Esther Dischereit: Egy halom dollár [Hogyan szólnak a nők?]

Egy halom dollár (Ein Haufen Dollarscheine)

A fordító, Nádori Lídia megjegyzése a regényhez: A regény egy család töredékes története. A család egyik tagja és egy interjúkészítő közötti párbeszéddel kezdődik, és azt mutatja meg, mennyire lehetetlen mesélni egy zsidó családról, amely szétszóródott a Holokauszt utáni és a mai Németországban, az Egyesült Államokban és a világ sok más táján, a vallási, etnikai és egyéb létmódok keveredése közepette. A jószándékú, ám kissé korlátolt interjúkészítő figuráján keresztül, aki próbálja megérteni a családi viszonyokat és motivációkat, Esther Dischereit még némi humort is tud csempészni ebbe a tragédiákkal és kibeszéletlenséggel teli, bonyolult történetbe.

Dischereit prózájában számos tisztázatlan kérdést tárgyal, mint például a tanúságtétel etikája, vagy az emlékezet korlátai a kultúrák közötti átjárás körülményei között. Elkötelezetten beszél a kirekesztettek nevében,  éljenek Németországban, Izraelben vagy az Egyesült Államokban. Elbeszélői hangja ettől egyedi és egyúttal provokatív a kortárs német nyelvű prózában.

Részlet a regényből

Fordította: Nádori Lídia

Legyen szíves, tisztázza, ki kivel milyen viszonyban van itt.

Ha nem tisztázza, nem tudhatom, ki kivel milyen viszonyban van, vagy mi mivel függ össze, és főleg mikor. Maga az „én”, a nagynéni és a testvér, ugye? Mikor játszódik ez, és mit akar a normandiai partraszállással? Nézze, én nem vagyok katona, engem az ilyen dolgok nem érdekelnek. Az angolok is partra szálltak, de ők nem fordulnak elő a szövegben. Hogy néz ez ki? Egyébként a kanadaiak is. Vagy úgy gondolja, könnyebben magyarázható így a hála a felszabadító hadsereg és a későbbi befogadó ország iránt, sőt, talán a feltétel nélküli megadás is? Szerintem… ha a maga nagyapja még a vietnámi háborút is a védelmébe veszi… azt hiszem, ezen a ponton nem segít, ha… Na mindegy, amennyire látom, van itt egy csomó szereplő: egy nő, aki virágmintás ruhában vonul végig a történeten. Ő a főszereplő? Ő a maga nővére? Miért nem mondja, hogy a nővére? Az anyja első házasságából? Lényegében az ő történetüket írta meg. Nem? Akkor meg kinek a történetét? Úgy gondolja, hogy a maga nővérének a története, meg hogy hogyan járt az örökösödési vitával, hogy ezt általánosítani lehet? Azt akarja mondani, hogy a  németek a zsidó szomszédaikon gazdagodtak meg, és hogy ezt művelik mind a mai napig? Nem, nem tudom elképzelni, hogy ez a szándéka. Ma azért mégiscsak más időket élünk, ezt nem vonhatja kétségbe. Azonkívül – mit számít valójában, hogy ha kiforgatnak az örökségemből, akkor az egy jóvátételből, úgynevezett jóvétételből származott – valódi jóvátételről ugye nem beszélhetünk –, vagy akármilyen tetszőleges értékpapírból? Én ugyan nem látok semmiféle különbségek. Ebben a tekintetben marxista vagyok: a pénznek nem látjuk az árukarakterét, ugyebár. Aztán itt van a férfi, akivel az elbeszélő „én” mogyorót eszik a repülőtéri VIP-váróban. Ez maga? És akkor ez nem a maga nővérének a története? Amennyire látom, itt egy nagynéni ül az unokaöccsével, mogyorót eszik, meg kekszet csokoládébevonattal, kapszulás Segafredót isznak, és összetévesztik a VIP-várót a saját nappalijukkal. Az ilyen ottragadósok miatt szüntették be a korlátlan használatot. Mindig van legalább egy ember, akire várni kell a beszállókapunál, az ilyenek miatt kell bevezetni a blokkolóórát – vagy beszüntetni a nagyvonalú kiszolgálást a VIP-váróban… Nem lehet? Mit nem lehet? Elrabolni a nővérétől a történetet és a saját történeteként elmesélni? Akkor miért csinálja? Nincs magának saját története? De van? Akkor meg mi a probléma? Akkor úgyis a saját történetét meséli el, akár tetszik magának, akár nem. Egyébként sem megvetendő dolog helyet foglalni egy másik ember életében, ahogy maga fogalmaz. Nem ezt tesszük folyton, mindenütt? A házasság is ilyen. Költői kifejezés. Szépen mondta. Édes istenem, hát akkor a maga nővére még gyerek volt! Kérdés, hogy gyerekként mit fogott fel. És a maga generációja, vagyis a mi generációnk, mi mentesek vagyunk azoktól a borzalmas tapasztalatoktól. Na jó, fussunk neki még egyszer. Egy nő ül a reptéri VIP-váróban, és az unokaöccsével beszélget. Az unokaöccse nővére elrepült, illetve ez egy kérdés, elrepült? Hová repült? A zsidó nővér elrepült. A német zsidó nő elrepült Németországból. Mindegy, hogy zsidó vagy sem, egy ember elrepült, ugyebár? 

