Jen Beagin A Nagy Svájci című regényéről tavaly ódákat zengtek az angol BookTube-on, úgyhogy alig vártam, hogy belekezdjek. Ugyanakkor, mint a nagy hype-nál általában, erősen fennállt a veszélye annak, hogy a mű nem ér majd fel a várakozásaimhoz. A történetben visszatérő téma a fizikai erőszak, a traumák, a szex és kisebb részben az öngyilkosság is, úgyhogy akit bármelyik riaszt, nem biztos, hogy ez az ő könyve. (Itt beleolvashatsz.)
A hallgatózás ára
A történet főszereplője Greta, egy 45 éves nő, aki nem különösebben figyel oda magára. Nemrég hagyott ott egy hosszú párkapcsolatot (a korábbi munkájával együtt), és elköltözött Kaliforniából a keleti partra. Ott régi barátja, Sabine ódon, omladozó házában lakik.
Sodródik az életben, a munkája – egy szexterapeuta, Om átírója, a terápiás üléseken elhangzottakat gépeli le – is csak a szaftos részletek miatt érdekli. Aztán az egyik felvételen meghall egy nőt, Flaviát, akit elnevez a Nagy Svájcinak. Elképeszti a nő hangja, a története, és legalább annyira a pragmatizmusa, a szokatlanul egyenes stílusa és a teljes iróniamentessége.
Flavia azt mondja, amit gondol, nem célozgat, nem sugalmaz, és ez teljességgel lenyűgözi Gretát.
Mivel a helyszín egy kisváros, hamarosan persze megismerkednek egymással, Greta álnéven mutatkozik be. Flavia magas és szőke, olyan kisugárzással, amire mindenki felfigyel. Sikeres nőgyógyász, tökéletes élettel és jóképű férjjel, mégsem volt soha orgazmusa. Történt vele egy súlyos eset, amiről azonban nem akarja elismerni, hogy hatással lehet(ett) a jelenlegi problémáira.
Hamarosan intenzív viszonyt kezdenek egymással, csakhogy Flavia továbbra is jár Omhoz, amit Greta „kihallgat”. A kapcsolatuk egyre megszállottabbá válik, Greta egyre furcsábban viselkedik, és egyre nehezebben tudja észben tartani, hogy mi az, amit Flavia Omnak mondott egy felvételen, és mi az, amit neki.
Folyamatosan attól retteg, hogy lelepleződik,
miközben a magában újra felfedezett érzésekkel is viaskodik. Itt nincs vége, de ennél többet kár lenne elárulnom a fordulatokból.
Szerelem és lelki sebek
Beagin regényét nem nagyon tudom mihez hasonlítani az eddigi olvasmányaim közül.
Olyan atmoszférát teremt, amitől az ember mintha kicsit maga is átvenné Greta megszállottságát,
annyiban mindenképp, hogy minden áron tudni akarjuk, hova fut ki az őrületes cselekmény. Meg lehet persze szakítani, és meg is kell időnként.
A Nagy Svájci egyszerre szól arról, amikor a szerelemtől és a vágytól elborul az agyunk, és annak az intenzitásáról, ahogy két ember felfedezi egymást.
„Azt hiszem, attól félek, hogy elveszítem az eszem, vagy túladagolom magam – válaszolta Greta. – Olyan, mintha pénzhez és hírnévhez jutnál, és nem tudnád, hogyan kezeld, mert egész életedben szegény és láthatatlan voltál” – fogalmaz Greta, amikor a saját vágyát írja le a Nagy Svájcinak.
Mindemellett Beagin az egész traumaipart kifigurázza,
miközben nem vicceli el azt, hogy a családi mintáink és gyermekként szerzett élményeink milyen óriási hatással lehetnek a felnőtt életünkre és (pár)kapcsolatainkra. Vagyis pontosabban: hogyan idézik elő, hogy egyesek a saját életüket szabotálják, és a traumáikat hibáztassák olyasmiért, amiért akár felelősséget is vállalhatnának (Greta és az anyja bonyolult viszonya, majd az anya öngyilkossága), másokban pedig azt, hogy teljesen eltolják maguktól a lelki sérüléseiket.
Flavia maga a két lábon járó traumakritikus, már a trauma szót is utálja: „Nem használom kifogásként a szenvedésemet. (...) Nem kötődöm a szenvedésemhez. (...) Nem gondolom, hogy bármit is megmagyaráz velem kapcsolatban”.
Még távolabbról nézve a regény szól igazságról, őszinteségről, ezek hiányáról és a mindenáron szembe nem nézésről.
Magával ránt a szöveg
A narráció dinamikus, az E/3 személyű elbeszélést időnként az Omnál zajló beszélgetések leirata váltja, amiket Greta átírás közben kommentál. Egy idő után azonban Beagin Greta életében is játékba hozza ezt, és bizonyos jeleneteket így mesél el. Néha pedig az író Greta a halott anyjának írt leveleit ékeli be a történetbe.
