2015-ben sugározták a norvég televízióban A megszállás (Okkupert) első évadát. A sorozat Norvégia orosz megszállásáról szól, amit az EU és az Egyesült Államok többé-kevésbé hallgatólagosan tudomásul vesz, mert ily módon újra megindulhat a zöld norvég kormány által leállított olajtermelés. Miközben a sorozat koncepcióján dolgoztam, azokra a morális dilemmákra és döntésekre próbáltam koncentrálni, melyekkel a hétköznapi emberek egy ilyen szélsőséges helyzetben szembesülnek, ezáltal tudatosan párhuzamot kívántam vonni azzal a helyzettel, amibe szüleink és nagyszüleink Norvégia 1940 és 1945 között zajló náci megszállása idején kerültek. Így lett A megszállás vezérmotívuma a manőverezés és egyensúlykeresés egy kis ország, nagy hatalmú szomszédja és a világ vezető nagyhatalmai – vagy éppen a politikai alapelvek, gazdasági és biztonsági megfontolások – között. Magától értetődőnek gondoltam, hogy a sorozat képzeletbeli világának nincs köze a valódi Oroszországhoz – ahogy Steven Spielberg sem a nagy fehér cápák felett akart ítéletet mondani A cápával –, az orosz hatóságok mégsem nézték jó szemmel a törekvéseinket. Vjacseszlav Pavlovszkij orosz nagykövet arról beszélt a TASSZ orosz hírügynökségnek, „milyen sajnálatos, hogy ebben az évben, amikor a második világháború végén aratott győzelem 70. évfordulóját ünnepeljük, a szerzők szemlátomást elfeledkeztek a hősies erőfeszítésekről, melyekkel a szovjet hadsereg hozzájárult Észak-Norvégia náci uralom alól történő felszabadításához, és a legrosszabb hidegháborús hagyományokat felélesztve úgy döntöttek, egy nemlétező keleti fenyegetés rémképeivel riogatják a norvég nézőket”.
Meglehet, a nagykövet úr túlzott érzékenységgel reagált a kérdésre, elvégre Oroszország előző évben annektálta a Krím-félszigetet
– jóval azelőtt, hogy A megszállás megszületett és gyártásba került –, ily módon önként felvállalta a nagy ellenlábas szerepét a világtörténelem színpadán, de vajon miért ez a sértett reakció, amikor a sorozat nyilvánvalóan a képzelet terméke, s mint ilyen, kivételesen nem agyatlan és eredendően gonosz „rosszfiúkként” ábrázolta az oroszokat?
Jo Nesbo ma 60 éves, ezért 30 pontban szedtük össze, mit kell róla, Harry Hole-ról, Doktor Proktorról és a többiekről tudni.
Tovább olvasokA megfejtés talán az, hogy egy olyan korban, amikor az álhírek és a propaganda minden értékétől megfosztja az igazságot,
amikor befolyásos vezetőket választanak meg az érzelmi felbuzdulás hevében, ahelyett, hogy érdemeiket vagy politikai álláspontjaikat vizsgálnák, a tények már nem képviselnek ugyanakkora értéket, mint egykor.
A tényeknek át kell adniuk helyüket az érzelmeinket megmozgató történeteknek, melyek rólunk és arról szólnak, mi határoz meg minket csoportként, nemzetként, kultúraként, vallásként. Talán nem is a fegyverzet vagy a katonai erő hiánya vezetett a vietnami és afganisztáni megszállás kudarcához, sokkal inkább az olyan megkapó történetek hiánya, melyek „megnyerik az emberek szívét és elméjét”. Vagy még pontosabban: talán azért alakult így, mert az ellenfelek jobb sztorival álltak elő.
Jo Nesbo új könyve, A birodalom egy az isten háta mögött kettővel játszódó thriller, amely közelebb áll a lélektani drámához, mint mondjuk a krimi műfajához.
Tovább olvasokOroszország legutóbbi háborúja kapcsán talán az egyik legtöbbet emlegetett idézet az amerikai Hiram Johnson szenátortól származik, aki 1917-ben megállapította:
„Ha háborúra kerül a sor, az első áldozat az igazság.”