Tehát: a maga nővére, a maga beszélgetőpartnerének az anyja, elhagyta Berlint. Hová repült?

Az Egyesült Államokba? A nagyszüleihez? De a fehér zsidó nagyszülők akkor már halottak voltak. Maga hangsúlyozza, hogy a nagyszülei fehérek voltak. Muszáj ezt nekem tudnom, van hozzá közöm? Köztudomásúan mind fehérek, legalábbis a többségük. A Földgolyónak ezen a részén. Elnézést akar kérni emiatt, mi szükség van erre? A múlthoz ennek semmi köze. „Black’n my heart”. Vagy azt akarja mondani nekem, hogy vannak fehér zsidók, akik nem szeretik a feketéket? Ugyanakkor azt nem hozza szóba sehol, hogy lehetnek feketék, akik nem szeretik a fehér zsidókat – tart a feketék és a nácik közötti párhuzamtól? Ezért nem hozhatja szóba? De hát akármerre nézünk, mindenütt ugyanaz megy: fehérek a feketék ellen, feketék a zsidók ellen, ázsiaiak az európaiak ellen, és így tovább, ennek egyszerűen nem akar vége szakadni. Nekem mindig olyan volt a beállítottságom, hogy azt mondom, emberek vagyunk, és az ember számít. Most hallgat? Azt fogom elmesélni, amit maga mesélt el nekem. Korrigálhatja nyugodtan: a fehér zsidó német nagyszülők emigráltak, és amerikaiak lettek. Idegen földben nyugodnak; a nagypapa halt meg később, akinek a második felesége a szobalánya volt – Gertrud? –, már az Államokban, ezért aztán a szobalány jussa lett a kis philadelphiai ház a 6 rózsatővel a bejáratnál. Ezt a házikót tudták megvennk a maga anyai nagyszülei – az apai nagyszülők teljesen hiányoznak –, ezt tudták a Német Szövetségi Köztársaságtól kapott jóvátételből megvenni. De ugye tudja, hogy az ilyesmi sok családban előfordul? Nem, nem a jóvátétel – nekünk inkább a teherkiegyenlítéssel volt dolgunk. Nem, nem erre gondolok. Nem is erről van szó. Hogy az örökség a későbbi feleségekre száll át, ez persze kegyetlen dolog. Értem, hogy Gertrud később elutasította a kérését. Hogy ez nagyon rossz tapasztalat volt. Úgy látja, arról volt szó, hogy a keresztény Gertrud a zsidó nőt… Feltételezem, az történt, hogy nem zsidó temetést rendezett. És erre célzott az első házasságból született lány, a maga nagynénje… Hogy erről nem írt? Jó, akkor én is kiveszem. Nem is kell az ilyen dolgokat felfújni. Egy nő nem kedveli a készen kapott unokát, ennyi az egész. Az a fontos, hogy a maga nagyapja és Gertrud jól kijöttek-e egymással, márpedig úgy tűnik, igen. Bár itt hiányzik, hogy a nagyszülők azért vándoroltak ki Philadelphiába, mert az idősebb lányuk ide emigrált tovább. Berlinből hajóval menekült Shanghaiba, aztán a háború után továbbállt az Államokba.

Hogy a maga nagynénje túlélte a tífuszt a japánok között, az egy csoda.

