Sissel-Jo Gazan új krimije ismét az események sűrűjébe vezet: amikor Kristian Storm professzort, a vitatott nézeteiről hírhedtté vált immunológust felakasztva találják az irodájában, asszisztense, Marie Skov nem hajlandó elhinni, hogy öngyilkos lett. A néhai tudós egy nemrégiben tett nyugat-afrikai kutatóútja során megdöbbentő igazságot tárt fel a fejlődő világban zajló immunológiai kutatásokról, és Marie úgy gondolja, hogy főnökét elhallgatták, mielőtt a nyilvánosság elé tárhatta volna, amit felfedezett.
Storm riválisának segítségével Soren Marhauge volt rendőrnyomozó veszi át az ügyet, és elhatározza, hogy kideríti, mi is történt valójában a professzorral. A viharos tempójú nyomozás mellett Marie problémás családjának és Marhaugénak a szintén biológus Annával biológussal való bonyolult kapcsolatának részletei is kibontakoznak. Marhauge ismét megküzd a saját démonaival, miközben egy olyan titkos társaság után nyomoz, amely bármi áron megvédi a titkait.
Sissel-jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel - innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a skandináv noir egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla, a Tintagomba és a Fehér virágok című, nagy sikert aratott regényei után ez a negyedik könyve magyarul.
Sissel-Jo Gazan: A fecske röpte (részlet)
Fordította Sulyok Viktória
Három perc alatt ért oda a kapitányságról a Biológiai Intézethez, mert bekapcsolta a szirénát, így kitért előle a forgalom. Fel akarta hívni Henrik figyelmét arra, hogy a rendőrségi munkát a szigorú szabályoknak megfelelően kell végezni. Az intézet előtt jó páran lesték kíváncsian a mentőt és Henrik feltűnő járőrautóját. Egyiküktől útbaigazítást kért, és azt a választ kapta, hogy az épületben menjen fel a harmadikra, ott menjen át a gyaloghídon, aztán sétáljon le a másodikra, nyisson be az első ajtón bal kéz felől, de nehogy azon, amelyik a Zoológiai Múzeumba vezet, hanem a vele szemben lévőn, és Kristian Storm irodája a folyosó végén lesz. Köszönetet mondott, de magában cifrán káromkodott. Nagyon úgy tűnt, hogy az intézet labirintusszerű járatai ellenére a hírek itt gyorsabban terjednek, mint egy fodrászszalonban.
Felrohant a lépcsőn, és testében új bizonyosságot érzett. Csoportvezető kiemelt főnyomozóság ide vagy oda, elege van abból, hogy egész nap az irodában ücsörög.
Az Immunológiai Tanszéken azonnal észrevette a rendőrség piros-fehér kordonszalagját. Gyors léptekkel haladt a helyiség felé, amelyről nem volt nehéz kitalálni, hogy az elhunyt professzor irodája lehet. Hol vannak a kollégái? Egy nyitott ajtó mögött egy férfi ült egy íróasztalnál. Søren odabiccentett neki, és leolvasta az ajtaján lévő névtáblát. Thor Albert Knudsen. A férfi mellett fiatal lányok és fiúk gubbasztottak.
Mindannyian lesújtottnak tűntek.
A lezárt irodához érve Søren tisztes távolságban állt meg az ajtótól, hiszen civilben volt, így nem léphetett be csak úgy a helyszínre. Meglepődve látta, hogy mindössze ketten tartózkodnak bent. Lars Hviid helyszínelő védőruhát viselt, és kezében kamerát tartott. Henrik az ajtónak háttal állt, volt rajta lábzsák és szájmaszk, de a kötelező egyszer használatos védőoverallt nem vette fel.
– Persze azt fogjuk írni, hogy „gyanús haláleset” – közölte a helyszínelővel –, de ha engem kérdezel, kurvára nem gyanús itt semmi sem. Egyetértesz?
Lars Hviid bólintott. Nem sokkal korábban került a bellahøji kapitányságra, és Søren már a felvételi elbeszélgetéskor megállapította, hogy úgy néz ki, mint akinek még az anyukája törli ki a hátsó felét, pedig az igazolványa szerint 1983-ban született. Áhítattal meredt Henrikre, aki önelégülten sütkérezett a csodálatában.
– Ja, ha engem kérdezel, akkor egyértelműen öngyilkosság történt – folytatta Henrik. – És mi oszlatja el a kétség utolsó foszlányait, kis Hviid? A búcsúlevél.
