„Mit takar ez a szokatlan elnevezés: olvasótábor? Egy merőben új kezdeményezést. Azt, ami az Olvasó népért mozgalom célja: az olvasás megszerettetése. Ezúttal fiatalokkal. Olvasótábor – olyan tábor ez, ahol az olvasás szeretetére – nem! – művészetére tanítják meg a gyerekeket” – büszkélkedik a Magyar Nemzet.
1972-öt írunk, és júniusban megtartják Magyarország első olvasótáborát. Az esemény nagy sikert arat: három év múlva már 40 tábort szerveznek szerte az országban.
De miről szólnak ezek a táborok? Kik vesznek részt bennük? Milyen szerep jut az olvasásnak? És mi az a „hökkentés”, illetve „rögeszmekör”?
Tábori könyvtár szabadpolccal
Az első olvasótábort a Heves megyei Felsőtárkányban tartották kisiskolások számára. Ahogy a Könyvtáros folyóirat írta, a cél az volt, hogy „csak hetedik és nyolcadik osztályosok, s elsősorban fizikai munkások gyermekei legyenek a résztvevők. S ha lehet, olyanok, akik még csak most ismerkednek a könyvtár kincseivel.”
Az ötlet Varga Csabától származott, és az első táborban 37 gyerek és öt író, költő vett részt.
Ahogy a cikkhez készült interjúban Kamarás István szociológus és egykori táborvezető rámutatott, a kezdeményezés „nemkívánatos kihívást” jelentett a kultúrpolitika számára, ami szükségessé tette, hogy az Olvasó népért mozgalom, majd a Hazafias népfront ernyője alá helyezzék. Így lett fővédnöke Fábián Zoltán, a Magyar Írószövetség és az Olvasó népért mozgalom titkára.
Ugyanakkor az olvasótáborok sikeresen megőrizték függetlenségüket. „A túlságosan feszes és ingerszegény iskola és ifjúsági mozgalom mellett ez lett az egyik vonzó alternatíva,
a zárt rendszerekhez képest a szabadságepizódok és a demokráciaélmények színtere
– magyarázta Kamarás. – A tábori könyvtárak – szabadpolcaikkal – szabadságtereket jelentettek, és az olvasótáborok jelentős részét könyvtárak és könyvtárosok szervezték. Maguk az olvasótáborok is »szabadpolcok« voltak a puhuló diktatúrában.”
Hajdú-Bihari Napló, 1973; Kultúra és Közösség, 1983; Magyar Nemzet, 1972.
Változatok egy témára
„Mik is ezek az olvasótáborok? A szobi gimnázium KISZ-titkára tette fel a kérdést, s mindjárt József Attilát hívta segítségül: »Nem tudom, hogy mi ez, de jó nagyon«. Azért a megfogalmazást illetően nem pontosan így áll a helyzet, mert az olvasótáborok kétéves múltra tekintenek vissza, s akik vezették vagy szervezték, tudják” – írta 1973-ban a Népfront.
A táborok terjedésével Varga Csaba eredeti ötletének számtalan változata jött létre. Volt, ahol megmaradt a fókusz a kisiskolásokon, míg máshol gimnazistákból, tanyai gyerekekből, nemzetiségi fiatalokból, szakmunkástanulókból vagy diplomásokból állt a csapat. A csoportvezetők között akadtak írók és költők, de képzőművészek, pedagógusok, zeneművészek, könyvtárosok, csillagászok, népzajzosok és történészek is.
A mozgalom decentralizáltsága azt is jelentette, hogy a táborok minősége évről évre, helyszínről helyszínre változott.
Erről számolt be Kamarás is, aki 1975-ben járt először olvasótáborban, és az ott látottak nem keltettek benne túl jó benyomásokat: „Egyfelől feltűnően sok üres üveget találtam a körletben, másfelől úgy éreztem, hogy magukról a fiatal írókról szólt a történet. Nem találkoztam mindazzal, amiknek újdonsült ismerősöm, Varga Csaba olyan lelkes szószólója volt”.
A kellemetlen bemutatkozás azonban nem tántorította el Kamarást. Havas Katalinnal, Havas Judittal és Somorjai Ildikóval közösen átvették a bakonyoszlopi tábor szervezését, és a hónapokon át tartó előkészület után életreszóló élményben volt részük.
Hökkentés és tárgyalás
De hogy nézett ki egy olvasótábori nap? Fedőneve: olvasótábor című írásában Kamarás izgalmas képet fest a bakonyoszlopi nyárról.
A két hét gerincét – nemcsak itt, hanem valamennyi olvasótáborban – a napi három-négy órás kiscsoportos beszélgetések adták. A csoportvezetők segítségével, akik Varga Csaba elbeszélése szerint a csoport egyenrangú tagjai voltak,
a táborlakók különböző élményekről, értékekről, életcélokról, konfliktusokról és világképekről beszélgettek.
