Jennifer Teege reklámszakember, házas, két gyerek anyja, egy nap leemelt a könyvtári polcról egy érdekesnek tűnő, feltűnően piros borítós könyvet a pszichológiai szekcióban. A címe: Az apámat szeretnem kell, nem? – a könyv a náci lágerparancsnok Amon Göth lányának, Monika Göthnek az életéről szólt, és arról, hogyan viaskodik a családi örökséggel. Jennifer Teege ekkor 38 éves volt, és csupán pillanatok választották el attól, hogy rádöbbenjen, ez az ő családja, és az ő nagyapja Amon Göth, akit a Schindler listája című filmben Ralph Fiennes alakított:
Göth felügyelte többek között a płaszów-krakkói tábor felépítését, aminek később vezetője lett, több ezer munkaképtelennek ítélt embert küldött megsemmisítő táborokba, megbízták a krakkói és a tarnówi gettó felszámolásával, az előbbi során több száz zsidót öltek meg az utcán, utóbbinál a vádiratok szerint Göth személyesen körülbelül 30-90 nőt és gyermeket lőtt főbe. Göth a visszaemlékezések szerint élvezettel gyilkolt, valós például az a jelenet Spielberg filmjében, amikor a tábor mellett álló villája teraszáról lövöldözik a fogvatartottakra. A villában ott élt vele a szeretője, Ruth Irene Kalder is, a nagymama, aki haláláig rajongott Göthért. És akit Jennifer Teege még kisgyerekként ismert és szeretett. Amon Göth és Ruth Irene Kalder lánya, Monika Göth tíz hónapos volt, mikor a férfit háborús bűnösként felakasztották.
Jennifer Teege apja nigériai származású, a szülei kapcsolata viszont hamar felbomlott. Az egyedülálló anya, Monika Göth előbb egy katolikus nevelőotthonba adta a lányát, ahol még látogatta és a nagymamához is elvitte, miután viszont egy német család örökbe fogadta a kislányt, Jennifer és az anyja több mint 20 évig nem találkoztak. Monika Göth soha nem mondta el sem a lányának, sem az örökbefogadó családnak, hogy Amon Göth volt az apja.
Németországban 2015-ben jelent meg Jennifer Teege és Nikola Sellmair közös könyve, a Nagyapám engem agyonlőtt volna - Egy fekete nő szembenéz családja náci múltjával. A kötet a dupla traumafeldolgozás sűrű, kíméletlenül őszinte és megrázó krónikája a felismeréstől a megismert múlt felvállalásáig. Dupla traumáról beszélünk, mert Teege számára a náci felmenők felfedezése, a családja utáni nyomozás, az eredeti helyszínek bejárása felelevenítette az örökbeadás gyerekkori sokkját, és felszakította az önbecsülésében és identitásában szerzett korai sebeket is. A könyvben világosan elkülönülnek azok a részek, amiket Sellmair írt, ő az, aki hozzáteszi a történelmi hátteret és ismereteket, illetve kívülállóként beszámol Jennifer útjáról és beszél a környezetében élőkkel, barátokkal, családtagokkal. Teege a feldolgozás érzelmi és mentális folyamatát osztja meg nagyon intim és kendőzetlen részletességgel, amiről korábban Tompa Andrea is írt az Örökbe oldalon.
Jennifer Teege élete tele van megdöbbentően sorsszerű fordulatokkal, például hogy évekig élt Izraelben, ott járt egyetemre még jóval azelőtt, hogy rájött volna a vér szerinti családja múltjára. Olyan a története, hogy ha filmen látnánk, azt gondolhatnánk, a forgatókönyvírók túllőttek a célon. Amikor az interjú előtt ezt említem neki, bólint. Aztán belevágunk.
Jennifer Teege-vel a Nagyapám engem agyonlőtt volna című könyvéről Tompa Andrea beszélget a Margó Irodalmi Fesztiválon. Közreműködik: Farkas Franciska. Hol? Várkert Bazár. Mikor? Október 14-én 19.30-kor.
Hisz a sorsban?
Bizonyos dolgokat nem tudunk irányítani. De ha visszanézek a saját életemre, elég sok véletlen egybeesést látok. Például, hogy Izraelben jártam egyetemre, ami elég szokatlan kombináció annak fényében, hogy mire jöttem rá később. Így valószínűleg van ebben egy kis sorsszerűség, de sok egyéb puszta véletlen. Annyi minden múlik a választásainkon, hogy egy-egy ponton erre vagy arra fordulunk, és annak mik lesznek a következményei!