Ezt leginkább arra szokták használni, hogy emlékeztessék az újságírókat és szerkesztőket, mennyire sebezhetővé válik a tényszerű igazság, amikor mindkét oldal megpróbálja elhitetni az eseményekről alkotott saját elképzelését, pedig ugyanilyen hatásos emlékeztető lehet arra is, mekkora naivitás azt hinni, hogy akár a legtisztességesebb és legfüggetlenebb újságíró is képes olyan tárgyilagos beszámolóra, ami nem viseli magán saját kultúrája, származása és öröklött világnézete kéznyomait – kivált háború idején. Amikor a Nobel-díjas Richard Feynman, az atombomba egyik atyja a fizika egzakt tudományával kapcsolatban is azt mondta, hogy „hozzávetőleges válaszaim és hitbéli meggyőződéseim vannak, egyes dolgokat illetően különböző szintű bizonyosságaim is, de nem vagyok feltétel nélkül biztos semmiben”, akkor képzelhetjük, hogy a tökéletesen „objektív igazság” sem több illúziónál. Ám ahogy azt kijelenthetjük, hogy 1+1 nagy valószínűséggel egyenlő 2-vel, úgy aközött is van különbség, hogy olyasvalamit próbálunk elmondani, ami igaz, vagy olyasmit, ami valótlan.
1937-ben, amikor a fasiszta Franco tábornok lebombázta Guernicát és lemészárolta civil lakosságát, egy egész városra való ember tanúskodhatott amellett, mi történt. Amint a pusztítás és az áldozatok képei napvilágot láttak,
Franco és főtisztjei felismerték, milyen érzelmeket szítottak fel Spanyolországban és világszerte, ezért azt hajtogatták, hogy a köztársaságpárti lakosok pusztították el saját városukat.
Hosszú ideig hittek is ennek a verziónak – már akik hinni akartak –, csakhogy a köztársaságiak oldalára állt egy sokkal tehetségesebb történetmesélő. Pablo Picasso talán leghíresebb festményével, a Guernicával bemutatta a kis baszk város pokoli szenvedéseit, a mű pedig – a Párizsban élő művész saját képzeletén és élményein alapuló, épp ezért a legkevésbé sem objektív alkotása – felnyitotta egész Európa szemét. Még ugyanabban az évben kiállították Párizsban, majd bejárta az egész kontinenst, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan sok önkéntes állt be a köztársasági hadseregbe.
Ha a Guernica egyszerre propaganda és remekmű, ugyanez elmondható Szergej Eisenstein Patyomkin páncélosáról is, mely a szovjet kormány megrendelésére és az 1905-ös forradalom huszadik évfordulójának ünnepére készült. Noha mindkét mű valós történelmi események bemutatására vállalkozott, alkotóik széles körű művészi szabadságot élveztek – hogy mást ne mondjunk, a híres vérontás Odessza lépcsőn sosem történt meg. Igaz, egy fikció narrátorának nem is kell törődnie az ilyen részletekkel; a cél nem feltétlenül a tényszerűség, sokkal inkább egy igazság kimondása.
Megmozgatni a szíveket és elméket, nem pedig jelentést tenni a halottak számáról vagy arról, ki mit csinált kivel, hol és mikor.
Ez a művészi szabadság ruházza fel erővel a fikciót, kivált, ha a közönség nem is tudja, hogy propagandát lát. Tanner Mirrlees, az Ontariói Műszaki Egyetem munkatársa és a Szívek és aknák: Az amerikai birodalom kulturális ipara szerzője, részletesen megemlékezik arról, hogy az Egyesült Államok hadi tájékoztatásügyi minisztériuma a második világháború idején létrehozott egy külön részleget, a Mozgóképhivatalt, mely szorosan együttműködött a hollywoodi filmiparral. 1942 és 1945 között az említett hivatal 1652 forgatókönyvet vizsgált meg, hogy átírjon vagy eltávolítson minden olyan hivatkozást, ami kedvezőtlen színben tüntethette fel az Egyesült Államokat, beleértve azokat is, melyek alapján az a kép alakulhatott ki, hogy az amerikaiak „elfeledkeznek a háborúról vagy a háború elleni erőfeszítésekről”. Mirrlees szerint Elmer Davis, a hadi tájékoztatásügyi minisztérium feje fogalmazta meg, hogy „legkönnyebben úgy olthatjuk be a propagandát az emberekbe, ha egy szórakoztató film közegébe ágyazzuk, ezáltal nem tudatosítjuk bennük, hogy propagandát látnak”. A film, ahogy akkor, ma is tökéletes eszköz a közvélemény formálására, emelte ki Mirrlees a Kanadai Műsorterjesztési Vállalatnak, hiszen egy film megtekintése az emberek számára mindig felvillanyozó, közös élmény. A hidegháború idején is Hollywood terjesztette az amerikai katonai eszményeket, s teszi ezt mind a mai napig.
A klímaválságról és a kreatív ipar felelősségéről beszélgetett Jo Nesbo és Greta Thunberg az Edinburgh TV Festival 2021 keretében.
