1942 márciusában csaknem ezer zsidó lány és hajadon fiatal nő érkezett meg Auschwitzba, mindannyiukat Szlovákiából gyűjtötték össze, néhányan közülük alig voltak tizenöt évesek. Azt mondták nekik és családjaiknak, hogy a kormánynak kell dolgozniuk Lengyelország megszállt területein, és mindössze három hónapról van szó. Valójában azonban ez volt az első hivatalos transzport az auschwitzi koncentrációs táborba, a lányok nagy része pedig soha nem tért haza. Az ő történetüket mondja el Heather Dune Macadam 999 fogoly című könyve, amely tanúkkal, túlélőkkel és családtagokkal készített interjúkon, valamint a USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívumában talált beszámolókon alapul. A szerző nemcsak a lányok személyes sorsát követi végig, hanem azt a politikai és társadalmi közeget is, amelyben az elhurcolásuk megtörtént. Közben pedig mindvégig arra keresi a választ, miért pont a fiatal, férjezetlen nők váltak az elsőszámú ellenséggé, mi lehetett az oka annak, hogy éppen őket vitték el először, hogy aztán velük építtessék fel a saját börtönükül szolgáló lágert.
Önkéntes szolgálat – ez volt a hivatalos megnevezése annak az utazásnak, amelyre 1942 tavaszán elhurcolták a több száz hajadon nőt otthonukból, és amelynek végállomása a haláltábor volt. Heather Dune Macadam Soá-kutató első könyvét egy holokauszttúlélővel, Rena Kornreich Gelissennel közösen írta, ez volt a Rena's Promise: A Story of Sisters in Auschwitz (Rena fogadalma: Két nővér Auschwitzban). A megjelenés után az első transzportból több nő családja is megkereste, hogy elmeséljék unokatestvérük, nagynénjük, édesanyjuk vagy nagyanyjuk történetét. Éppen ezért kutatni kezdett, mit is lehet tudni azokról a lányokról, akiket elsőként hurcoltak el Auschwitzba, és megdöbbenésére nagyon kevés információt, dokumentumot talált róluk, holott úgy érezte, az ő sorsukat mindenkinek ismernie kellene. „Tizenévesként kerültek Auschwitzba. Nagyon kevesen tértek haza közülük. Túlélésük krónikája minden lánynak és nőnek szól, az egész világon” – írta a kötet előszavában.
„Szlovákia minden városában ugyanezt a közleményt tették ki, és hirdették fennhangon dobpergés vagy harangszó kíséretében. Csak annyi különbség volt a hirdetmények szövegében, hogy hol kell a lányoknak jelentkezniük: a tűzoltóságon, az iskolában, a polgármesteri hivatalban vagy épp a buszmegállóban. A többi szóról szóra megegyezett: Minden 16 és 36 év közötti zsidó hajadon köteles jelentkezni március 20-án egészségügyi alkalmassági vizsgálatra, amely után háromhavi munkavégzésre rendelik ki őket. Mindenki hozza magával a szükséges személyes holmiját, legfeljebb 40 kilogramm súlyú útipoggyász formájában.“
A 999 fogoly két szempontból is nagyon fontos és súlyos könyv. Az egyik, hogy mivel a legelső hivatalos transzportról van szó, bemutatja azt, hogyan kezdődtek a deportálások, milyen hazugságok, törvények, uszítás, propaganda és gyűlöletkeltés előzte meg a pillanatot, amikor először gyűjtöttek össze és tettek vonatra célzottan, tervezetten zsidókat, hogy Auschwitzba vigyék őket. A másik pedig az egész folyamat feminista olvasata: mivel a terv kimondottan az volt, hogy elsőként 999 hajadon lányt kell deportálni, a szerző vizsgálni kezdte a náci vezetők, illetve ideológia nőkhöz való viszonyát is. Ez pedig olyan téma, amelyről korábban nem nagyon volt szó a holokausztkutatásban.
Heather Dune Macadam az első transzport történetét nemcsak olyan bűntettként értelmezte, amelyet nácik követtek el zsidók ellen, hanem úgyis, mint amit férfiak követtek el nők ellen.
„Úgy tűnik, nem lehet egyetlen felelőst megnevezni, de az biztos, hogy férfiak hozták a döntést. Vajon nevettek, amikor megfogalmazták az első transzport hivatalos indoklását: munkásokat szerveznek, akik felépítik a szállásokat a később érkező zsidó munkaerő számára? Kinek jut eszébe 999 fiatal lányt építőmunkásként alkalmazni?”
