Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Egyértelműen az, hogy maga az írás az alkotói folyamatnak nem a legjelentősebb szelete. A szöveg érlelése, gondozása, strukturálása fontosságban szinte egyenértékű az írással, és hatalmas energiákat kíván. A lányom cetlikre írta a fejezetek címét, tologattam a cetliket fel-alá.
A vége felé pedig úgy éreztem, fizikai küzdelmet folytatok, a szöveg maga alá temet.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A saját konkrét élményeim. Sokáig nem nyúltam az életemnek ehhez a szakaszához, nem csak írói szempontból, de érzelmileg sem, talán ösztönösen vártam, amíg megfelelően el tudok távolodni tőle.
Az derült ki, hogy élvezettel bújok vissza a huszonöt évvel ezelőtt levetett bőrömbe.
Mit vártál az első könyvedtől?
Hogy a Margó-díj TOP10-be kerüljön. A viccet félretéve, azt, hogy a Kalligram kiadta, már óriási elismerésnek tartottam. Az elvárásaim folyamatosan változtak, ahogy haladtak előre a dolgok. Ha visszamegyek az időben addig, amikor még csak álmodoztam egy saját könyvről, a célom az volt, hogy elolvassák és az olvasók valahol magukra ismerjenek.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Amikor leadtam a kézirat végleges változatát, már nem láttam a szöveget, egyik olvasásra szörnyű volt, félórával később szuper.
Nem hiszem, hogy hozzá tudnék nyúlni ehhez a könyvhöz, persze nem azért, mert azt gondolom, hogy tökéletes, korántsem az, de kész van, le van zárva.
Az újraírásba pedig nem volna bátorságom belefogni.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A feleségemnek mutattam meg bizonyos részeket, ő mondta, hogy ebből akár könyv is lehet. Zoltán Gábor, aki a kézirat első változatát olvasta, szintén bátorított. A szöveg ezután még sokat változott, Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó vezetőjével rendszeresen beszéltünk róla, finom meglátásai, kiváló javaslatai voltak.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
A női olvasóktól jött reakcióknak különösen örültem, például: fiúkönyv, nem csak fiúknak, vagy hogy jó volt kétszáz oldal erejéig kollégista gimis fiúnak lenni.
A legtöbbet mégis egy régi barátom üzenete jelentett, aki annyit írt, hogy jó volt olvasni, jó volt megélni, így volt jó.
Számomra ez megerősítés, hogy hiteles a szöveg.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Nem emlékszem, valószínűleg valami kötelező olvasmány. Gyerekkoromban nem voltam nagy olvasó. Amiről emlékeim vannak, az a Tizennégy karátos autó Rejtő Jenőtől, az éjszakai verekedés a pálmafás, fülledt nizzai kertben, a főhős minden helyzetben megőrzött humora és flegmasága, nekem ez akkor egzotikus volt és imponált.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Írás közben minden szöveget irodalomnak tartok, különösen a befejezésnél, Örkényt megidézve, a vízen tudnék járni. Amikor aztán hónapokkal később nyomtatásban a kezembe kerül, már kétségeim vannak, hogy igazán jó-e.
Ez a könyv talán az első olyan szöveg, amit újra olvasva még nem elégedetlenkedtem nagyon.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
A jelenlegi merítésből Gáspár-Singer Anna könyve, mert érett, fegyelmezett, de érzékeny szöveg, a korábbiak közül Tompa Andrea A hóhér háza című regénye, friss nyelvezete, intellektusa, bensőségessége miatt, vagy Szvoren Edinától a Pertu, ami végtelenül finom, a valóság felett lebegő próza, és emiatt közel áll hozzám.
