Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Nem terveztem regényt írni, csak jókor voltam jó helyen, így nem is készültem tudatosan erre a feladatra. Viszont az nagyon fontos nekem, hogy fejlesszem magam, kitapasztaljam a határaimat; azért tanultam pár dolgot az írásról az utóbbi években, és ez a könyvnél is sokat segített. A legfontosabb tudás, amit összeszedtem, valószínűleg az őszinteséghez való ragaszkodásom, igyekszem hű maradni magamhoz és az értékrendemhez. Úgy érzem, akkor készülnek az általam legértékesebbnek tartott munkáim, amikor nem próbálok meg másokat utánozni, idomulni a divathoz.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Nekem a jelenlegi szerkesztőm, Csapody Kinga volt a szikrám, vele még egy antológia kapcsán kezdtem el beszélgetni a történetemről, a saját tapasztalataimról a gyász témakörében. Elmondtam neki, hogy sokszor eszembe jutott, hogy leírjam ezeket, de mindezt egy távolabbi jövőben tudtam csak elképzelni. Addig nem éreztem magam elég kiforrottnak, elég felnőttnek a könyvíráshoz, de ahogy vele beszélgettem, rájöttem, hogy a korosztályomnak nem is erre van szüksége, hanem arra, hogy valaki a saját nyelvükön szóljon hozzájuk. Ezt pedig most tudom a legjobban megtenni. Miután ezt elfogadtam, igazából minden adta magát, csak előbb el kellett hinnem, hogy meg tudok birkózni egy ekkora projekttel.
Mit vártál az első könyvedtől?
Nem voltak konkrét elvárásaim, tényleg nagyon vakon mentem bele az egészbe. Szerettem volna kiadni magamból ezeket az érzéseket, valami olyan formában, amit fontosnak és értékesnek gondolok. Ez szerintem sikerült is – az, hogy ez másokat is érdekel, már csak hab a tortán.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Kicsit jobban elválasztanám magamtól. Nagy értéknek tartom benne a személyességét, de az biztos, hogy nagyon nehéz volt egy olyan szöveget kitenni a világ elé, ami ennyire én vagyok. Ha újra megcsinálhatnám, biztosan sokat változtatnék a karaktereken, a helyszíneken, hogy ne csak velem összefüggésben akarják értelmezni az emberek. A hangulaton, érzéseken nem változtatnék, szeretem, hogy úgy kerültek bele, ahogy bennem voltak, de a történetnek biztosan jót tett volna egy kis távolság.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A legtöbbször valószínűleg a barátomnak és a húgomnak mutattam meg, előttük minden fel merek vállalni. Apámnak, bár nagyon sokat jelent nekem a véleménye, csak később mertem megmutatni, szerettem volna, hogy már nagyjából készen látja, kicsit ezzel meséltem el neki, hogy én hogyan éltem meg azt a pár évet. Nem akartam, hogy aggódjon. De Csapody Kinga végigkövette a folyamatot, az ő véleménye volt nekem a legfontosabb.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Mindig az érint meg a legjobban, amikor felnőttek keresnek meg azzal, hogy van egy kamasz az életükben, akire ráismertek a könyvben. Egyszer kaptam egy levelet egy tanárnőtől, akinek az egyik diákja nemrég vesztette el az édesanyját és megkért, hogy beszélgessek vele. Váltottunk pár emailt, nagyon jó érzés volt, hogy valaki ismeretlenül is annyira megbízik bennem, hogy ezeket megosztja velem. Néhány olvasóval, akik megkerestek utána, a mai napig beszélgetünk, ők a legjobb dolog, ami kisült ebből a könyvből.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Ifjúsági számít? Mert akkor, azt hiszem, a Tündér Lala volt az, még kazettán is megvolt, teljesen odavoltunk érte a húgommal. A macskámat is Giginek akartam hívni, de végül a Tajtékos napokból neveztem el Chloénak, az meg az első „felnőtt” könyv volt, amit valaha olvastam. Az szerettette meg velem a szürrealizmust, Viant és Duke Ellingtont is. Azóta is az egyik kedvencem.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveged, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Valahol most sem tartom őket annak. Nekem az írás mindig inkább szeretetnyelv, önkifejezés volt, mintsem tudatos művészet. De ha muszáj lenne mondanom valamit, azt mondanám, hogy 13-14 éves koromtól, amikor már csak magamnak írtam, nem mások szórakoztatására, már volt az írásaimban tudatosság. Ezzel persze nem azt próbálom mondani, hogy nem akartam minél jobb műveket alkotni, csak, hogy nem az volt az elsődleges célom, már annak örültem, ha jobb kedvvel álltam fel az asztaltól.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Stephen Chobsky Egy különc srác feljegyzései című regénye nagyon közel áll hozzám, többek között a levélformátumot is ennek hatására választottam a könyvemhez. Szeretem, hogy nagyon őszinte és közvetlen, komoly témákkal foglalkozik, de mégis könnyű belemenekülni, jó érzésekkel teszem le. Bár már nem látom magam benne annyira, mint kilencedikes koromban, mikor először olvastam, azóta is ott van a kedvenceim között. Mondjuk, sok olyan könyvet olvasok, aminek a szerzőjének az az egyetlen kiadott munkája, így nehéz igazi debütáló kedvencet választanom.
