Nem ünnep, hogy Nádas Péter 80 éves - mármint számára valószínűleg nem az, hiszen a Világló részletekben pontosan megírta, milyen volt a születése: „Általában nem tudja az ember, hogy mi minden meg nem esik születése napján, pedig ez olyan regényes. Később sem lesz kíváncsi rá, mert abban a hiszemben éli le becses életét, hogy ezen a kivételes szerdán, pénteken vagy kedden a világ központi eseménye mégiscsak az ő érkezése volt. Később nagyszerű ünnepséget rendez, hogy barátaival a saját születése örömünnepeként ünnepelje meg a radzyńi, łukovi és mizoči tömegmészárlás évfordulóját.
Bár nemcsak a tortán égnek a gyertyák és szól az egész nagy agyalágyult és minden muzikalitást nélkülöző happy birthday, hanem aznap még Groznij olajkútjai is lángokban állnak, to you”
Az Ukrajnában zajló háború miatt ez nem lehetséges.
Ez az írás tehát nem köszöntés, mivel Nádas-olvasóként a fenti állításból indulok ki, ettől függetlenül remek alkalom, hogy megfogalmazzam, nekem mit jelent a Nádas-jelenség: elsősorban radikalitást, amit életében, irodalmában, közéleti nyilatkozataiban is képvisel.
Nézd meg a Nádas Péterrel készített, Nagyon sajnálom című dokumentumfilmünket
Amikor 20 évesen megjelent az első elbeszéléskötete, A Biblia, akkor egy újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy munka helyett az írást választja - mármint munkaként, de valójában életprogramnak: „Évekig újságíróként dolgoztam, napilapnál, kötelező norma szerint hetente két riportot írtam. Aztán fizetésnélküli szabadságra mentem, és ez így is maradt. Munkaviszonyom megszűnt. Most csak azzal vagyok munkaviszonyban, amit írok. Ebből élek.” Ugyanez az újságíró még egy kérdést feltett a közérzet és a munka viszonyáról, amiben Nádas elmondta, hogy az ember közérzetét nemcsak személyes életkörülményei határozzák meg, és felhívta a figyelmet arra, hogy úgy tűnik, minden kérdésünkre megvan előre a válaszunk és fordítva, magáról pedig a következőt válaszolta: „fába szorult féreg vagyok, meg kell elégednem ezzel a fával? Nehéz itt a repedésben, mert mozogni nem nagyon tudok. De talán hasznosítható helyzet.”
Később ehhez kapcsolódóan azt mondta: célja már gyerekként az volt, hogy mindent megírjon, amit mások elhallgatnak. Mert nem mindegy, hogy mit mondunk, és hogyan mondunk: az is történet, az is meghatároz, ami nem látszik vagy hallatszik. Nádas a prózájában ehhez a nem láthatóhoz keresett nyelvet, és ahogy a nyelvvel dolgozni kezdett, hirtelen ráomlottak az elbeszéletlen traumák.
Innen értem, hogy miért befejezetlen a Párhuzamos történetek: mert semminek nincs eleje és vége, az egyén történetének se, hatásunk, emlékünk kiradírozhatatlan. Így épülnek egymásra korok, stílusok, gyilkosságok, ideológiák és családtörténetek.
Az első emléke a 7. kerületi Damjanich utca 42-höz kötődik: másfél éves korában Nádast és édesanyját a Damjanich utca 42. alatt álló ház falába vágta a légnyomás, amit az 1944. június 27-i légitámadás során ledobott bomba okozott. Ennek is köszönhetően Budapest az író számára nem villamosvonalakkal, utcákkal és boltokkal teli hely, ami térképpel bejárható bárki számára: a főváros halállal, hullabűzzel, vérrel és lövésnyomokkal szaggatott történet. „Rétegekre rétegek épülnek, embertetemre embertetem” - mondta egy vele készített interjúnkban, mert ahogy a Világló részletekben írta: „nemcsak a meggyilkolt emberek élnek tovább, hanem a gyilkosaik sem tudnak úgy meghalni, hogy a csoporttudatukat át ne örökítenék”. Nem csoda, ha azt a lépést teszi meg Nádas, hogy ettől a várostól folyamatosan távolodik, előbb Kisorosziba, ahol Mészöly Miklóssal és Polcz Alaine-nel él egy házban, majd Zala megyében, Gombosszegen találja meg otthonát, a körtefa mellett. Nádas elárulta azt is, hogy egy időben nagy kedvvel égette el a saját kéziratait, az öccse viszont az Emlékiratok könyve kéziratából megmentett három fejezetet, amit végül az író bebetonoztatott az akkor épült (pontosabban átépített) gombosszegi házának alapjába („A kőműves nagyon élvezte”).
Amikor a gombosszegi 150 éves körtefa előtt álltam, néztem a vastag törzsét, a hatalmas lombkoronáját, akkor Nádasra és a halálra gondoltam, pedig ott állt mellettem az író.
A körtefa az évtizedekkel ezelőtti, fent említett interjút is játékba hozza, mert a körtefa ereje pont abból a mondatból következik, hogy az író egy fába szorult féreg.
A Saját halál egy körtefa változásait is megörökíti, úgy beszél a halálról, ahogy ebben a zsidó-keresztény kultúrában egyáltalán nem megszokott, hiszen a halált annyira tabusítottuk, hogy a saját szeretteim halálakor megszólalni se tudtunk, amikor beszélni kellett volna. Az ő halálélménye egy olyan tapasztalás, ami írói feladattá vált: nemcsak a saját megismerését tágította addig, hogy megírja, hanem közös tapasztalattá alakította azt. Az ő halálélménye nekem is segített megérteni ezt-azt. A Világlóról azt írtam, hogy „Nádasnak van egy szuperképessége, rendkívül érzékeny, ami azt jelenti, hogy számára a létezés minden pillanata információt nyújt, ami egyszerre teszi nagyszerű íróvá és sebezhetővé is” - a Nádas-jelenség lényege ez a sebezhetőség, ami nemcsak állapot, hanem önreflexió, kíváncsiság, kitárulkozás és nyitottság a Másikra. Miközben Budapestről Kisoroszi érintésével Gombosszegre költözve önkéntes belső emigrációba vonult, Nádas könyvein keresztül mindent megmutatott magáról.
