Az írót hazájában az egyik legeredetibb alkotóként tartják számon, költőként indult, később regényeket, novellákat, gyerekkönyvet is írt, de művei csak halála után lettek igazán sikeresek, és napjainkban fedezik fel szerte a világon. Az eredetileg 1967 és 1971 között írt trilógia, ahogy Tove Ditlevsen többi munkája is, a szerző öngyilkossága után 50 évvel indult világhódító útjára: a New York Times 2021-ben például az év legjobb könyvei közé sorolta a köteteket. Magyarul 2023-2024-ben a Park Kiadó három különálló kötetben jelentette meg a trilógiát Kertész Judit értő fordításában.
Autofikciós hagyomány
Ditlevsen szövegei valószínűleg annak is köszönhetik jelenkori sikerüket, hogy abba a vallomásos, autofikciós irodalmi tradícióba illeszkednek, melyet többek között a norvég Karl Ove Knausgård vagy a brit Rachel Cusk futtatott fel az elmúlt években.A Koppenhága-trilógia ugyanis bizonyos értelemben ennek a történetmesélői hagyománynak az egyik korai, mégis modern előfutára.
Küzdelmes élet
Az író trilógiájában saját élettörténetetét mutatja be kendőzetlenül, és bár játszik a fikcionalizálással (az első kötetben például születési évét egy teljes esztendővel „véti el”), a regények alapvető történései megegyeznek életének legfontosabb eseményeivel.
Az 1917-ben született Ditlevsennek küzdelmes sorsa volt: szegény munkáscsaládban nőtt fel, anyjával való viszonya nem volt felhőtlen, ráadásul családjával állandó nélkülözések közepette éltek. Éppen ezért, bár jó tanuló volt, az iskolát 14 évesen abba kellett hagynia, hogy munkába állhasson.
Íróként viszonylag hamar befutott (köszönhetően részben egy szerkesztővel kötött korai házasságnak is), de a gyermekkori nehézségek és a fel nem dolgozott, magányosan hurcolt problémák miatt
Ditlevsen kiegyensúlyozatlan, labilis személyiségű felnőtté vált.
Négyszer ment férjhez, négy gyermeke született.
Életét sokszor depresszió, majd komoly gyógyszerfüggőség nehezítette, mígnem 1976. március 7-én, 58 éves korában gyógyszertúladagolásban halt meg, feltételezhetően öngyilkos lett.
A trilógia
A három kötet időrendi sorrendben követi egymást, és az egyes könyveken belül is kronologikusan halad előre a cselekmény. Az első kötet, a Gyerekkor az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő iskoláskora előtti időkben indul, a harmadik rész végén pedig harmadik házasságának tragikus végén látjuk háromszor elvált, sok mindent túlélt, háromgyerekes anyaként.
Bár a trilógia darabjait értelemszerűen a főhős-elbeszélő személye fűzi össze legerősebben, az eseményeknek hátteret adó város, Koppenhága is fontos összekötő elem. Megegyezik a három regény elbeszélői hangja is, az a keresetlen természetesség és csodálatra méltó őszinteség, mellyel a Tove nevű elbeszélő végigkalauzol élete boldog és pokoli epizódjain.
Az elbeszélésmódon minduntalan nyomot hagy a költő Ditlevsen, amikor elgondolkodtató metaforáival árnyalja az egyébként folyamatosan és lendületesen olvasható szöveget. A három különálló regényt mindezeken túl összekötik még azok a visszatérő, az író saját korában nagyrészt tabunak számító témák, mint
az abortusz, a férfiaknak való kiszolgáltatottság, a frigiditás vagy az alkotás és a női lét összefüggései.
„A gyerekkor hosszú és szűk mint egy koporsó”
A trilógia első részében a narrátor saját gyerekkorát eleveníti fel, a világot „hideg, veszélyes és baljós” helynek láttatja. A kislány egy külvárosi bérházban él szüleivel és bátyjával, apja gyakran munkanélküli, anyja érzelmileg megközelíthetetlen és a pénz sem veti fel őket.
A regényből megismerjük az általános iskola befejezéséig tartó éveket, a tágabb családot, Koppenhága szegénynegyedének életét, és mindezt kiegészítik az elbeszélő visszaemlékező, gyerekkorába nyúló reflexiói. A gyerekkor lényegét értelmező, költői metaforák is gyakoriak ebben a részben: „Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat.” Vagy:
„A gyerekkor hosszú és szűk mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.”
Emellett fontos, többször visszatérő motívum még az olvasás iránti igény, az apai minta, valamint az írás utáni vágy szinte attól a perctől kezdve, hogy a kis elbeszélő megtanulja a betűvetést. Az írás már ekkor a menedéket, a biztonságot jelenti a sokféle kiszolgáltatottságban, ugyanakkor az írás öröme és reménye mellett ott pulzál az apja által a kislányba ültetett kétkedés:
„Lányból nem lehet költő”.
A gyerekkor klasszikus színterei, a szülőkhöz való viszony, az iskola, a tanárok, a nagymama, az első barátnők, és az első menstruáció mind felbukkannak a rövid és egyszerű mondatokból építkező, kitárulkozó őszintesége miatt mégis rendkíívüli hatású szövegben.