Ezekből a váltakozó szövegekből derül ki például, hogy Greta mennyire megbízhatatlan lenne elbeszélőként.
Amikor ugyanis bizonyos helyzeteket több szemszögből ismerünk meg, némelyiket egészen máshogy mesélnek el a különböző karakterek. Persze már abból is sejteni lehet, hogy Greta nem mindig teljesen őszinte, hogy elpletykálja azokat a dolgokat Sabine-nak, amikről a titoktartási szerződése értelmében nem beszélhetne.
A főszereplő tökéletlenségével azonban legalább annyira együtt lehet érezni, mint Flavia látszólagos tökéletességével. Tulajdonképpen nem is különbözhetnének jobban egymástól, viszont az egymás iránti, elsöprő vágyuk és az emiatt érzett zavar közös bennük. A kapcsolatukat a szélsőségek jellemzik: például titkolózni akarnak Sabine előtt, ezért elkezdenek bárokban találkozni, ahol bárki megláthatja őket.
A Nagy Svájci nyelvezete nagyon modern, de nem abban az értelemben, hogy tele lenne szlenggel.
Jen Beagin szokatlan képeket, izgalmas hasonlatokat, asszociációkat használ, amikkel folyamatosan meglepi az olvasót.
Ezek sokszor nagyon viccesek, emellett pedig fenntartják az ember érdeklődését. Például Greta egy helyen azt mondja: „Az én gondjaimat beborítja a nedves homok, mert a fejem egy hatalmas betonkeverő”. Másutt, Sabine jellemzésekor a nőt egy zöldséghez hasonlítja.
Emellett a nyíltság, a nyerseség is jellemző a szövegre, az író nem riad vissza attól, hogy a gyomorforgató, antipatikus vagy erőszakos dolgokat olyannak írja le, amilyenek, miközben cseppet sem öncélú.
Előre szólok, a regényben elég sok az explicit szexjelenet, ez a könyv azonban nagyon távol áll az erotikus ponyvairodalomtól.
Itt nincsenek kéjes sóhajok, csak folyamatos diszkomfort-érzet,
percre pontos időbeosztás és folyamatos önvád, legalábbis, ami Gretát illeti. És a már említett nyelvezet is épp a ponyvával ellentétes irányba mutat.
Személyes állatkert
Szimbólumként többnyire állatfajok jelennek meg a regényben, ami végül is nem meglepő, hiszen a két nő viszonya is olyan, mintha állati ösztönök irányítanák. De Beagin az állatokat sem közhelyes, negédes módon ábrázolja, hanem természetes voltukban, az időnkénti gusztustalanságukkal együtt.
Például a szétesett Gretát és Sabine-t jól ellenpontozza, hogy a házba méhek költöznek.
A szervezett és szabálykövető lényeket még az sem tudja elpusztítani, hogy egy kétségbeesett pillanatban a két nő befújja egy flakon rovarirtóval a kaptárt.
A másik, még hangsúlyosabb szimbólum pedig a kutya. Gretának ott van Piñon, a Nagy Svájcinak Silas. A kutyák egyfajta felsőbb erő által irányított eszközként vannak jelen, hiszen általuk ismerkednek össze a parkban, majd egy későbbi krízisben is szerephez jutnak.
Ez az állat a hűség és az őszinteség jelképe, nekik viszont a görbe tükrük: hiszen Flavia megcsalja a férjét, Greta pedig majdnem mindenkinek hazudik (magát is beleértve), vetít, elhallgat. Ráadásul Piñon szinte ugyanolyan megszállottan üldözi Silast, ahogy Greta viszonyul Flaviához.
Eközben mindkét nő csak a kutyájához tud igazán mélyen kötődni,
az emberekkel való viszonyaik annyira terheltek, hogy képtelenek erre. Greta kizárólag akkor képes igazán kimutatni a valódi érzéseit, amikor Piñon megsérül, és ekkor sem teljesen tudatosan.
És ugyan kisebb rész jut nekik, de a méheken és kutyákon túl ott vannak a szamarak is, amik csak párban képesek élni.
A könyvet angol eredetiben olvastam, a magyart csak átlapoztam bizonyos részeket keresve. Így is feltűnt benne pár félrefordítás, például a hónaljat Kovács-Dobos Krisztina gödröcskéknek fordította egy helyen, amit azért egészen más testtáj és utóbbinak nem szokása szaglani. Másutt egy kérdésből a 'sátáni' jelzőt hagyta ki teljesen. Remélhetőleg ennél lényegesebb dolgok azért nem maradtak ki.
Hogy visszatérjek a cikk elején említett várakozásaimhoz: a könyv nagyon is felért hozzájuk. A Nagy Svájci egy furcsa, magával ragadó, eszelős, szórakoztató, de közben nagyon is sötét regény. Mondhatni, olyan, mint az élet.