Lehet, hogy van itt egy rejtett testvérféltékenység a maga anyja és a nagynénje között… Mi más lehet az oka, hogy nem is említi? Ezek a folytonos örökösödési viták, hogy valaki beházasodik, aztán a gyerekek házon kívül nem is hordhatják a tefillint, igen, ilyen van, és ez  szomorú. Ezt megértem. Így mondják, hogy „tefillin”? Egyébként nem tudom, mire használják ezt a „tefillint”. Majd egyszer magyarázza el. De ez emberi, túlságosan is emberi. Némely házastársak beházasodnak egy családba, mások kiházasodnak. A maga nagyapja nyilvánvalóan kiházasodott. Ezért is Hitlert vádolja, hatvan évvel később? A zsidó nagymama akkor már meghalt, jóval korábban, rögtön azután, hogy kiérkeztek. Hitler keze ott is elérte, az Újvilágban, az emlékeibe halt bele. Ez tragikus: túlélte, mégsem menekült meg. Vagy Gertrudot vádolja, aki az apjuk második felesége lett, és az ő gyerekeiket, Angelikát és Dietert? Ezzel az erővel több ezer embert elítélhetne, amiért ők is örökölnek – olyan tulajdonuk lesz, ami… hogy is mondjam… más jogi viszonyok között keletkezett. Ezt inkább morális álláspontnak nevezném, jogilag nem releváns. Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy mások is meghalnak, még ha nem is Hitler miatt. Sőt, van, aki Hitlertől gyógyult meg. Hitlerrel kelnek, Hitlerrel esznek, Hitlerrel fekszenek: a maga nagyszüleinek a házikójában, amikor ők még Berlinben voltak, csak hogy egy példát mondjak. Tudja, amikor valaki kikiabál az ablakon: „már ki van adva”. 

Csak egy lakásuk volt, és azt is bérelték? Elnézést, azt hittem, a botlatókövek a zsidó tulajdonú ingatlanokat jelölik.

Ja, hogy ez magukra amúgy sem érvényes. Á, értem. Persze, hogy nem. Hiszen a nagyszülei túlélték, maga mondta. Ezért nincsenek följegyezve a berlini meggyilkoltak könyvébe. Vagyis kihúzták őket. Vajon mi az a pillanat, amikor valakit ki lehet húzni egy ilyen könyvből? Szóval mégse volt házikójuk? Hát akkor igazán nincs mire panaszkodnia, és lehet, hogy a család eleve elszegényedett volna, mert a nagypapa unokatestvére szerencsejátékos volt; és aztán még időben, a vészkorszak előtt Argentínába emigrált, maga szerint nem? De térjünk vissza a családi viszonyokra. Gondolja, hogy a családtörténet, hogy mindannyian üldözött zsidók voltak, hogy ezzel az egész családnak megvan a patyolatcédulája, örök időkre? Mert én nem hiszem. A maga nagyapja támogatta a vietnami háborút, a maga nővérének az egyik lánya katona lett. Ő is, meg a férje is lényegében a háborúból élnek. Mindennap, ma is, tegnap is, holnap is abból fognak. Miért szerepeltet egy második világháborús veteránt? Afganisztáni rendfenntartó lesz belőle, vagy Pakisztánban kergeti a tálibokat? Semmivel nem lehet takargatni a tényt, hogy ennek a családnak van affinitása a háborúhoz. Különben minek ment volna a másik nővér is egy amerikai katonához? Először egy fekete katonához, hogy a polgárjogi mozgalom nyelvét használjuk, aztán egy fehérhez. Csak katona legyen. Hogy ez nincs is benne? A másik nővér egyáltalán nem is szerepel? Oké, akkor ezt én is kiveszem. De a maga másik nővérének a férje, azé a nővéréé, akinek a történetéről szó van, ő is amerikai. Hogy ő nem katona? Az nem, de futballista volt. Ma meg békedalokat énekel gitárral, ez viszont jó. Igen, szerintem ez jó. És fekete? Afro-amerikai és Christian Science-hívő – ez felmentést ad? Choctaw indián, aha. „Proletárok minden földről, egyesüljetek hamar”… „Indulj, agyadba vésvén, ez a kérdés húsba vág, ki utcája ez az utca, ki világa ez a világ?” Jól mondom? Látom, csodálkozik, hogy ismerem ezt a dalt. Brecht. Szóval a nővér idősebbik lánya bevonul a haditengerészethez – egy nő a haditengerészetnél, hm –, hozzámegy egy amerikai katonához, szintén Navy, a másik lány egy másik fehér amerikaihoz, aki a lubavicsi rabbi legkisebbik fia… Bocsánat, nem lekicsinylőleg értettem. Maga néha beszél telefonon a másik nővérével, azzal, aki először egy fekete, aztán egy fehér amerikai katonához ment férjhez. Utóbbit hajszál híján bevetették az iraki háborúban. Aztán mégis maradhatott, a visszavonulást intézte, szomorú fejezet. Nem mennék bele mélyebben. Mindenesetre tessék, megint itt vagyunk a katonaságnál. Ja persze, ez a nővér nem is szerepel. Jó, jó, kiveszem. A zsidó nővért, azt a bizonyos elsőt, a legidősebbet, a virágmintás ruhásat, kiforgatja az örökségéből a nem zsidó féltestvér, mert a zsidó apa, miután összeomlott a házassága… 