Például azt, hogy mi a viszonyunk a testünkkel, a testünk elmúlásával. A háború és a politikai ideológiák dehumanizáló aktusait követően talán nem meglepő, hogy Nádas prózájában az animális emberre koncentrálva minden igyekezetével azon van, hogy megmutassa a szövetet, a nemi szervet, a húst, a szűrt, a bőrhibákat. Mert ösztönlények vagyunk az erőszakban, a nyelvhasználatban, csak megtanultunk viselkedni.
Fura így leírva, de leírom, hogy egy 80 éves férfi könyveiből jobban meg lehetett érteni, például a Párhuzamos történetek óriási, kifejezetten biológiai szexjelenetéből, hogy a szex nemcsak vágy és öröm, hanem hatalmi játszma, visszaélés, a testek határsértései. És azt is, hogy nem kell félni a farokról vagy a kakálásról beszélni, mert a testünk működik, nem kell tabusítani, és ha ezekről nem tudunk beszélni, akkor végeredményben nem tudunk a legalapvetőbb dolgokról sem - például magunkról. Hogy ez a test nemcsak biológia, hanem a történelem, az ideológia, a politika és a társadalom konstrukciója.
„Semmiféle nyelvi tabut nem döntöttem le. Kizárólag olyan szavakat használok, amelyeket mindenki más, olyan folyamatokat írok le, amelyeknek mindenki szereplője.
Sem a nyelvet, sem a realitást nem én csinálom, legfeljebb megyek utána, megnézem, ki miként teremti. Szexualitással pedig soha nem foglalkoztam. Mindig erotikával foglalkoztam. Ezzel is úgy, mint a retorikával, klasszikus értelemben. Rendesen benne vannak az istenek. A szexualitás fogalmában Erósznak és Thanatosznak nem jutott hely, ezért nem használom magát a szót sem. Erről egy kis könyvet írtam” - ezt egy régi interjúban mondta.
A Nádas-prózában az sem lényegtelen, hogyan nézzük a testeket, hiszen nemcsak a test, de ebből következően maga a tekintet is politikai konstrukciókat hoz létre. Tizenhatévesen, 1958-ban az iskolából kilépve fényképész szakmunkástanulónak állt, három évvel később már a Nők Lapja szerkesztőségében gyakornokoskodott fotóriporterként (nem mellesleg ekkoriban ismerkedett meg feleségével, Salamon Magda újságíróval). Ez a munka rengeteg tapasztalatot adott Nádasnak, aki egyfelől mehetett riportozni repülővel Szegedre, másfelől megtanulta, hogy a tekintet teremtő erő, és ahogy egy fényképezőnél a technika szab határt a részletes megfigyelésnek, úgy az embernél kizárólag a kíváncsiság.
Ha a 80 éves Nádasra gondolunk, akkor ne egy öregembert lássunk, hanem egy alkotót, aki a Világló részletekkel lezártnak tekintette az irodalmi programját, ő maga mondta, hogy tervei végére ért, a búcsúra készül, de írni fog még, hiszen ahogy mondta: „Nem tudok nem írni”. Ebben a kettősségben rejlik a lényeg, amit Madách Imre Az ember tragédiájában is megírt: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Nádas nem alkotó, hanem egy folyamatosan mozgásban lévő gép: az írás tartja mozgásban, ami sokkal fontosabb a nagy mű elkészülténél és az alkotói szándékoknál is.
A Nádas-jelenség lényege, hogy a radikalitás elhozza az egyén szabadságát, és ami ebben a legjobb, hogy az olvasói szabadságot is megadja,
vagyis vitára késztet, nem kell vele egyetérteni, de mivel ő mer tenni egy lépést azzal, hogy nehéz, visszafordíthatatlan állításokat tesz, minden esetben határokat sért, vagyis párbeszédbe hív, ami ma a lehető legradikálisabb tett.
A sebezhetősége az írás, mert hiába készült el a nagy művekkel, de csak a Világló után szembesülhetett azzal, hogy ez soha nem a nagy művekről, hanem az írásról szólt. Nádason talán életében először fogott ki a protestáns etikából következő tervezőképessége: idén jelent meg a Rémtörténetek, ami az év egyik legnagyobb dobása volt. A regény keletkezéstörténete önmagában bizonyítja, kivel van dolgunk: Nádas már rendszerezve leadta az irodalmi hagyatékát Berlinben, elindult vele a munka. Jól tervezetten, rákészülve pakolta össze a jegyzeteit, kéziratait, levelezését, érezhetően tényleg a befejezésre készült. Volt egy ötlete, amit a hetvenes évek elején jegyzetelt, nomyasztotta, mondta el az interjúnkban, és visszakérte, nem adták, mert már archiválták. Nem adta fel, lemásolta és abból indult ki a Rémtörténetek, Nádas talán legfelszabadultabb elbeszélése. A tanulság: a saját maga állította szabályrendszert is átlépte, mert végeredményben az írás az, amit ebben a 80 évben ünnepelni kell, mert az írás szabadság. És ebből a szempontból le van szarva, hogy megkapja-e az irodalmi Nobelt.
Borítókép: Valuska Gábor
