A 20. század nagy történelmi viharai közepette sokszor a kicsinek tűnő döntéseken is életek múltak. Mindez fokozattan igaz a második világháború idejére, valamint az utána következő évekre, amikor az emberek teljesen kiszolgáltatottá váltak a hatalomnak és a hatalom által képviselt ideológiáknak. Erről az időszakról és erről a tehetetlen kiszolgáltatottságról szól a kortárs olasz irodalom egyik legfontosabb szerzőjének, Dacia Maraininek a regénye, amely a holokauszt utáni kelet-európai állapotokat mutatja be. A Végállomás Budapest egy oknyomozás története, amely során Amara, a firenzei újságíró gyerekkori szerelmét próbálja megtalálni, és amely végül élettörténetek sokasága által rajzolja ki az emberiség történelmének egyik legsötétebb fejezetét.
Dacia Maraini: Végállomás Budapest
Fordította: Lukácsi Margit, Jaffa Kiadó, 2019, 416 oldal, 3990 HUF
Az utazás toposzára épülő könyv egy vonatúttal indul és azzal is ér véget, a főszereplő által megtett metaforikus és valós állomások azonban az egész életét alapjaiban változtatják meg. Az olasz származású Amara fiatal újságíró, akit főszerkesztője küld el Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, hogy tudósítson az ottani helyzetről, és arról, hogy mi maradt ebben a térségben a második világháború okozta szenvedésekből és a Soá emlékezetéből.
A szerelmi és történelmi nyomozás szálai Budapestre vezetnek
Európában tíz éve ért véget a második világháború. Az üszkös romok már eltűntek az utcákról, de az emberi lelkeken ejtett sebek még nem gyógyultak be. Amara Sironit, a fiatal olasz újságírónőt főszerkesztője Kelet-Európába küldi, hogy tudósítson a vasfüggöny túloldalára került országok helyzetéről és arról, mi maradt a Soá emlékezetéből.
Több min tíz évvel a világháború után járunk. A kissé tapasztalatlan, de bátor Amarának konkrét és átvitt értelemben is határokat kell átlépnie ahhoz, hogy megkezdje életének új szakaszát, amelynek fő célkitűzése a múlt feltárása, a fájdalmas és tragikus emlékek felszínre hozása, és ezek feldolgozása révén a remélt visszatalálás a régi, idilli állapotba. Ő maga is tisztában van vele, hogy a sínek, amelyeken utazik, nem pusztán az egyik országból a másikba viszik őt, hanem egymással szögesen ellentétes ideológiákat kapcsolnak össze: egyik oldalon a gyanakvó, agresszív kommunizmus, a másik oldalon pedig a fékevesztett antikommunizmus áll. Amara azonban elkötelezett, mivel nemcsak szakmai szempontok miatt fontos neki a küldetés, amin részt vesz, hanem személyes indíttatásból is. Arra vállalkozik, hogy az útja során megkeresse zsidó származású gyerekkori szerelmét, Emanuelét, akit a vészkorszak szakított el tőle, és akiről az utolsó információja, hogy 1944-ben a łódźi gettóból valószínűleg Auschwitzba vitték.
Dacia Maraini könyvében a múlt, azaz a hitleri rendszer gyűlöletkampánya és a regénybeli jelen, azaz az ’50-es évek hidegháborús időszaka íródik egymásra. Hogy mi zajlik Kelet-Európában akkor, azt Amara és a mellé szegődő útitársak szemszögén keresztül tudjuk meg, míg a múlt Emanuele leveleiből és az újságíró által meginterjúvolt emberek visszaemlékezéséből tárul fel. A szerző mindvégig a nézőpontokat váltogatva mutatja be, hogy milyen hitek, döntések és véletlenek határozták meg az emberek sorsát ezekben a korszakokban. A könyv ezzel párhuzamosan arra is keresi a válaszokat, hogy mit tudtak a helyiek a holokausztról, hogy mi vezetett a gyűlölet ilyen fokú elfajulásáig, és ki milyen motivációkból tett vagy nem tett semmit a szörnyűségek ellen.
A Végállomás Budapest 20. századi mikrotörténetek sokaságát rajzolja ki, az egyes emberek sorsa felől közelíti meg a történelmet. A fő történetszál persze Emanuelé, az ő hiánya és keresése mozgatja a könyv egész cselekményét. A hangját, személyiségét és történetét levelein keresztül ismerjük meg, amelyeket Amarának írt ausztriai otthonukból, majd családjának elhurcolása utána a łódźi gettóból.
„Ma van a születésnapom, Amara. Olyan fáradt vagyok, alig tudok írni. De amíg el nem fogy a ceruzám, írok. Mert azt akarom, az emberek tudják meg, hogy mi történik idebenn.”
Emanuele és családja egy szerencsétlenül időzített döntés miatt került veszélybe. A szülők puszta hazaszeretetből határoztak úgy, hogy a legnagyobb zsidóüldözések közepette Olaszországból visszaköltöznek Ausztriába. Nem hitték el, hogy bajuk eshet. A végzetes döntés azonban tragédiák sorozatát indította el.
