Karrierista nők: divathóbort vagy gazdasági kényszer? [Budapesti nők]

„Ma már valósággal divattá lett a munka az arisztokrata dámák körében. Az aktivitás láza fogta el őket és a produktív munka újdonságának ingere lázas tevékenységre készteti a szép fehér kezeket, amelyek eddig artisztikus tétlenségben pihentek.” 1931-ben így számolt be a Színházi Élet munkatársa az új divathóbortról – azaz, a munkáról –, amely a két világháború között a felső osztályok nőtagjainak körében hódított – Budapesten és vidéken is. Egyre több nő jelent meg ugyanis a munkaerőpiacon, olyanok is, akiknek a felmenői korábban soha nem dolgoztak. A középosztálybeli nők ugyanakkor a legkülönbözőbb okok miatt kerestek állást maguknak: valakit – mai szóval – az önmegvalósítás, a szakmai kibontakozás motivált, sokan viszont kényszerből kezdtek el dolgozni – el kellett ugyanis tartaniuk magukat vagy a családjukat. Azaz meg kellett élniük valamiből.

Az igazi társadalmi változást a két nagy világháború hozta meg, amikor a nők – kezdetben sokszor muszájból – számos olyan szerepet töltöttek be, amely addig a férfiak sajátja volt. Ekkortájt egyre több nő lépett ki az otthon falai közül, és vállalt munkát, ez pedig új életformát is eredményezett: a nőnek már otthon és a munkában is helyt kellett állnia, a többségnek ráadásul nem passzió volt a kenyérkereset, hiszen már a nők fizetése is elengedhetetlen volt a mindennapokhoz.

Mit lehet kezdeni havi kétszáz pengő fixszel?

A múlt század első évtizedeiben volt egy szakma, ahol mind nagyobb számban jelentek meg a nők: a tanítónői pályán. Ez nyílt meg a leghamarabb a nők előtt, hiszen az első tanítóképző az 1850-es években tárta ki kapuit a lányok előtt. Jellemzően alsó-középosztálybeli családok lányai jártak ide, akik keresetükből aztán saját magukat és a családjukat támogatták. „Azért lettem tanítónő, hogy magam legyek cselekedeteim ura” – mondja Bródy Sándor A tanítónő című színdarabjának címszereplője. A fiktív Tóth Flóra ambícióival valószínűleg nem volt egyedül, sok fiatal nőnek ugyanis a tanítónői pálya volt az egyedüli lehetősége arra, hogy belépjen a munkaerőpiacra. A nőket jellemzően az oktatással, a betegápolással kapcsolatos szakmákba engedték be először, amelyek könnyebben összeegyeztethetőek voltak a hagyományos női szerepekkel, de például az ügyvédi pálya sokáig elérhetetlen volt számukra.

Mindenesetre a tizenkilencedik század végén, majd a huszadik század első évtizedeiben egyre többen lettek olyanok, akik nem, vagy nem pusztán a vagyonukból tudták fenntartani megszokott életmódjukat. A harmincas évek slágere szerint „havi kétszáz pengő fixszel” az ember könnyen viccelt. Ez az összeg akkortájt nagyjából megfelelt egy középosztálybeli hivatalnok vagy tanár fizetésének, és ekkora pénzzel – a sláger szövege szerint legalábbis – már bárki férfiember akár nősülésre is adhatta a fejét. De mi történt akkor, ha ezt a havi fixet a nő akarta megkeresni? A korabeli nők karrierlehetőségeiről és a társadalmi reakciókról Fónagy Zoltán történésszel, Svégel Fanni etnográfussal és Szécsi Noémi íróval beszélgetett Ruff Orsolya és Szeder Kata.

Az irodalmi szövegrészletek Nagypál Gábor és Petrik Andrea tolmácsolásában hangzanak el.

A projekt a Budapest 150 emlékév részeként, a Pro Cultura Urbis Közalapítvány anyagi támogatásával valósult meg.

Címlapi kép: Fortepan / Keveházi János