Emellett a bakonyoszlopi tábor vezetői három „rögeszmekör”, vagyis témakör mentén rendeztek foglalkozásokat a gyerekeknek: múltjárás és formálás, technika és gondolkodás, valamint alakítás és értelmezés. De volt portyanap a környező falvak felfedezésére, A sípoló macskakő és Jézus Krisztus szupersztár-vetítés, tábortűz, éneklés, és minden reggel egy „hökkentés”, vagyis elgondolkodtató happening.
Varga Csaba a Kultúra és Közösség folyóiratban megjelent beszélgetésben számolt be egy további tábori foglalkozásról, a „bírósági tárgyalásról”. Az első napokban a vezetők megfigyelték, hogy milyen kérdések érdeklik a résztvevőket – Isten létezése például visszatérő téma volt –, majd megszavaztatták velük, hogy akarnak-e erről vitatkozni.
Ha a gyerekek igennel szavaztak, a következő lépésben mindannyian egyénileg eldöntötték, hogy melyik oldal mellett akarnak érvelni, az így létrejött két csoport pedig választott két vezetőt: egy ügyészt, aki a csoport álláspontját képviselte, és egy védőt, aki a másik oldal állításait cáfolta. A többiek pedig mind elvállaltak egy-egy tanúvallomást.
Ezt követően a gyerekek bevették magukat a tábor kézikönyvtárába, hogy megírják az ügyész bevezetőjét.
„Gyakran reggelig vagy legalábbis késő éjszakáig készülnek a beszédek – mesélte Varga. – A tanúk is megírják saját vallomásukat; ez állhat annyiból, hogy Ady Endrét idézik, állhat annyiból, hogy elmondják egyéni véleményeiket, állhat bármi másból, amely az igazukat erősíti.”
Igaz Szó, 1974; Könyvtáros, 1972.
A rejtett tanterv
És hogy milyen szerep jutott a könyveknek a táborban? A válasz nem olyan egyértelmű, mint hinnénk – hangsúlyozta az interjúban Kamarás.
Bár a mozgalom az „olvasótábor” nevet viselte, és célja a hivatalos álláspont szerint a fiatalok olvasóvá nevelése volt, valójában ennél többről szólt: „tőkesúlya, »rejtett tanterve« a résztvevők értékrendjének, önismeretének, világképének és világnézetének alakítása, fejlesztése volt”.
A mozgalom valódi céljaihoz képest a könyvek csupán eszközök voltak tehát;
„az olvasótáborok fő tevékenysége nem az olvasás, hanem a beszélgetés volt – magyarázta Kamarás. – A beszélgetésekben megfogalmazódtak kérdések, és a versek, novellák, mesék válaszlehetőségeket kínáltak. Nem az olvasás megszerettetése volt az elsődleges cél, hanem a motiváltság, a nyitottság, az informális tanulásra indukáltság felkeltése, melynek egyik fontos következménye lehetett az olvasás.”
50 évvel később
A rendszerváltást követően az olvasótáborok egyre ritkábbak lettek, és a mozgalom lényegében megszűnt létezni. „Az el- és összevonásoktól terhelt könyvtárak, művelődési házak egyre kevésbé tudnak megnyugtató intézményi hátteret nyújtani a csökkenő számú olvasótábori kezdeményezéseknek” – foglalta össze a helyzetet Kocsis István 35 éves az olvasótábori mozgalom című írásában.
„Arra is akadt példa, hogy a hatalom helyi képviselői első hallásra elzárkóztak az olvasótábortól, mondván, azt eleve mellőzni kell, mert az a KISZ-korszak itt maradt kövülete.”
Időről időre azért elhangzik, hogy milyen nagy szükség lenne az olvasótábori hagyomány felélesztésére. A kérdésre, hogy ezt lehetségesnek látja-e, Kamarás a következő választ adta:
„Soha ennyire nem szorult rá egy ország olvasótáborokra, mint itt és most a mienk,
de – habár ma is működik talán két tucatnyi olvasótábor – a kormány most másfajta eszméket, hagyományokat kíván feléleszteni, s ha kellőképpen tájékozódna, befóliázná az olvasótáborokat is.”
Pedig, ahogy korábban a Fedőneve: olvasótáborban írta, „most sincs kisebb szükség rögeszmékre és szabadságepizódokra, mint azelőtt, amikor »olvasótábor« fedőnéven segítette a többdimenziós ember, a létkiteljesítő értékrend, a dialógus, a demokrácia és az egészség kibontakozását”.
Nyitókép:
