Férfiak hangjára ébredek. 9:57, két férfi beszélget az ablak alatt. Az egyik férfi a mondatok végén felviszi a hangsúlyt, mintha minden állítását megkérdőjelezné. A másik férfi hümmög, egy-egy szót válaszol a kérdő-állító mondatokra. Napfogyatkozás, Kazahsztán. Onnan látni a napfogyatkozást? Csörög a telefonom. Akkor 10:01 van. Nem veszem fel, várom, hogy abbahagyja a csörgést, és visszaaludhassak. Abbamarad, csend van, eltűnt a férfiak hangja. Forgolódom, de nem tudok visszaaludni. Szia anya, aha, aludtam még. Persze, megyek, megbeszéltük. Mit vigyek, és ne mondd, hogy semmit, anyu, mondtam, hogy ne mondd. Jó, magamat viszem, persze. Holnap. Szia.
Beütöm a kódot, a lakásban pittyeg a kaputelefon, hallom a pittyenést, pedig nem hallatszik le a földszintre. Anya az ajtóban vár a másodikon, végre, hogy itt vagy, az öcséd már rég itt van, mindenki éhes, a szokásos. Anya most nem vár az ajtóban, hallgatózom, de nem hallom a lépteit. Benyitok.
Szia, kikészítettem a papucsodat, jön ki a konyhából.
Nem szereti, ha kések. Az ebéd 12:50-re készül el, pedig már 12-kor éhes mindenki. A konyhában apa és az öcsém a telefonon néznek valamit.
Három tengelyes Gimbal-kamera van benne, sokkal stabilabb, mint a másik, mondja az öcsém.
Sziasztok, megjött a lányod, és megjött a nővéred, tegyétek már el azt a telefont, mondja anya.
Apa igazgatja a mobilt az öcsém kezében, nem látja rendesen a képernyőt. Udvariasan nevet, mintha a három tengelyes Gimbal-kamera vicces lenne. A neve tényleg vicces, Gimbal, mint egy hobbit A Gyűrűk Urából. Apa rám néz, mi a franc az a Gimbal-kamera.
Hé, kisszaki, hány ilyen drónod van már, kérdezem, megreccsen alattam a sarok ülőgarnitúra, ahogy leülök.
Csak három.
Anya már megterített, jobb oldalon semmi, bal oldalon a villa. Még akkor is a bal oldalra teszi a villát, ha az ételhez nem kell se kés, se kanál. Az öcsém arról beszél, hogy a három már meglévő drónja teljesen más, mint ez a Gimbal-kamerával. A helyére ül anya mellé, én pedig az enyémre apa mellé. Anya mindenkinek szed. Villával szétválogatom a kolbászt, a krumplit és a tojást.
Ideadnád a sót, kérdezi apa.
Még meg se kóstoltad, válaszolja anya. Kóstold meg, aztán sózd meg. A sok só rákot okoz.
Minden rákot okoz.
Apa átnyúl a jénaitál fölött, elveszi a sót. Nekem is sótlan a krumpli, de nem merem megsózni,
a csapatok felsorakoznak.
Apa feláll, kivesz a hűtőből egy doboz sört, és visszaül a helyére. Anya úgy csinál, mintha nem venné észre.
Leadtál a csoportjaidból, kérdezi.
Még nem, az A2-es csoportot végigviszem, válaszolom. Velem kezdték, és velem is akarnak eljutni az alapszintre. Majd a B1-et már nem velem csinálják.
Túl sokat vállalsz.
Felnőtt lá, vagyis… felnőtt nő, mondja apa.
Attól még túlvállalhatja magát, nem? A felnőtt nők is túlvállalják magukat. Sőt, ők vállalják túl magukat igazán.
Csak azt mondom, hogy el tudja dönteni, mit akar.
Néha azt gondolják, el tudják dönteni, mikor sok, mégsem érzékelik, amikor átcsúsznak a határon. Könnyű átcsúszni.
Nem követlek.
Persze, hogy nem.
Most ezt miért?
Hagyjuk.
Összenézünk az öcsémmel, az öcsém mesélni kezdi, hogy a héten kétszer is elment teniszezni, nem tudta, hogy ilyen jó, egyszer négyen is elmehetnénk. Apa még egy kicsit megsózza a krumplit, látom a sószemeket a tejföl tetején, amíg el nem olvadnak.
Apa a nappaliban nézi a tévét az öcsémmel, anya és én mosogatunk. Anya egy dallamot dúdolgat, amit ismerek, de nem jut eszembe, honnan. Nem is tudtam, hogy anya tud dúdolgatni. Szépen dúdolgat. Egyikünk sem szeret törölgetni, ezért ő törölget, én mosogatok. Áttörlöm szivaccsal a tányérokat, ujjaimat is végighúzom a tányér hajlatain, hogy maradt-e valahol rászáradt ételmaradék. Vizes kezemből anya száraz kezébe csúsznak a tányérok. Halljuk, hogy apa a hálószobába megy, és ledől az ágyra.