Henrik kivett egy zacskót egy dobozból, amelybe különböző tárgyakat tettek, hogy majd megvizsgálják őket, és fontoskodva lóbálta. Hviid észrevette Sørent, tekintete megrebbent.
– És mi van a számítógéppel? – kérdezte Henrik. – Ugyan már, kis Hviid, tudod te azt… Hé! – Henrik követte Hviid pillantását, és ő is észrevette Sørent.
– Helló, Søren! – nyögte. – Mi a fenét keresel itt?
– Miért nem vagy beöltözve? – kérdezte Søren. – És hol a holttest?
– Háromnegyed órája elvitték az igügyre. De mit keresel itt?
– Háromnegyed órája? – ismételte meg Søren. – Mégis hogy a francba végeztetek addigra a helyszíneléssel? A halottszemle megvolt?
– Szerinted? – kérdezte Henrik ingerülten. – Asszed, amatőrök vagyunk?
– Igen – felelte Søren kurtán.
Jørgensen még aznap behívta Sørent az irodájába. Henrik már ott volt, és csak úgy füstölgött. Miután elmentek a Biológiai Intézetből, négyszer hívta Sørent, aki végül kikapcsolta a telefonját.
– Először az ügyről akarok hallani. Csak röviden! – Jørgensen Henrik felé biccentett.
Henrik megköszörülte a torkát. A rövid összefoglalás képessége elengedhetetlen egy rendőr számára, és Sørenről azt beszélték, hogy a tömör összegzés verhetetlen bajnoka. Amikor Henriket előléptették, felöntött a garatra, és hőbörögve kijelentette, hogy minden képességet illetően maga mögé fogja utasítani Sørent, és a legnagyobb vereséget a rövid összefoglalás terén méri rá. Søren most édesen elmosolyodott, és Henrik megint megköszörülte a torkát.
– Az elhunyt férfi a hatvanas éveiben járt. Megerősítést nyert, hogy Kristian Stormról van szó, aki az immunológia professzora volt, és 1982 óta dolgozott a Koppenhágai Egyetemen. A plafonon lévő lámpahorogról lógva találtak rá. Az íróasztalán búcsúlevelet hagyott, amelyben bevallja, hogy tudományos visszaélést követett el, és bocsánatot kér. A padlón összetört keretben egy fényképet találtunk, amely Stormot és két pártfogoltját ábrázolja. Lars Hviid helyszínelő úgy becsülte, hogy Kristian Storm tizennégy-tizenöt órája lehet halott, szóval tegnap, azaz március tizenhetedike szerda este 19.30 és 20.30 között exitálhatott, de ezt majd Bøje Knudsen tudja megerősíteni, miután megvizsgálta a holttestet. Storm kollégái előzetes kihallgatása alapján a következő kép rajzolódott ki róla: szakmai szempontból nemzetközi hírnévnek és hírhedtségnek örvendett a vitatott nézetei miatt, az egyetemen pedig kedvelték az elkötelezettsége miatt, és mert mindig barátságosan viselkedett a hallgatóival. De érdekes beszélgetést folytattam Thor Albert Knudsen tanársegéddel. Sok éven át dolgozott együtt Stormmal, és tőle tudom, hogy Stormot nem sokkal korábban tudományos visszaéléssel vádolták meg, és az ügyét jelenleg vizsgálja a… ööö… – Henrik lenézett a kezében tartott papírra. – Úgy hívják a szervezetet, hogy Tudományos Visszaélésekkel Foglalkozó Bizottságok, de amúgy UVVU-nak rövidítik a nevüket. Olyan kutatási eredményekkel kapcsolatban merült fel gyanú, amiket Storm és az egyik szakdolgozója publikált tavaly szeptemberben. A feljelentést név nélkül tették meg. – Megint lenézett a papírjára. – Thor Albert Knudsen azt vallotta, hogy az ügy nagyon megviselte Stormot, és amennyiben elítélték volna, az hatalmas vereség lett volna számára. Szóval kívülről talán úgy tűnhetett, hogy sikeres, népszerű és köztiszteletben álló kutató meg minden, de a karrierje valójában felettébb ingatag lábakon állt. A talált búcsúlevél megerősíti mindezt. Storm azt fejtegeti benne, hogy cserbenhagyta a kollégáit, és reméli, hogy a hallgatói meg tudnak neki bocsátani. Knudsen arról is beszámolt, hogy Storm apja öngyilkosságot követett el a nyolcvanas években, szóval családilag nem áll tőle messze az ilyesmi. És amúgy Steen már visszajelzett Storm számítógépével kapcsolatban. Általában beletelik pár napba, míg átnézi a merevlemezt, de ez most üres volt. Storm szerda este 20.02-kor mindent letörölt róla. Ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy az ügy túl bonyolult lenne.