A legtöbben a nagyapját Steven Spielberg Schindler listája című filmjéből ismerik. Ön mit gondol a filmről?
Az nem dokumentumfilm, hanem egy hollywoodi produkció, és úgy is kell nézni. Ott teljesen rendben van, hogy fekete-fehéren ábrázolják az eseményeket és polarizálják a helyzetet. Szerintem az egy fontos film, mert egy egész generációt tanított a holokausztról. Elég csak arra gondolni, hogy a holokausztról való tudásunk hol van most ahhoz képest, amikor a Schindler listáját bemutatták.
A könyvében idézi Marcel Reich-Ranicki lengyel származású, német irodalomkritikust, aki szerint probléma, ha a filmekben szörnyetegnek ábrázolják a nácikat, hiszen pont az a lényeg, hogy emberként képesek voltak szörnyű dolgokat tenni. Az világos, hogy az ilyen ábrázolás is egyfajta dehumanizálás, de ön szerint miért félrevezető?
Ha egy nácira azt mondjuk, hogy szörnyeteg, akkor nagyon könnyű eltávolítani tőle magunkat, és azt mondani, hogy nincs közünk hozzá. Csakhogy a történelem ezt már lejátszotta nekünk: nemcsak egyes személyek voltak felelősek a történtekért, hanem az a sok ember is, akik támogatták ezeket az egyéneket és a rendszert.
Mondhatod, hogy elhatárolódsz, hiszen soha nem lennél képes úgy viselkedni – csakhogy a valóságban ez másképp nézett ki.
A biológiai nagymamáját ismerte személyesen, kisgyerekként volt vele egy szeretetkapcsolata – majd felnőttként kiderült, hogy Göth szeretője volt, és ott élt vele a láger melletti villában. Hogyan tudta feldolgozni azt, hogy egy szeretett személynek lehet ennyire sötét oldala is?
Ez egy jó példa az előző témára, mert a nagymamámat jogi értelemben nem találták bűnösnek, a háború után nem ítélték el. És ha csak erre koncentrálnék, az elég kényelmes, de egyáltalán nem helytálló pozíció lenne. A nagymamám nem változott meg a háború után, mindez a személyisége része maradt, csak ez számomra gyerekként nem volt érzékelhető. Nagyon nehéz volt, mert nekem ő lett a híd, ő tette az egész felfedezést sokkal személyesebbé, és így már nem csak a történelemről volt szó. Igazán szerettem a nagymamámat, viszont az örökbefogadás miatt nem lehetett túl sok kapcsolatom a biológiai családommal, az anyámmal és vele, és ezért nagyon csalódott voltam, mikor rádöbbentem a számomra addig ismeretlen oldalára. A sok éven keresztül táplált pozitív érzéseim a nagymamám felé egy kisgyereké, aki akkor régen voltam. Viszont úgy gondolom, hogy képesnek kell lennünk különválasztani ezeket a gyermeki érzéseket, és meglátni az igazságot is, ami esetemben az, hogy a nagymamám képes volt ott élni a villában, közvetlenül a koncentrációs tábor mellett egy olyan szadista emberrel, mint Amon Göth. Mert ez is része a valóságnak. Amit fontos, hogy ne olyan fekete-fehéren kezeljük, mint egy hollywoodi filmben, hanem ássunk le mélyre ezekbe a pszichés konfliktusokba, hiszen így válnak érthetővé.
Amon Göth fogságban, 1945-ben.
És talált bármilyen fajta kapcsolatot a nagyapjával? A tény, hogy őt nem ismerte személyesen, miben segített és miben nem?
Külsőre valamennyire hasonlítunk egymásra, de ez semmit sem mond arról, ki vagy. Eleinte rettegtem, hogy magamban hordozok valamit belőle, de mára a félelem elmúlt. Tudom, hogy más vagyok. Nincsen olyan, hogy náci gén. Az, hogy nem ismertem személyesen, nekem előny. A harmadik generációhoz tartozom, és személyes kötések nélkül egyszerűbb eltávolodni tőle.
Milyen visszhangot váltott ki Németországban a könyve?
