A Lehetek valaha elég jó? szerzőjének új könyve a narcisztikus szülőkről és a gyógyuláshoz vezető útról szól. Bár sokan és sokat írtak már a narcizmusról, kevés szerző célozta meg a narcisztikus szülő árnyékában felnőtt olvasókat, illetve még kevesebb figyelem irányult arra, hogy a narcisztikus családi dinamika hogyan adódik tovább nemzedékről nemzedékre, és kezeletlenül maradva hogyan ágyazza be magát a családi kapcsolatok örökítőanyagába.
A Véget érhet valaha a dráma? ezt az űrt hivatott betölteni. Célja a narcisztikus családban felnőtt olvasóknak segítséget nyújtani, hogy kitörhessenek a transzgenerációs trauma fogságából, és újraépítsék lelki és érzelmi egészségüket. Mivel a narcisztikus egyének szinte csak önmagukkal vannak elfoglalva, és képtelenek feltétel nélkül szeretni, együtt érezni és érzelmi támogatást nyújtani egy másik személynek,
így nem igazán alkalmasak hatékony szülőnek.
A narcisztikus szülő többnyire nincs tisztában a lelki korlátjaival és azok gyermekeire gyakorolt rendkívül káros hatásaival, akik tulajdonképpen egy komplex családi traumát kapnak örökül. Önértékelési zavarok, krónikus stressz, állandó szégyenérzet, kötődési problémák ‒ csupán néhány példa a leggyakoribb tünetek közül, amelyekkel a narcisztikus szülő gyerekei felnőtt korukban küzdenek.
A szerző a könyv végén bemutat egy ötlépcsős gyógyulási tervet, amely abban segíti az érintetteket, hogy elfogadják a narcisztikus neveltetés okozta traumát, és a veszteséget elgyászolva a valódi gyógyulás útjára léphessenek ‒ így végre esélyt kaphatnak a narcisztikus szülővel való kapcsolat kezelésére,
valamint az eltorzult minta örökségének felszámolására.
Dr. Karyl McBride: Véget érhet valaha a dráma? ‒ Avagy hogyan lehet narcisztikus szülő mellett felnőve kitörni a transzgenerációs trauma fogságából (részlet)
Fordította: Holbok Zoltán
Azokat a családokat, amelyekben egy vagy több narcisztikus szülő dominál, narcisztikus családnak nevezem. Az ilyen családokban a szülő kisajátítja magának a hatalmat, és rendkívül kifinomult eszközökkel elnyomja a többi családtagot, különösen a gyerekeket, azok egyéniségét és önálló személyiségének kibontakozását. A narcizmus egy spektrumzavar, ami azt jelenti, hogy a narcizmusnak különböző fokozatai vannak, az enyhétől a súlyosig terjedően. Így a néhány domináns narcisztikus jellemvonástól eljuthatunk egészen a patológiás narcisztikus személyiségzavarig, és a spektrum szélsőséges pontja felé haladva egyre több problémával szembesülünk.
Mivel a narcisztikus egyének szinte csak önmagukkal vannak elfoglalva, és képtelenek feltétel nélkül szeretni, együtt érezni és érzelmi támogatást nyújtani egy másik személynek, így nem igazán alkalmasak hatékony szülőnek. Az önzetlenség, az együttérzés és a türelem – mely tulajdonságok elengedhetetlenül szükségesek a gyermekek megfelelő neveléséhez és támogatásához – általában hiányoznak a narcisztikusok érzelmi eszköztárából.
A narcisztikus szülők többnyire nincsenek tisztában a lelki korlátjaikkal és azok gyermekeikre gyakorolt rendkívül káros hatásaival.
Bár sokan és sokat írtak már magáról a narcizmusról, kevés szerző célozta meg azokat a sorstársainkat, akik narcisztikus szülők magányos árnyékában nőttek fel. És még kevesebb figyelem irányult arra, hogy a narcisztikus családi dinamika hogyan adódik tovább nemzedékről nemzedékre, és kezeletlenül maradva hogyan ágyazza be magát a családi kapcsolatok örökítőanyagába.
A Véget érhet valaha a dráma? ezt az űrt hivatott betölteni. Célja, hogy a narcisztikus családban felnőtt olvasónak segítséget nyújtson ahhoz, hogy kitörjön a transzgenerációs trauma fogságából, és újraépítse lelki és érzelmi egészségét.
Én magam is egy olyan narcisztikus családban nőttem fel, ahol mások öröme – különösképp a miénk, gyerekeké – súlyos fenyegetést jelentett a családban működő egészségtelen szülői hatalmi dinamikára. Emiatt egész életemben keményen küzdöttem azért, hogy meg merjem élni és ki merjem mutatni az örömömet. Sok más, narcisztikus szülők által nevelt gyerekhez hasonlóan engem sem támogattak abban, hogy sikerélményem legyen, és ha mégis sikerrel boldogultam, vagy ha spontán, jókedvű és felszabadult voltam, a szüleim különös képességgel bírtak arra, hogy lelombozzanak és összezúzzák a lelkesedésemet, ahelyett, hogy biztattak vagy bátorítottak volna. Emiatt egyfajta tanult hajlam alakult ki bennem az önbizalomhiányra és a belső bizonytalanságra, ami fokozott éberséggel párosult. Úgy éreztem, állandóan résen kell lennem, folyton azt vártam, mikor jön a hidegzuhany. Gyerekkoromban minden spontán örömreakciómra durva letorkolást kaptam, ami arra szolgált, hogy a boldogságomat szégyenné, bűntudattá, önkétellyé változtassa. Ez teljesen összezavart.
Az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy jobb, ha soha nem leszek túl boldog vagy túl felszabadult, mert sohasem tudhatom, mikor fog valami rossz történni.
Ezek az élményeim arra indítottak, hogy szakmai pályafutásomat terapeutaként és oktatóként annak szenteljem, hogy segítsek az embereknek túljutni az elakadásaikon, és leszámolni a narcisztikus neveltetés éntudatot megtépázó szörnyű örökségével. Egész életemben azon fáradoztam, hogy a narcisztikus abúzust elszenvedőknek segítsek szabadon és teljességében megtapasztalni az élet örömeit.
Szenvedélyemnek és eltökéltségemnek köszönhetően egyre jobban megértettem, milyen súlyos károkat okoz, ha valakit narcisztikus szülő nevel fel, és hogyan deformálja el a családokat az eltorzult hatalmi egyensúly,
amely a gyerekek számára hosszú távon is rendkívül káros következményekkel jár.
S ami még fontosabb, a munkám révén tizenévesektől a nyolcvanasokig rengeteg mindenkit hozzásegíthettem ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépjen, megtalálja a kivezető utat ebből a bénító családi összefüggésrendszerből, és önálló, szabad egyénné fejlődjön.
