaddig, amíg a Nap el nem kezdett eltűnni, és besötétedett, hideg lett. Végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam azzal a kretén fényvédő szemüveggel a fejemen.
A kínai sci-fi író, Cixin Liu regénytrilógiájának első kötete, A háromtest-probléma olvasásakor ugyanezt éreztem (olvass bele!), mint 1999. augusztus 11-én: irtózatosan picinek és jelentéktelennek. (A Háromtest-trilógia kötetek címei: A háromtest-probléma, A sötét erdő, A halál vége. A cikkben a három közül az első kötettel foglalkozom.)
A háromtest-probléma nem a Star Wars
Cixin Liu olyat tud, amit csak egészen kevesen: univerzális méretekben gondolkodik. Az általa kreált világ közepe nem az ember. Csak az egyik szereplője annak az ismeretlennek, ami minket körülvesz, jelentős részben megismerhetetlen, de bizonyosan felfoghatatlan.
A sztori folyamatosan pörög, elhullanak szereplők, jönnek újak. A regényben Cixin Liu még a fényéveket is érzékeltetni tudja, és ez a lépték bizarr szorongást okoz, mert ez a legnehezebb: tudjuk, hogy meghalunk, de az utolsó pillanatig próbálkozunk.
Bogarak vagyunk – ezzel a belátással záródik a netflixes sorozat, és egyébként a trilógia első kötete is.
A korosztályom a Star Wars mitológiáján nőtt fel, engem soha nem hozott lázba. Az űrben nem a játszóteret, hanem a félelmetes ismeretlent láttam, és Cixin Liu ennek az ismeretlennek a működését, gondolkodását és kihívásait mutatja meg. Az igazi sci-fiben nem lehet az ember a főhős, ez gyorsan kiderül.
Az 1967-ben induló történet nemcsak virtuális világokban jár, de több millió évet elbeszél. Sok nagyregényt olvastam már, hosszabb időintervallumokat befogó elbeszéléseket, de Cixin Liu szerzői víziójához hasonlóval még nem találkoztam.
Nagyszabás: elbeszélt fényévek
Annak idején Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye is nagyszabásúnak számított, nem csoda, hogy amikor először találkozott vele gyerekként Cixin Liu, lenyűgözte. A háromtest-probléma látszólag banális témát vesz elő, amikor arra épít egy történetet, hogy léteznek idegen lények, sőt el akarják foglalni a Földet.
A Föld sok millió éves életéből mi pár ezret látunk be úgy, ahogy. És most bemondja a híradó, hogy itt a vég.
Még nem a mi generációnk, nem a gyerekeink, nem az unokáink találkoznak majd az idegenekkel, hanem 450 év múlva az egész emberiség.
Cixin Liu elbeszélői nézőpontjának érzékeltetésére mutatok a regényhez írt utószóból egy részletet: „z elmémben konkrét alakot öltöttek olyan léptékek és létezések, amik messze meghaladják az emberi érzékelés határait – mind mikro-, mind makroszinten –, és amik másoknak csak elvont számok maradtak. Meg tudtam őket érinteni, érezni, ahogy mások a fákat vagy köveket. Még ma is, amikor az univerzum tizenötmilliárd fényéves sugara és a kvarkoknál nagyságrendekkel kisebb »húrok« a legtöbb embert elzsibbasztják, a fényév vagy a nanométer élénk, fenséges képeket hív elő az elmémben, kifejezhetetlen, vallásos áhítatot és sokkot ébreszt bennem.”
Nézz fel a telefonodból!
A szintén nagyszerű kínai sci-fi író, Ken Liu fordította angolra a regényt, és az ő szerkesztői javaslatára változott meg a fejezetek sorrendje a kínai eredetihez képest. Ennek a nagy húzásnak az eredménye az, hogy az elején a hatvanas évek Kínájában találjuk magunkat egy tömegrendezvényen, ahol Cixin Liu a kommunizmus és a tudomány viszonyát ábrázolja plasztikusan:
a fizikust agyonverik, mert nem a kommunizmus hittételeit hirdeti, hanem a tudományos tényeket.
Az emelvényen történteket a tömegből egy lány követi: a fizikus az apja. Az anyja pedig az a nő, aki a színpadon megtagadja a férfit, és legitimálja a gyilkosságot. Ye Wenjie, a lány azon a napon végletesen csalódik az emberiségben, ami talán érthető. Később ő lesz az, aki megszólítja a trisolarisiakat, azokat az idegen lényeket, akik már úton vannak, hogy 450 év múlva elpusztítsák az emberiséget.
A regény szempontjából teljesen lényegtelen, hogy lesz-e egy amerikai elnök, egy csapat átlagember vagy szuperhős, aki megmenti a Földet. Cixin Liu állítása nagyjából az, amire Ye Wenjie is gondol, hogy az emberiséget, és vele a Földet, már nem lehet megmenteni önmagától. Ebben nemcsak az játszik szerepet, ami a szüleivel történt, hanem az is, hogy az ember felszámolja a természetet maga körül.
A három kötet azzal a belső szorongásunkkal dolgozik, hogy meg fogunk halni, amire tiktokozás közben nem gondolunk.
Tavasszal megnéztem a Netflixen A háromtest-probléma című sci-fi sorozatot (5 dologra felkészít ez a cikk): hiába volt több ponton ígéretes, összességében nem tetszett a casting, az elbeszélés ritmusa. Mintha annyira bizonytalanok lettek volna a kínai író adaptálhatóságában, hogy dramaturgiai szempontokra hivatkozva addig sűrítettek sok-sok mindent, amíg már nagyvonalakban volt csak követhető (erről podcastaltunk is).