Nagyon erős reakciókat kapott, és sokan tudtak azonosulni vele, mert – és ez fontos – a könyv nem csak a történelemről szól. Az egy fontos része, de szintén foglalkozik az identitással és a mérgező családi titkokkal, és sokaktól ezekkel kapcsolatban kaptam visszajelzést. A közoktatásban kötelező a holokausztról és a második világháborúról tanulni, szóval az ezekről való tudás ott van a társadalomban. Ám a családokon belül ez még mindig úgy működik, mint korábban, azaz nem nagyon beszélnek róla, mert nem akarják feltenni a kényelmetlen kérdéseket a nagyszülőknek. Ők hamarosan meghalnak, én már a harmadik generációhoz tartozom, és nő fel a negyedik, aztán a következő. Persze a mostani választáson is látszott, hogy még mindig vannak, akik nem tanultak a múltból. Még mindig van szélsőjobboldali párt a parlamentben, bár szerencsére nem növekszik a támogatottsága.
Említette a mérgező családi titkokat. Hogyan érdemes megtörni a hallgatást?
Az egyik fő feladatomnak a könyvvel azt éreztem, hogy összekössem a múltat a jelennel. Csak kezdj el beszélni a jelen politikájáról a családdal, és máris ott vagy a fasizmus megerősödésének kérdésénél. Ennek a folyamatnak vannak sztenderd kritériumai, amiket nem én találtam ki, és ha körülnézel a világban, megláthatod a múlt veszélyeit, amikkel a holokausztban is szembesültünk. Ezek a veszélyek ugyanis nem tűntek el azon nyomban, amint vége lett a második világháborúnak és a holokausztnak. Beszélnünk kell ezekről a társadalomban, és most kell beszélnünk, mert néhány év múlva a túlélők már nem lesznek közöttünk. Ez nemcsak történelem, hanem a történelemnek egy olyan fontos szakasza, amiből az emlékezésen túl mást is meg kell tanulnunk. Nyilvánvalóan fontos tisztelnünk az áldozatokat, de az azt is jelenti, hogy tanulunk a múlt leckéiből.
Jennifer Teege nagymamája, Ruth Irene Kalder a villa udvarán Amon Göth egyik kutyájával, amit a rabok szétmarcangolására képeztek ki.
Ha volna rá lehetősége, most így felnőttként mit kérdezne a nagymamájától?
Elkezdenék egy egyszerű beszélgetést és meglátnám, milyen kérdések jönnek fel. Mindig sokkal jobb előbb figyelni és megtudni dolgokat, és csak aztán kérdezni. Lehetnek olyanok is, akik nem készek arra, hogy válaszoljanak.
Találkozott más elkövetők leszármazottaival?
Ez vicces kérdés, hiszen német vagyok. Ez az elkövetők országa. A könyv egyik hatása az lett, hogy az elkövetők leszármazottai elkezdtek beszélni. Raul Hilberg történész mondta, hogy a holokauszt Németországban mindenhol ott volt, része szinte minden család történetének. Szóval igen, ez a német valóság.
Azért kérdezem, mert ezt Magyarországon eléggé máshogy érzékelem. Nyilvánosságra hoztak ügynökaktákat, van Terror Háza Múzeum, és időről időre a médiában megjelenik, ha politikusok felmenői vagy hírességek érintettek. Ám a hétköznapokban ez más. Áldozattörténeteket a nyilvánosságban és személyesen is lehet hallani, de a nyilas, AVO-s elkövetőké ritka. 38 éves vagyok, és eddig csak egy korombelivel találkoztam, aki tudta, illetve meg is tudta osztani másokkal, hogy a nagyapja ÁVH-s volt. Mintha az agresszor rezsimek kiszolgálói egyszerűen eltűntek volna – és nekünk már nem is lenne dolgunk ezzel.
Nem akarok nagyon kritikus lenni, de Magyarország nem a legjobb példa, hogyan kell a felelősséget vállalva feldolgozni a múltat. Németországban rá voltunk kényszerítve, hogy foglalkozzunk ezzel. De a politikai oldalról is nagy volt a hajlandóság, hogy vizsgálatokat indítsanak, ami számít, hiszen
ha a vezető politikai pártok nem akarják, akkor a feldolgozási folyamat nem történik meg a nyilvánosságban.
