Magányos kisfiú bandukol a síneken a nyár derekán, valahol a dél-angliai tájban. A kilencéves Linus beszédképtelen (nem tud? nem akar?), annál nagyobb dumagép egyetlen barátja, a vállán üldögélő afrikai szürke papagáj, Bruno. Igaz, a madár leginkább csak német számsorokat mond. Mik lehetnek ezek a számok? Katonai kódok? Utalás a holokausztra? Svájci bankszámlák adatai? Michael Chabon regénye olyan módon tiszteleg a klasszikus krimi előtt, hogy nem old meg minden rejtélyt.
És hőseink igazán megpróbálják, miután egy vidéki angol parókián megszálló, állítólagos kereskedőt meggyilkolnak, valamint Bruno is eltűnik. Márpedig az ilyen kifejezéseknek, mint „állítólagos”, már csak a dátum miatt is súlya van ebben a történetben: 1944-ben járunk, Anglia már határozottan éledezik a Blitzből, megvolt a normandiai partraszállás, de azért a háború vége még odébb van.
A rendőrségi nyomozáshoz végül mégsem ezért, hanem inkább abbéli örömében csatlakozik egy 89 éves öregember, mert évtizedek múltán valami végre felcsigázta a kíváncsiságát – és hát a gyereket is megsajnálja.
A hobbiméhész öreg aztán az ifjakat megszégyenítő logikával, megfigyelőképességgel és persze az elmaradhatatlan pipájával ered a valódi gyilkos és a papagáj nyomába.
Az olvasó pedig annyira gyorsan elkönyvelheti magának a sikerélményt, hogy egy rejtélyt már megfejtett a könyvben, hogy ez itt most nem is számít spoilernek. „Újabb anomália. Hogy ez mit ígért, azt ez az öregember meg nem tudta volna jósolni, noha annak idején azzal tett szert a vagyonára és a hírnevére, hogy tények valószínűtlen csoportosításából hosszú és zseniális következtetéseket vont le.”
Sherlock Holmes történetei soha nem érhetnek véget
Chabon életművében fontos mérföldőhöz kapcsolódik Sherlock Holmes: első novelláját róla írta, még szinte gyerekként.
A Holmes-rajongó kis Chabonra nagy hatással volt Nicholas Meyer akkor népszerű, 1974-es regénye, a The Seven-Per-Cent Solution, amiben a kokainfüggő detektív meggyógyításához Dr. Watson Sigmund Freud segítségét kéri. Meyer regényéből film is készült, közben a könyvet négy másik is követte. Conan Doyle eredetileg négy regényt és 56 novellát írt Holmes szerepeltetésével,
Chabon pedig le volt nyűgözve Meyertől, és attól, hogy lehet ilyen utánzatot írni.
A maga debütverziójában aztán Holmes és Nemo kapitány sorsszerű találkozását örökítette meg Dr. Watson hangján, saját bevallása szerint „egy tízéves gyerek ügyetlen stílusában”. Majd 2004-ben érkezett A végső megoldás című, eredetileg novellának indult kisregény.
Chabon ezzel a gesztussal a Conan Doyle előtt tisztelgő olyan írók sorához csatlakozott, mint Agatha Christie és Mark Twain. Valamint magyarul is megjelent egy frissebb hommage-okból álló antológia, a Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai, amiben mások mellett Stephen King, Anthony Burgess, Neil Gaiman és Naomi Novik novelláit is olvashatjuk.
Az idő rettenetes ellenfél
A szerző persze mindezzel együtt nem teszi meg azt a szívességet, hogy megnevezné az agg Holmest, így mindvégig öregemberként hivatkozik rá (Pék Zoltán fordításában).
Az Arthur Conan Doyle előtti tisztelgés viszont több szinten is átszövi a regényt és termékeny kapcsolatba lép Chabon jellegzetes témáival és stílusával.