A sorozatot a Trónok harca alkotói jegyzik, ami azt is jelentethette volna, hogy nemcsak láttak már nagyívű, hosszú időt, több helyszínt és rengeteg szereplőt mozgató történetet, hanem irtó jól írták át.
A sorozat jó értékeléseket és nézőszámokat hozott, a készítők forgathatják a folytatást, a háromkötetes sci-fi a korábbi ismertséget és sikert és felülmúlva az egész világon borzasztó népszerű lett, közben a kínaiak nagyjátékfilmet készítenek.
Bogarak vagyunk
A hatvanas évek kulturális forradalma és tudományellenessége ma sem ismeretlen: az internet demokratizálta az információhoz való hozzáférést és a szabad véleménynyilvánítást, illetve a Covid alatt mindenki átélhette ezt működésében. A tudományban sokáig nagyon bízott az emberiség, és mintha ez a hozzáállás az elmúlt 15-20 évben változott volna.
Bár Cixin Liu tényleg bombázza az olvasó agyát a bonyolult információkkal, de mindezt mégis követhetően teszi: még azok a részek se dobtak le, amiket egyébként egyáltalán nem értettem. Pék Zoltán fordító nagy munkát végzett, fordítása nemcsak a szöveg sokszor költői leírásait adja vissza jól, hanem a számomra brutális fizikai, csillagászati és ki tudja még milyen nyelvezetet.
Egyikhez sem értek, de a nagy civilizációs vagy kulturális kihívások körüli moralizálásokat szeretem.
A háromtest-problémában ezeken túl nyomoznak, összeesküvést szőnek, gyilkolnak, politizálnak, nyomják a kultúrakritikát és végeredményben a felek végig harcban állnak. (Ami a legmeglepőbb volt: a második kötetben hosszú és szép szerelmi történetet is olvashatunk).
A tudományon túl
A regényben a tudománynak kiemelt szerepe van: ez jelentheti az emberiség túlélését. Persze, mi egyszerű ebben a világban:
a trisolarisiak technológiai és tudományos fejlettsége jelentősen előrébb jár, mint az emberiségé,
annyira, hogy akasztani tudják a Földön a tudományos fejlődést. Ahogy a regényfolyam későbbi pontján elhangzik a kozmikus szociológia bevezetésekor: a civilizáció, legyen emberi vagy idegen, célja a túlélés, ezért egyiknek se érdeke, hogy láthatóvá váljon. És tudni kell, minden civilizáció növekszik és terjeszkedik, a világegyetem meg nem változik.
A harc tehát kódolva van, amit nem segít a roppant bonyolult kommunikáció a két fél között, hiszen eleinte évek telnek el az üzenetváltások között. És nem segít a rettegés a Másiktól, az Idegentől, az Ismeretlentől.
A trisolarisiak mindent látnak, hallanak, ami a Földön történik, így az ENSZ ún. Falképzőket nevez ki, akik teljes felhatalmazást kapnak a stratégiai terveik kialakítására, csak az a fontos, hogy ne árulják el senkinek.
Ami a fejünkben van, az a miénk, azt az idegen lények sem látják.
Cixin Liu óriási történetében a legfontosabb események épp ezért az ember fejében játszódnak, és ezek az ellentétek teszik a szöveget dinamikussá.
Milyennek látszunk ilyen szélsőséges helyzetben? Az idegenek ellen készül háborúra és túlélésre az emberiség, de vannak csoportok, akik nemcsak várják az idegeneket, hanem segítik is, mintha egy vallási közösség, egy terrorista szervezet vagy egy önálló állam lenne. Az árkot nem kell megásni, meg van az már ásva, és ezért mindig lesz két egymástól eltérő nézőpont, ami miatt harcolni lehet egymással.
450 év, az óra ketyeg
Cixin Liu nagy kérdése, hogy mihez kezdünk azzal, ha holnap vagy 450 év múlva megjelennek az idegen lények.
Mert állítása szerint annyira keveset ismerünk a kozmoszból, hogy csak kell lennie másoknak is.
A regényben az emberiség egy a sokféle közösség közül a Naprendszerben. Érzetre annyi lehetőséggel, tudással és erőforással rendelkezve, mintha most egy általános iskolai osztálynak kellene megvédenie a bejáratot a Primarkban a nyitási akció első napján.
Viszont a kínai író jövőképe lefordítható kortárs kérdéseinkre is: mit kezdünk a klímakatasztrófával, aminek a folyamatát ismerjük, várhatóan szélsőséges eredményeiről tudjuk, hogy radikálisan megváltoztatják az életet a Földön? De ide kapcsolhatók a klímakatasztrófával párhuzamosan meginduló helyi konfliktusok, amelyek migrációt indítanak be, és amelyek aztán társadalmi, kulturális vagy vallási összeütközésekké fajulnak.
Cixin Liu érzetre mindent végiggondolt. Ez akár ijesztő is lehetne, de ez a nagy lépték inkább lenyűgöző.
Valójában minden adaptációs kísérlet felesleges, de eleve úgy működik az elbeszélés, mint a legjobb sorozatok: sok jelenet, követhető időugrások, és bár a rengeteg karaktert lehetetlen megkülönböztetni, a legfontosabbak történeteket kapnak. Jöhet a második, majd a harmadik kötet.
Fotó: CIXIN LIU. PHOTO COURTESY OF TOR BOOKS