Tovább olvasokManapság mintha az egész világ ugyanabban a filmszínházban ülne, és az Ukrajnában kibontakozó eseményeket nézné, csakhogy lokalizált változatban, mindenkinek a saját nyelvére feliratozva, vagyis mégsem egészen ugyanazt a történetet látjuk. Dúl a harc a sztori különféle változatai közt, amiből majdan a legjobb kerül ki győztesen. Vagy, ahogy a norvég kommentátor, Mode Steinkjier írta a Dagsavisenben: „A háború nem csupán az elpusztított katonai vagy polgári célpontokról szól, hanem legalább annyira arról is, hogyan nyerik meg a szíveket és az elméket a világ azon részein, melyek közvetlenül nem érintettek a konfliktusban.”
A kérdés ily módon az,
mi mindenre vagyunk hajlandóak a szívek és elmék megnyerése érdekében, különösen egy olyan helyzetben, amikor egy Vlagyimir Putyinhoz hasonló diktátor a saját szabályai szerint játszik, a cenzúra és propaganda oly eszközeivel, melyekről azt hittük, csakis a legsötétebb történelmi korok sajátjai.
Kívánatos – vagy akár elfogadható – Putyin szabályai szerint játszani? Mégiscsak ellentmondás, ha egy demokratikus ország lemond az olyan szabadságjogokról, mint a szólásszabadság vagy a transzparencia, még ha épp ezek védelmében teszi is. Ahogy Winston Churchill megfogalmazta: „Háborúban az igazság oly értékes, hogy a hazugságok egész testőrségével kell óvni.” A pesszimista talán hozzáfűzhetné, hogy a hazugságok is vannak ilyen értékesek, ezért újabb hazugságok védelmére szorulnak, csak ezzel az a gond, hogy valamerre mindig van egy újabb háború vagy konfliktus, amire hivatkozva vészhelyzetet lehet hirdetni.
Aki – velem együtt – optimistább beállítottságú, abban reménykedhet, hogy az igazság – az újságíró, a művész vagy bármely olyan történetmesélő tökéletlen, szubjektív igazsága, aki próbál elmondani valami igazat – végül győzedelmeskedik. Hogy Abraham Lincolnnak igaza volt, amikor azt mondta: „Nem lehet mindenkit mindig bolonddá tenni.” Elvégre láthattunk példát rá, mint amikor a Szovjetunió összeomlott vagy Donald Trumpot kihajították a Fehér Házból. Ha szembesülünk is a valóság különböző verzióinak kibogozhatatlannak tűnő csomójával, nem kell feladnunk elveinket, és egyformán igaznak elfogadnunk minden változatot. Némelyek bizony igazabbak másoknál.
Ross Burley a Centre for Information Resilience-től (a független londoni szervezettől, melynek célja az objektív tájékoztatás elősegítése, továbbá a dezinformáció és a propaganda elleni harc, bármely oldalról érkezzen is) azt állítja, hogy Putyin narratívája arról, miért támadta meg Oroszország Ukrajnát, széles körű elfogadásra talál a közösségi médiától és külföldi sajtótól elzárt oroszoknál. De nem lehetünk olyan naivok, hogy azt higgyük, az online tér felnyílása megingatná Putyin hatalmát, amikor már több mint húsz éve élvezi a lakosság túlnyomó részének támogatását. Miért szavaznak az oroszok Putyinra? (Why Do the Russians Vote for Putin?) című könyvében Bernard L. Mohr utalást tesz egy közvéleménykutatás eredményére, mely szerint az oroszok többsége szívesebben élne egy szomszédjai által rettegett nagy országban, mint egy kisebb országban, de magasabb életszínvonalon. Ha innen nézzük, Putyin pontosan azt adja, amit a nép elvár tőle, ugyanakkor Ross Burley arra is rámutat, hogy sok orosz fiatal VPN-eket és egyéb technológiai kerülőutakat használ, ezáltal hozzáfér más nézőpontokhoz és narratívákhoz is. Számuk egyelőre még alacsony, de éppen ebből a találékony kis csoportból kerülnek majd ki a jövő újságírói, írói és képzőművészei, akik fegyverként használhatják a történetmesélést. Napról napra követjük a katonai fejleményeket, szankciókat és diplomáciai erőfeszítéseket, de
a narratívák háborúja hosszúra nyúló állóháború, amit Vlagyimir Putyin végül el fog veszíteni, akárhány testőrrel őrizteti is a hazugságait.
Csak az a kérdés, hogy ez a „végül” mikor lesz. Franco közel negyven éven át uralta Spanyolországot, egyebek mellett a szigorú cenzúra eszközeivel, a történelemkönyvekben mégis elszenvedte a neki kijáró vereséget, amikor a spanyol nép leszámolt örökségével és eszméivel. A Guernicát először 1981-ben, hat évvel Franco halála után állították ki. Csak az első tizenkét hónapban több mint egymillió ember látta, és máig a madridi Reina Sofia galéria legnépszerűbb látványossága. Mert mindig a legigazabb – ha nem is feltétlenül a leghitelesebb – történetek a legjobbak.