Mindjárt a cím többszörös áthallású, hiszen Meyer regénye mellett utal Doyle 1893-as Az utolsó eset című novellájára, amiben Holmes a Reichenbach-vízesésnél szembeszáll nagy ellenfelével, Moriarty professzorral, ezúttal nem egyszerűen szellemi párbajban, hanem igazi fizikai összecsapásban. Chabon címe így arra is utal, hogy a történetben szereplő öreg detektív utolsó nyomozásáról van szó. A regény egyik központi kérdése, hogy vajon képes-e még egyszer, utoljára megoldani egy ügyet, és ezzel értelmet adni visszavonult életének.
Sherlock Holmes és Moriarty Az utolsó esetben. Sidney Paget, 1893 - Wikipedia - konyvesmagazin.hu
Az öreg detektív ellenfele Chabonnál ugyanakkor nem egy személy, hanem egyszerre filozofikus-poétikus és nagyon is karnális módon maga az idő.
„A hosszú élet elkoptatott mindent, ami nem volt lényeges. Élete végén az öregember alig több, mint az emlékei összege, a másik meg kapdosó csipesz vagy bizonyított, keserű axióma.
Őt elégedettséggel töltené el, ha a végén egyetlen kutató szerv lenne, amely az ürességben keres egy nyomot.”
A vénülő test fizikai korlátai, a napról napra megtapasztalható, visszafordíthatatlan romlása folyamatos kihívások elé állítják, az író pedig derűs humorba oltott melankóliával elmélkedik hősével a változások erején, az emberi élet és a történelmi korszakok párhuzamosságain, illetve egymásba csúszásain.
Van egy internetes mém, ami azzal játszik el, milyen rádöbbenni, hogy 1970 és 2024 ugyanolyan messze van egymástól, mint 1970 és 1916. Valami hasonlóra vállalkozik Chabon is, miközben a regényben kimondatlanul, de mégis azzal szembesít, valójában hogyan élünk együtt a történeteinkben mozaikosan megragadott múlt különböző szakaszaival: Holmes az érett viktorianizmus és az Edward-kor, azaz az idealizált brit békeidők és persze a csúcsra járatott kolonializmus emblematikus alakja – élete alkonyán pedig még megtapasztalhatja, hogyan pusztította el a világháború a szeretett londoni utcaképet, és vele egy korszakot is, amit ismert és amiben magabiztosan mozgott. Metaforikusan és szó szerint is.
Kódolt valóság
A cím emellett erős utalás a nácik „végső megoldásként” emlegetett tervére is, amiben az általuk elérhető összes zsidó ember kiirtását vázolták.
A zsidó származású szerző visszatérő témája a második világháború, illetve a zsidó identitás, ezúttal viszont nem annyira ez utóbbi, mint inkább a holokauszt sejlik fel a történetben:
mint feltérképezendő, de (felfoghatatlan) természeténél fogva végül soha meg nem fejthető rejtély.
Hogyan történhetett meg? A regény eseményeinek idején a nagyvilág még nem tud a haláltáborokról, de egy menekült zsidó kisfiú már nem szokatlan jelenség a vidéki Angliában. A tükörírással kommunikáló Linus papagájától elhangzó, titokzatos számsorok többszörösen összetett feladat elé állítják az öregembert és felügyelő társát (valamint az olvasót), hiszen nem elég előkeríteni a valódi gyilkost, a madár és a számok titkára is rá kellene jönni.
A regény szép gesztusa, ahogy az öreg detektív fokozatosan a saját kíváncsisága elé engedi az együttérzést: a papagájt már a kis Linus miatt szeretné megtalálni. Chabon megint csak közvetve, a fiú alakjában a háború hosszú távon traumatizáló hatásairól is beszél, különösen a gyerekeknél.
A végső megoldás összességében viszont a súlyos témái ellenére sem lehangoló kötet. Az öreg detektív szarkasztikus kommentárjai, a szinte filmszerűen ábrázolt helyzetkomikum, a váratlan fordulatok és nézőpontváltások kellemesen kapcsolódnak össze Chabon metaforákban bővelkedő írói stílusával. És minthogy a humorát végig nem veszíti el, a nyár egyszerre megrendítő és szórakoztató olvasmánya lesz – amit az amerikai vagányságfaktorral még meg is fejelnek Jay Ryan illusztrációi és borítója.
Nyitókép fotója: Benjamin Tice Smith - 21. Század Kiadó