A magyarázat, amelyet a szerző a kérdéseire talált, egészen megrázó, sőt, egyenesen ördögi. Macadam kutatásai során arra jutott, hogy 999-es szám valószínűleg nem volt véletlen, ahogy az sem, hogy férjezetlen lányokat választottak első áldozatnak. A Harmadik Birodalom vezetői ugyanis az okkult miszticizmus megszállottjai voltak, az asztrológia, a számmisztika, Nostradamus jövendölései mind fontos szerepet játszottak a döntéseikben, sőt, az 1940-es évekre a birodalom „tudós” asztrológusokat és parapszichológusokat is alkalmazott. „Az asztrológusok gyakran használják a számmisztikát. Ismerve a náci rezsim kötődését Nostradamushoz, a pogány mitológiához és az asztrológiához, nem alaptalan felvetés, hogy a 999-es számnak talán lehetett köze ezek valamelyikéhez, vagy épp mindegyikéhez. Különösképpen, mivel az első, Auschwitzba induló női transzportot maga Himmler rendelte el személyesen.” Az író elmélete szerint nagyon is
elképzelhetőnek tűnik, hogy Himmler a végső megoldás hivatalos kezdőpontjához is az okkult erőket akarta segítségül hívni, még a transzport időzítését is a csillagok állására bízta.
A 999 fogoly nem regény, hanem visszaemlékezésekre, dokumentumokra, az áldozatok családtagjainak beszámolóira építő könyv, amely megpróbálja hitelesen rekonstruálni annak a csaknem ezer fiatal nőnek a történetét, akiket először hurcoltak el Auschwitzba. Macadam a rendelet kihirdetésétől a túlélők hazatéréséig meséli el a sorsukat, kitérve arra is, milyen élethosszig tartó nehézségeket okozott a sokszoros trauma azok számára, akik visszajöttek. A könyv elején fiatal lányokat ismerünk meg, akik tele vannak életörömmel és optimizmussal, akik előtt még nyitva állnak a lehetőségek. És akiket aztán férfi döntéshozók határozatai, férfi tisztek erőszakos megjegyzései és tettei hoznak a lehető legkiszolgáltatottabb, legkegyetlenebb helyzetekbe. Végigkövetjük, ahogy megtörik őket, ahogy elveszik tőlük a méltóságukat, és ahogy nap mint nap meg kell küzdeniük a túlélésért, miközben folyamatosan csak veszteségek érik őket.
„Az őrök egyre csak szitkozódtak és ordibáltak: „Zsidó ribancok! Zsidó ribancok!” Regina Schwartz, három testvér közül a legkisebbik, ártatlanul megkérdezte: „Hová visznek bennünket? „A frontra, hogy a német katonáknak legyen egy kis szórakozásuk!” – röhögtek a gárdisták. Ezeket a rideg, szívtelen férfiakat nem hatotta meg, amikor a lányok sírni kezdtek. A női könnyek legjobb ellenszerének a korbácsot tartották.”
A 999 fogolyban sok olyan információ van, amit már ismerhettünk az utóbbi években megjelent holokausztról szóló beszámolókból, kutatásokból, könyvekből – például Edith Eva Eger, Heather Morris, Veronika H. Tóth vagy Eddy de Wind írásaiból – ugyanakkor az első transzport története sok mindenben különbözik azokétól, akik később érkeztek. Ezek a lányok úgy kerültek a lágerbe, hogy Auschwitz-Birkenau területén még csak néhány istálló volt, a hírhedt kapu sem létezett. Elsők között rabosították őket, elsők között élték át a kegyetlenségeket, aztán pedig végig kellett nézniük, ahogy később a rokonaik, barátaik, ismerőseik sorra érkeznek meg a megsemmisítő táborba. Heather Dune Macadam könyve kifejezetten róluk, a női áldozatokról szól. Közülük sokak sorsa teljesen ismeretlen maradt az utókor számára, mert míg a férfiak halálozási adatait naponta feljegyezték és havonta összesítették,
a lágerben élő nőkről 1942 augusztusa előtt sem feljegyzés, sem összesítés nem született.
Ez az első olyan könyv, amely nekik is emléket állít.