Amara a csodás módon fennmaradt leveleken keresztül próbálja rekonstruálni egykori szerelme életének alakulását a költözés után. Azokat a részeket pedig, amelyekről nincsen információja, képzeletével próbálja kiegészíteni. A regény egyik legnagyobb erénye egyébként az író beleérző képességéből fakad, amely által nemcsak információszinten, hanem részleteiben, belülről is megkísérli megmutatni mindazt, ami a negyvenes-ötvenes években történt. A könyv egyik legmegrázóbb része, amelyben Amara elképzeli, hogy mi történhetett pontosan Emanuelével a haláltáborban, és mi mindenen mehetett keresztül, ha esetleg ő is az áldozatok között volt.
„Hirtelen elment a villany, valaki rémülten felkiáltott. A plafonon vékony rések nyíltak, aztán valami fütyülésszerű hang hallatszott, valami nyugtalanító sistergés. Jön a víz, kiáltott fel anyám boldogan, és a plafon felé emelt arcába egy vödörnyi hideg homok szóródott. Az én végtelenül naiv Muttim azt hitte, víz. Hát jó. Beszappanozhatjuk magunkat. De az a plafonról hulló homokszerűség, amint leért a nedves padlóra, elkezdett sercegni és pattogni. Közben visszatért a villany. Milyen különös dolog történt! A kékes szemcsék, amint padlóval érintkeztek, világoskék buborékokat bocsátottak ki magukból, melyek áttetsző felhőkként szálltak fölfelé. Szép látvány volt.”
Ezt a technikát a szerző több történelmi esemény megörökítésénél is alkalmazta, noha a könyv maga is felveti az elbeszélhetőség kérdését, vagyis, hogy el lehet-e mesélni (vagy van-e jogunk elmesélni) egyáltalán valamit, amit közvetlenül nem éltünk át. A regény egyik kulcsjelenetében Amara amellett érvel, hogy a képzelet segíthet a múlt feltárásában, míg egy másik szereplő, az útitársa azt vallja, hogy a képzelet meséhez, a mese pedig mentális regresszióhoz vezet, szóval semmi sem helyettesítheti azt a tapasztalatot, amelyet az ember a saját bőrén szerzett. A kérdés végül a könyv fő problémájához vezet: Amarának idővel azzal kell szembesülnie, hogy hiába végzett alapos kutatást a holokausztról és hiába érez együtt maximálisan az áldozatokkal, így sem képes felfogni a traumáknak azt a mértékét, amelyeken az emberek keresztülmentek.
Az újságíró kelet-európai útja során több állomást jár végig. Először Krakkó-Auschwitzban kutakodik, aztán Bécsbe megy, hogy felkeresse Emanuele egykori lakóházát, illetve életben maradt rokonait, később pedig Budapesten köt ki, ahol belecsöppen az 1956-os forradalom és szabadságharc közepébe. Mindeközben szakmája révén folyamatosan tudósít lapjának azokról az eseményekről, amelyeket átél, és számos interjút is készít helyi lakosokkal. Beszélgetései révén mélyebb betekintést nyerhetünk abba, hogy mit tudtak, mire emlékeztek az emberek az ’50-es évek közepén a holokauszttal kapcsolatban.
Maraini ezen a téren arra törekedett, hogy a nézőpontok széles skáláját mutassa be. Az egykori SS-tiszttől kezdve a megbánó kisembereken és az áldozatok hozzátartozóin át egészen a holokauszt-túlélők beszámolójáig minden vélemény helyet kapott a könyvben. Közben persze rengeteg szó esik a média befolyásáról, valamint a propaganda erejéről is, amelynek aktuális üzenete mellett ma sem lehet elmenni.
„Egy olyan országban éltünk, amelyet az új idők éltettek, érti? Nem, nem is értheti… egy olyan országban, amelyik szárnyal a büszkeségtől és az önbizalomtól annyi évnyi megaláztatás után. Mind megrészegültünk. (…) Mi úgy tudtuk, hogy a zsidók mesterkednek, spekulálnak, lopnak, az országunk pusztulását akarják. Hitler azt mondta, hogy a zsidók világháborúra készülnek, hogy kiirtsák az árja fajt. Minden újság ezt írta, egyfolytában ezt hallottuk mindenhonnan.”
Amara az utazása során végigjárja a 20. századi történelem legsötétebb fejezeteit, veszteségek egész sorát éli át újra, miközben próbál válaszokat kapni a múlttal kapcsolatos kérdéseire. Keresi az idilli gyerekkor, az ártatlan szerelem és a háború előtti békés élet nyomait is a múltban, abban a reményben, hogy az eredeti állapotot még vissza lehet állítani egyszer. Az általa bejárt út végén azonban azzal kell szembesülnie, hogy a történéseket nem lehet visszafordítani, hogy a béke és szeretet világába többé nem lehet visszatérni. Mert a háború sebei kitörölhetetlenül otthagyták a nyomukat a városokon, az embereken és a társadalom egészén is.