Lényegtelen, hogy az az ember pincékben bujkált, annak semmi köze a házasság összeomlásához.

Ne értsen félre, tudom, szívtelenül hangzik – mindenesetre az apa már idős férfikánt elveszi a szobalányát, vagy házvezetőnőjét – ez a maga Riája, ugye -, nem, nem Gertrudról beszélek, az a maga nagyapjának a második felesége, ha jól értettem – igen, hasonlóan hangzik, össze lehet téveszteni, ebben igaza van – ez amúgy is egy olyan történet, ami tele van ismétlődésekkel… De most Riáról van szó, aki a maga nővérének az apjához tartozott végső soron… Ugyan már, legalább volt neki ágymelegítője, ahogy mondani szokás, most sajnálja tőle?, és ennek a Riának volt egy hozott, keresztény gyereke, aki később kiforgatja az elsőszülött zsidó gyereket – a virágmintás nőt – az örökségéből, és elköltötte a zsidó nevelőapjának a jóvátételét. Eddig stimmel? De hát ez normális, bármelyik családban ellőfordulhat. Persze, hogy gusztustalan, hogy egy zsidó túlélőt, aki ráadásul a féltestvére, kiforgatja az örökségéből, ami ráadásul a nevelőapja jóvátételéből származik – de muszáj így nézni a dolgokat? Úgy is lehet nézni, hogy ezek az ügyek elévülnek, az idő minden sebet begyógyít. Nézze, én is olyan házban lakom, amit a szüleim, miután a tulajdonosokat feljelentették, potom áron, azok meg úgyse jöttek vissza, nem igaz?, ezek olyan fejezetek, amikért én nem vagyok felelős, személy szerint nem. Vagy vegyük azt a kis falut Baden környékén – hogy is hívják, na, mindjárt eszembe jut a neve –, ott minden harmadik ház zsidóké volt. Na most az a falu befogadott egy csomó menekültet, így a házak, mivel lakták őket, megmenekültek az enyészettől. A zsinagógával ezt ugye nem lehetett megcsinálni, úgyhogy abból egy romos csűr lett… Hosszú ideig önkénteskedtem, erről talán nem tud, hosszú ideig dolgoztam annak a zsinagógának a restaurálásánál. Írtam a pályázatokat, egyesületet alapítottunk rá. A házban, ahova költöztem, olyan könyvoldalakat találtam a két ablak közé betéve, amiken héber írás volt. El is vittem a levéltárba, úgy gondolom, az ilyesmit meg kell őrizni. Egy előadássorozatot is szerveztünk, abban is volt egy kis részem, és elértük, hogy az önkormányzat írt a tengerentúlra, mert élt még ott valaki. Odaírtam a feladóhoz a címet, hogy „Zsidópúp”, aztán az a valaki soha nem válaszolt. De ha egyszer így hívják? 

Na, ehhez mit szól? Antiszemita megnyilvánulás volt a részemről?

Engem meg ezek a katonai dolgok taszítanak, gyűlölök mindent, aminek köze van a katonasághoz. A hírekben mindent átkeresztelnek, békemissziónak, meg tudom is én, minek nevezik – pedig halálos bűn, amit művelnek. Ez a katonaság-dolog mélyen beleivódott a családokba, mindegyikbe, higgye el, nekem a mai napig rémálmaim vannak. Nem mintha össze akarnám hasonlítani, nem arról van szó, hogy a maga sorsa – – – Arra a könyörtelen keménységre gondolok. A mai napig kísért engem. És magát is. Ez már csak így van. A mi nemzedékünket megfosztották valamitől. Jóéjtpuszi helyett nádpálca volt, jó szó helyett, vidámság helyett csak az engedelmesség. Valami eltörött a szüleinkben… Ne értsen félre! Nem akarom összehasonlítani magunkat.