Ugyanakkor tudom, hogy a holokausztot sokan úgy kezelik, hogy az a zsidók ügye, és aki nem zsidó, azt nem érinti, nincs mit tanulnia belőle, miközben hatalmas léptékű bűntett volt az emberiség ellen. Ha van politikai akarat erről beszélni, tudatosítani, változásokat eszközölni, az sokkal-sokkal könnyebb, ha nincs, akkor vehetsz könyveket, tájékozódhatsz és persze te is edukálhatsz másokat.
Írta, hogy van különbség a leszármazottak generációi között. Miben különbözik a második (az anyjáé) és a harmadik (az öné)?
Az idő sokat számít. Az anyám generációjához tartozók sokkal erősebben érintettek, mert zömüket az elkövetők nevelték. A generációm már távolabb van ettől, igaz, az én helyzetem speciális a nagymamám híd-szerepe miatt, amiről már meséltem. De a gyerekeimnél mindez még távolabbi az időben, hiszen a dédapjukról van szó. A lojalitási konfliktus is fontos, hiszen nehéz a szülők tetteire rákérdezni. Viszont ez egy lojalitási csapdává is változhat a családban, mert az is nehéz, ha a nagypapát kell megkérdezni. Talán mert úgy érzed, nincs jogod hozzá, talán mert nem akarod hallani a választ. A saját gyerekeimnek elég hamar elmondtam a történetünket, mert erősen hiszek a családi átörökítésben. Hogy ha az örökség sötét, ha tele van szégyennel, félelemmel, akkor mérgező lesz. Azt tapasztaltam, hogy nagyon egészségesnek bizonyult nem megtartani ezt családi titoknak. A gyerekeim helyzete ma teljesen más, mint az enyém volt a nagymamámmal és az örökbeadással. A fiam már részt vehetett a választáson, és el is várják tőlük, hogy aktív tagjai legyenek a társadalomnak és értékeljék a demokráciát, amiben élünk. Ezek a családom sztenderdjei is, amik olyan értékekkel kombinálva, mint a tisztelet, a tolerancia, az empátia a társadalmi együttélés alapjai kellenének, hogy legyenek. De sajnos nem azok. Úgyhogy próbálom tanítani a gyerekeimet és példát mutatni nekik.
Ön évekig élt Izraelben, hogy reagáltak a zsidó barátai, amikor elmondta nekik, hogy Amon Göth unokája?
Nagyon jól. Ezek a barátságok a mai napig megvannak. Persze nagyon nehéz volt, mert amíg meg nem tetted, nem tudod, hogyan csináld ezt úgy, hogy ne bánts meg vele senkit. Éltem Izraelben és tudtam, hogy a holokauszt része a barátaim családtörténetének. Féltem, hogy mindez negatívan befolyásolja majd a barátságainkat, és végül hatott is rájuk, csak nem rosszul, hanem jól. A könyv megjelenése után aztán bemutatót tartani is eléggé más volt Izraelben, mint Németországban. A tény, hogy beszélek héberül, megkönnyítette a kapcsolódást. Eljöttek túlélők is, voltak, akikkel össze is barátkoztunk.
A könyvben folyamatosan vizsgálja azt is, mi a család: amit örökölünk, vagy amit építünk? Megtalálta a választ?
Ennyi év tapasztalatával, szerintem az, amit építünk. Számomra a felépített családom fontosabb, de azt gondolom, a gyökereink is nagyon számítanak. A neveltetésünk, a származásunk sok mindenre előhuzaloz minket. Viszont több a választási lehetőségünk, mint gondolnánk, főleg, ha megvan hozzá a tudásunk. Amivel nem vagyunk tisztában, az tudattalan szinten kezd működni, és nem tudjuk megfelelően kezelni. Most, hogy tudok a felmenőimről és képes vagyok ezt a tudást integrálni, azok közül választom a családomat, akiket csodálok, akiket szeretek, akiket többre tartok, mint a vér szerinti rokonaimat. Egy fa képe szépen illusztrálja, amiről beszélek. Mint a fának, megvannak a gyökereink, amiken nem tudunk változtatni, ahogy azon sem, milyen fának születtünk, alma, körte, kőris, tölgy… Ezekre nincs ráhatásunk. Ám a fa növekszik, ágai lesznek, leveleket hajt. Ez annyi döntés! Döntések, amiket a létezésünk rendszerén belül is meghozhatunk.
(Kiemelt kép: Francesco Guidicini)