Öngyilkosságot követett el, és kész.
– Beszéltél a hallgatóival? – kérdezte Søren. – És a műszaki és adminisztratív személyzettel?
– Ugye tudod, hogy nem csak te jártál a rendőrtisztire? – válaszolta Henrik. – Igen, beszéltem azokkal, akiket fontosnak tartottam, de úgy vélem, hogy bizonyos határokon túl felesleges az erőforrásainkat pazarolni egy olyan ügyre, ami világos, mint a vakablak.
– Szép munka volt, Tejsner – szólalt meg Jørgensen elégedetten. – És igazad van. Az erőforrásainkat oda kell csoportosítanunk, ahol valóban szükség van rájuk. Ezen a téren nem állunk túl jól. Hány napra tartasz igényt?
– Legfeljebb háromra. Beszélnem kell Trine Rønn-nel. Ő találta meg Stormot, és annyira kikészült, hogy orvosi segítségre volt szüksége. Holnap felhívom. Aztán ha Bøje végre ránéz a hullára, megírom a jelentést, és ennyi. Legkésőbb kedd reggelre megvagyok.
– Legyen hétfő reggel – döntött Jørgensen. – Két nap elég kell hogy legyen, hacsak közben nem merül fel valami, de akkor majd bejössz hozzám, oké?
Henrik bólintott, Søren pedig magában fortyogott. Ezek ketten mikor lettek ilyen jóban?
– Jól van. – Jørgensen a szemüvege felett méregette a beosztottjait. – Akkor most beszéljünk a belső konfliktusunkról. Mi a probléma?
– Pár órával azután, hogy megérkeztünk a helyszínre, Søren csak úgy berontott – válaszolta Henrik gyorsan. – De miért? Nem volt semmi gond. Mindent dokumentáltunk és bezacskóztunk, megvan a búcsúlevél, és a holttestet elküldtük az igügyre. Søren a felettesem, és joga van megnézni bármelyik helyszínt, de az nagyon nem tetszik, ha a kollégáim előtt rendre utasítanak. És gondoljatok bele, mi lett volna, ha mondjuk úgy fél évvel ezelőtt megzavarom a kézimunkáját. El tudjátok képzelni? – Henrik rácsapott a combjára.
Jørgensen lassan bólintott.
– Mit mondasz? – fordult Søren felé.
– Felmondok.
– Mi? – hördült fel egyszerre Jørgensen és Henrik.
– Ne már! Dehogy mondasz fel! – tiltakozott Henrik.
– De. Felmondok – ismételte meg Søren. – Elegem van az irodai munkából. Elegem van abból, hogy annyi emberért vagyok felelős. Elegem van abból, hogy állandóan jelentéseket kell körmölnöm, és hogy másoknak állítok össze érdekes feladatokat. Hiba volt csak úgy beállítanom a helyszínre. Elnézést. – Søren keményen Henrik szemébe nézett. – De ez is csak azt mutatja, hogy a dolgok nagyon nincsenek rendben.
Rendőr vagyok, nem pedig… irodai patkány, aki térképeket guglizgat neked.
– Jaj, Søren, hát ez…
Henrik széttárta a karját, de Søren már ki is nyitotta az ajtót, és búcsúzóul biccentett egyet. A folyosóról hallotta, hogy Jørgensen próbálja menteni a helyzetet.
– Nyugi, Tejsner, hagyd, majd lehiggad!
Søren elnyomta magában a hirtelen támadt vágyat, hogy visszaforduljon, és elküldje a főnökét a francba.
Két órával később aláírta a felmondását, összeszedte a személyes holmiját, megtöltött egy dobozt mindenféle papírral, átmásolta a befejezetlen jelentéseit egy pendrive-ra, amelyet a jelvényével együtt betett Jørgensen rekeszébe. A két kókadozó növényét a titkárnője, Linda asztalára helyezte, és leadta a fegyverszobában a szolgálati fegyverét. Az órájára pillantott. Tizenöt perccel múlt három, szóval indulhat is Lilyért az óvodába.
A szabadban megtorpant. A tavasz addig jéghideg volt, de most mintha a két számjegyű fokokig emelkedett volna a hőmérő higanyszála, és a nap is előbújt a felhők mögül.