Törékeny és mulandó időszak: az ifjúkor
A középső kötet, az Ifjúkor a konfirmáció utáni, a tizennégytől húsz éves korig tartó időszak: a gyerekkor lezárása, a felnőttkorba való lassú átmenet évei. Az én-elbeszélő első munkahelyeiről számol be, és arról értekezik, mit jelent az, hogy emberek pénzért megveszik a szabadidejét. Nagy fordulópontok ideje ez: az otthonról való elköltözés és az első, folyóiratban megjelent verspublikáció is ide tartozik.
Ebben a részben a korábban csak gondolatként megjelenő szexualitás is belopózik, elsősorban szerelem nélküli kapcsolatok formájában. Mivel az elbeszélő egyáltalán nem tartja magát szépnek, felmerül a kérdés,
egy fiatal nő érvényesülhet-e egyáltalán szépség nélkül.
Az első szexuális aktus kiábrándító voltának lényegretörő, tárgyilagos leírása is azt mutatja, hogy Ditlevsen nemcsak nem fél megmutatni a realitást, de ahhoz is elég bátor, hogy a régóta meglévő közhelyeink nélkül beszéljen olyan kérdésekről, mint amilyen például a szüzesség elvesztése.
A regény hátterében már megjelennek a második világháború előjelei, Hitler térnyerése egyre kézzelfoghatóbb, de ez viszonylag marginális történetelem. Ebben a trilógiában ugyanis, ha benne is van a társadalom és a történelem, sohasem válik lényegessé, legfeljebb csak addig és annyira, amennyire beszivárog az ember életébe.
Ami igazán kiemelkedő a kötetekben az nem az események viszonylag egyszerű leírásában, hanem a mellette végigvonuló reflexív rétegben keresendő. Ott, ahol az elbeszélő a vele történtekhez kapcsolódva érzelmeiről, benyomásairól, gondolatairól számol be részletesen.
„A pokol a Földön van” – a függőség természetrajza
A regényhármas talán legerősebb, de mindenképpen a legmegrázóbb darabja a Függés, mely már a felnőtt elbeszélő életét mutatja meg. A kötet nyitó oldalain az első, szerelem és szex nélküli házasságában látjuk a főhőst, aki hozzáment egy nála jóval idősebb szerkesztőhöz.
Tove ebben a könyvben már sikeres író, de a magánéletében sokszor küzd válságokkal, a regény ideje alatt három férjét hagyja el, közülük az utolsó, egy orvos az, akinek élete legnehezebb időszakát köszönheti. A férfi rászoktatja egy vénásan beadható fájdalomcsillapítóra (petidin), majd tabletta formájában beszerezhető gyógyszerre is.
A függőségbe való szinte észrevétlen belecsúszást kiválóan mutatja be a könyv. Nagyon szépen építkezik, és ahogy a valóságban, úgy a regényben is szinte lehetetlen pontosan látni azt a határt, ahonnan már erős függőségről beszélhetünk.
A nő majdnem belehal a gyógyszerezésbe,
utána pedig a leszokásba is, és mindezt a szerző elementáris erővel, mégis hitelesen ábrázolja.
Nemcsak az elbeszélő testi hanyatlásával szembesít, hanem egyre inkább beszűkülő tudatába is betekintést enged. Bár ebben a részben több abortuszról is szó esik, még azoknak a pőre őszinteségéhez képest is letaglózó a függőséggel foglalkozó rész.
A háttérben Hitler megszállja Dániát, Tove karrierje felfelé ível, anya és feleség is lesz, lassan elmúlik a fiatalsága, de mindez mintha semmi lenne az életébe alattomosan beférkőző pusztításhoz, a függőséghez képest.
A harmadik férj, Carl úgy irányítja Tovét, hogy a szeren keresztül magához láncolja. A vénába adható fájdalomcsillapítót minden alkalommal a férfi adja be neki, Tove pedig valójában nem is a férfiba, hanem
abba az élménybe szerelmes, ami képes őt teljesen eloldani az elviselhetetlen valóságtól.
„Mi lenne, ha elmondanám neki az igazat? Mi lenne, ha elmondanám, hogy egy fecskendőnyi áttetsző folyadékba vagyok szerelmes, nem abba a férfiba, akinél a fecskendő van?” ‒ teszi fel a kérdést az elbeszélő, aki később leszokásáról is beszámol.
A harmadik kötet mintha happy enddel zárulna (a többi eseményhez és életszakaszhoz képest meglehetősen sematikus és némileg elnagyolt a befejezés), de emögött egyáltalán nem érezni a korábbi elbeszélés őszinteségét, kitárulkozását. Nem tűnik hitelesnek a semmiből jött újabb férfi oldalán meglelt váratlan boldogság, hiszen egyáltalán nem következik abból a nőből, akit a három kötet lapjain megismertünk.
Nem igazán hisszük el a záró oldalakat, de elhisszük az elbeszélőnek azt a soha el nem múló sóvárgást, amit az utolsó mondatokban fogalmaz meg: „Megszabadultam évekig tartó függőségemtől, de olykor, amikor vérvételre megyek, vagy ha elsétálok egy gyógyszertár kirakata előtt, a mai napig felébred bennem halványan a régi sóvárgás.
Soha nem is szűnik meg teljesen, amíg élek.”
