AZ EDZŐTÁBOR
A nyáriszünet sajnos ilyen. Nehéz mit kezdeni a gyerekkel. Két hét vidéken. Rendben.
És van még közel két hónap, amit össze kell legózni valahogy úgy, hogy ne menjen el rá az egész éves szabadság, és a gyerek se gyújtsa magára a lakást.
Miért ne lehetnék egyedül, kérdezem. Hiszen idén kezdtem az iskolát, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy eléggé idős vagyok már csomó dologhoz. Például már rég egyedül alszom, rég egyedül törlöm a fenekem, egyedül tanulok, egyedül megyek boltba. Ha már ilyen felnőttes dolgokra képes vagyok, akkor igazán nem lehet kihívás az, hogy egyedül maradjak egy gondosan rám zárt lakásban.
Anyu nem ért velem egyet.
Hegyi Ede tárcasorozata olyan történetek bemutatására törekszik, melyeknek jelentőségét az adott élethelyzetben nem ismerjük fel, csak évekkel később derülhet fény arra, hogy milyen hatással voltak az életünkre. Az őt körülvevő világ eseményeit nem értő, ám azokat megérteni vágyó, azokra szükségszerűen reagáló gyerekek világlátását jelenítik meg.
Csak egy hét, ezzel nyugtat. Az indulást megelőző napon együtt pakolunk be. Hét zokni, hét alsó, hét póló, edzőruha, pizsama, melegítő, fogkefe, fogkrém, tisztálkodószerek, fürdőpapucs, törölköző. Zsebpénz fagyira.
Másnap ötkor kelt. Reggelire meleg kakaót kapok, vajas zsemlét párizsival és uborkával. Nem esik jól, pedig ez a kedvencem. Utálatos ez a tehetetlenség. Nem akarok menni.
A gyülekező helyszínén az edző és a felesége várják az érkezőket. A buszra felszállva a hátsó ülésekhez igyekszem. Szerencsére senki nem ül mellém. Az edző létszámellenőrzést tart. Megjelentünk hiánytalanul.
Kétemeletes faházakban szállásolnak el minket. Én a kicsik közé kerülök, elvégre én is az vagyok. A nagyokhoz képest. A kicsik között inkább nagynak számítok az alkatom miatt. Nehézcsontú, ezzel vigasztalnak néhányan. Mások ezzel csúfolnak. Kapunk fél órát, addig ki kell pakolni. Aztán találkozó az udvaron.
Az edző elmondja, hogy mik a szabályok. Hogy mikor kelünk, mikor fekszünk, mikor lesz edzés, mikor lesz szabad program a következő napokban.
Megkér minket, vigyázzunk egymásra. Mi most azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, hogy fejlődjünk, hogy ügyesebbek, gyorsabbak, erősebbek legyünk, mondja. Én azért vagyok itt, mert itt kell lennem, gondolom.
Ebédig szabadfoglalkozás. Visszamegyek a szállásra, de semmi dolgom nincs ott. Csak üldögélek az ágyam szélén. Az emeleten lakom négy másik fiúval, akiket nem igazán ismerek.
Az ebéd rémes. Borsófőzelék fasírttal, a főzelékben kis, fehér gömbök úsznak, amiket ha megpiszkálok a kanalammal, akkor kipukkannak, és liszt jön ki belőlük. A fasírt a fél tányért beteríti, csak a külsejének van jó íze, ahol ropogós. Belül szinte folyik. Húsfőzelék. Inni narancsszörpöt kapunk, desszertnek pedig kávés csokiszeletet, amit nem szeretek, de megeszem.
Ebéd után társasjátékozunk. Nem csatlakozom egy csapathoz sem, csak kíváncsian figyelem, ahogy az edző és a felesége a nagyobb fiúkkal játszik Rizikót.
Bonyolultnak és izgalmasnak tűnik, én is kipróbálnám szívesen, de az nem a kicsiknek való, mondják. Órákon át játszanak, órákon át nézem őket.
Este nyolc körül megkér minket az edző, hogy menjünk vissza a szállásunkra. Felmegyek az emeletre, átöltözöm pizsamába a fürdőben, lefekszem az ágyamra. A többiek még egy ideig beszélgetnek, néhány poénjukon elmosolyodom. Várom, hogy el tudjak aludni.
Ébredés után edzés a szabadban. Fekvőtámasz, felülés, guggolás, futás. Ezt követően reggeli, ami egészen kellemes. Vajas zsemle. Édes, meleg teát adnak hozzá. Utána megint nincsen feladatunk, ezért visszamegyek a szállásra olvasgatni. Kint kiabálnak a többiek. Fociznak talán. Várom az ebédidőt. Néhány órával később berohannak a szobatársaim, feljönnek az emeletre, megmossák a kezüket, ebédelni hívnak. Lentről hallom az edző hangját. Azt kiáltja, indulás.
Egyikük el is indul lefelé. Az edző rászól, hogy óvatosan jöjjön, csúszik. Lelassít, belekapaszkodik a korlátba. Követem. A következő pillanatban már csak azt érzékelem, hogy a hátamon fekszem.
Lent vagyok a lépcső alján. Nem kapok levegőt. Próbálom beszívni, nem jön. Próbálom kifújni, nem megy. Félek.
Egy szőke, copfos férfi felemel, berak a mentőautóba. Szirénahang, beszédfoszlányok. Miután megérkezünk, kivesznek az ággyal együtt a mentőből, betolnak a kórházba. A copfos átemel egy tolószékbe. Köszönöm, mondom neki. Nem reagál. Talán nem is hallja.
Ágyban fekve ébredek. Balra tőlem ablak. Jobbra tőlem a másik ágyon nálam valamivel idősebbnek tűnő fiú fekszik. Sokat sír. Szegény. Biztos nagyon fájhat neki. Visszaalszom.
Ébresztő, szólít egy női hang. Ébresztő, ismétli. Kinyitom a szemem. Egy nővérke néz rám, megkérdezi, hogy érzem magam. Köszönöm, megvagyok, felelem. Szomjas vagy, kérdi. Bólintok. Hoz egy pohár vizet, a zsebéből elővesz egy szívószálat, amit beletesz. Ne kelj fel, segítek, mondja. A következő pár napban nem szabad kikelned az ágyból. És hogy menjek el vécére, kérdezem. Csöngess nekem, feleli, és az ágyam melletti gombra mutat. Én majd segítek.
Iszom pár kortyot, elmegy a nővérke, újra elalszom. Anyu és Apu érkezésére ébredek. Egy ideje Apu elköltözött, furcsa újra együtt látni őket.
Az ágy két külön oldalára ülnek.
Elmondják, hogy a doktor szerint hatalmas szerencsém van, mert bár két csigolyám megrepedt, némi pihenéssel ki fogom tudni heverni ezt anélkül, hogy bármilyen súlyos következménnyel kéne számolnom. Majdnem lebénultál, mondja Apu. Ha egy csigolyával lejjebb sérülsz meg, akkor többet nem állsz lábra. De akkor nemsokára megint járhatok, ugye, kérdezem. Persze, szívem, persze, mondja Anyu.
Apu egyetért vele. Ritka az ilyen.
