A kérdezők között van magyar fordítója, Király Kinga Júlia is, aki arra mutatott rá, hogy a Nápolyi regények-tetralógia két főhősével ellentétben, akik évtizedekig küzdöttek a szabadságuk kivívásáért, az új regény Giovannája nagyon gyorsan emancipálódik. Vajon egy különleges helyzetről vagy egy nemzedéki váltásról beszélhetünk ez esetben? Ferrante válaszában kifejtette, hogy Giovanna nagyon messze van Lila és Lenù világától, hiszen rendkívül jó (szekularizált, „szuper demokratikus”) oktatásban részesült, és szülei, akik mindketten tanárok, ugyancsak arra számítanak, hogy a lányukból felnőtt korában szabad és független nő lesz. Ám egy apró esemény megakasztja ezt a folyamatot és a lány egy álnok világ hibás termékeként kezd magára tekinteni. Kétségbeesetten igyekszik megszabadulni mindattól, amit a neveltetése rótt rá, akárcsak Lenù és Lila. Ám ahhoz, hogy a két lány kiszakadhasson a szegénységből, az eszközöket fáradságos munkával kell megteremteniük, velük ellentétben viszont Giovannának már rendelkezésére állnak otthon ezek az eszközök, így lényegében az a világ adja a kezébe, amely ellen felhasználja majd azokat. Ő tehát már fel van szerelkezve a lázadáshoz, ugyanakkor egy ilyen folyamat rendkívül kockázatos, hiszen megvan az esélye, hogy mindeközben elveszítjük saját magunkat.
Egy norvég könyvesboltos a regény inspirációjáról faggatta az írót, Ferrante pedig elmesélte, hogy gyerekként hazudós volt és gyakran megbüntették a füllentéseiért. 14 éves volt, amikor – rengeteg megaláztatás után – úgy döntött, ideje felnőni és felhagyni a hazudozással. Ám lassan rájött, hogy miközben az ő gyerekes hazugságait főként a képzelete táplálta, addig a hazugságokat máskülönben ellenző felnőttek nagyon is könnyen hazudtak saját maguknak és másoknak is, így a hazugság egy olyan alapvető eszközként tűnt fel, ami mintha következetességet, értelmet adott volna, és lehetővé tette a felnőttek számára, hogy – mások mellett – egyfajta tekintélyként jelenjenek meg a gyerekek előtt. Ez a kamaszkori benyomás később nagyban inspirálta Giovanna történetét.
Ha már kamaszkor: egy német könyvkereskedő megjegyezte, hogy a Nápolyi regényekben a két lánynak fontos olvasmánya volt a Kisasszonyok, de vajon milyen irodalmi alakok tették a legnagyobb benyomást a serdülő Ferrantéra? Az író saját bevallása szerint fiatalon falta azokat a könyveket, amelyek női szereplői balvégzetű életet voltak kénytelen élni egy ádáz és igazságtalan világban. Házasságtörést követtek el, vagy más módon szegték meg a szabályokat. 12 és 16 éves kora között bőszen kereste azokat a könyveket, amelyek címében női név szerepelt: : Moll Flanders, Jane Eyre, Tess of the d’Urbervilles (magyarul: Egy tiszta nő), Effi Briest, Bovaryné, Anna Karenina. Ám az a könyv, amelyet szenvedélyesen újra- és újraolvasott, az Üvöltő szelek volt. Még mai napig is rendkívülinek találja a szerelem ábrázolását ebben a könyvben, és Catherine-t olyan szereplőnek, akit időről időre fel kell keresnie – nagyon sokat segített neki abból a szempontból is, hogy írás közben kerülje a negédes női szereplők megalkotását.
Elena Ferrante hőse hazugsággal lázad a felnőttek képmutató világa ellen - Könyves magazin
Hogy Elena Ferrante új könyvének megjelenése eseményszámba megy, jól mutatja az is, hogy olasz kiadója mostanra nagyon profin építette fel a kampányát - először csak a megjelenés dátumát lehetett tudni, de sem a címről, sem pedig a cselekményről nem árultak el semmit.
Természetesen a kérdések sorából nem maradhatott ki Nápoly sem, és Ferrante elmesélte, hogy bár rengeteg helyen járt a világban, és sok jegyzete van például Koppenhágáról, de szerinte ha írni szeretnénk róla, akkor nagyon fontos jól ismerni az adott helyet, máskülönben felületessé, felszínessé válhat az írásunk. Nápoly különleges helyet foglal el az életében, hiszen onnan származik, a város a része, és azzal, hogy újra- és újra ír róla, azzal saját magát is egyre tisztábban látja. Egy másik kérdésre adott válaszában Ferrante kiemelte azt is, hogy a várostól eltávolodó női szereplői egy olyan nyelvet hoztak létre maguknak, amely az önállósodásukhoz, az emancipációjukhoz kötődik, és szembeállítható azzal a dialektusos környezettel, amelyben felnőttek, és amely annyi kínt okozott nekik gyerekként. Ám ez az olasz nyelv törékeny, és válsághelyzetekben az emocionálisabb dialektus kerekedik felül, ez pedig egyértelmű jele annak, hogy a múlt és a jelen – magában a nyelvben is – fájdalmasan összekeveredik. Ferrante ugyanakkor nagyon fontosnak tartotta kiemelni, hogy soha nem utánozza a dialektust, hanem hagyja, hogy az gejzírként törjön elő.