Becsuknád az ajtót, kérdezi anya.
Elzárom a vizet, és a hálószobába megyek. Óvatosan próbálom becsukni az ajtót, de apa észrevesz.
Te vagy az? Gyere be.
Nem alszol?
Csak pihentetem a szememet.
Leülök az ágy szélére, nincs beágyazva. A lábam mellett férfizokni, a redőny félig leeresztve. Megtámaszkodik a karján, megdörzsöli a szemét, mint egy kisgyerek.
Nem vettél észre valami furcsát, kérdezi. Anyádon. Furcsán viselkedik. Kevesebbet veszekszik, az ebédnél is… Nem szólt a… Mindegy. Furcsán viselkedik és kész. Nem jön haza időben, vagy hazajön, átöltözik és elmegy.
Hova megy?
Ezt én is szeretném tudni. Azt mondja, valami barátnőjével találkozik.
Akkor tudod, hova megy.
Egy Zsuzsa nevű barátnőjével.
Igen.
Nincs Zsuzsa nevű barátnője.
Az összes barátnőjét ismerem, és nincs Zsuzsa.
Talán új barátnő.
Új barátnő? És hol ismerte meg, meg mikor? És hogyan lettek jóban? Te ezt nem tudhatod, de ebben a korban már nehéz barátkozni. Az összes barátunk az ovis vagy iskolás időszakaitokból van, vagy munkahelyről.
Akkor a munkahelyéről van.
Anyád ugyanazzal a nővel ül egy irodában tizenöt éve. Most épp utálják egymást.
Talán megváltoztatta a nevét Zsuzsára. Jó, bocs. Lehet, hogy betettek melléjük egy harmadikat. Vagy az ebédlőben ismerkedett meg egy új kolléganővel, mit tudom én, nem volt máshol hely, csak az ő asztalánál, mindketten egyedül ettek, Zsuzsa sem sózza a krumplit, elkezdtek dumálni, és azóta is együtt ebédelnek. Meg eljárnak ide-oda.
Melyik nőnek van ennyi ideje egy másik nőre? Mondom, van, hogy egy héten kétszer is elmegy.
Nem tudom, apa. De ne aggódj.
Kérdezz már rá, miért van jókedve.
Erre hogy kérdezzek rá?
Nem tudom, de te olyan okos vagy. Kérdezz rá valahogy.
Jó.
Köszönöm. De várj, ne menj még! Tényleg jól vagy? Azért volt igazság abban, amit anyád mondott. Vigyázz magadra, kölyök.
Vigyázok.
Megsimogatja a karomat. Erre mindig elmosolyodom, ha apa megsimogatja a karomat.
Most ledőlök egy kicsit.
Hasra fekszik, a párnát arrébb tolja, két karját a feje alá teszi. Becsukom magam után az ajtót.
Anya a konyhapultot törli a konyharuhával. Ugyanazt a dalt dúdolja, egy pontnál mindig megakad, addig a pontig tudom én is, ez lehet a refrén, utána nem tudjuk, mi következik. Próbálom felidézni a szöveget, angol szöveg, until the morning light, mintha ilyesmi lenne. Újra és újra eldúdolja ezt a számot, miközben letakarja a jénait, kidobja a megégett kolbászt, amit nem ettem meg, kirázza a terítőt az ablakon, kicsit nyitva hagyja az ablakot, hogy szellőzzön a konyha, aztán becsukja. Hirtelen eszembe jut, honnan ismerem ezt a dalt. A múlt héten hallottam a moziban, ez volt a film főcímzenéje.
Beülünk Dede mellé a nappaliba.
Mit nézünk?
Fogalmam sincs, apa kapcsolta ide, válaszolja, és tovább nyomkodja a telefonját.
Anya átkapcsol egy természetfilmre, flamingók repülnek egy tó felett, az Oroszlánkirály első jelenete jut eszembe, amikor az állatok összegyűlnek a sziklánál. Anya csak természetfilmeket néz, néha felhív, hogy elmesélje, a csupasz kutyák különböző dialektusokban beszélnek, és megölik azokat a csupasz kutyákat, akik nem beszélik az ő dialektusukat, vagy hogy a pingvinek egyetlen párt választanak maguknak egész életükre, és el tudom-e képzelni, hogy egy párod legyen egész életedben, egy férfi, akibe szerelmes vagy, egy férfi, aki szerelmes beléd, nem, nem tudom elképzelni, és mi lesz, ha a pingvineknek meghal a párjuk, kérdezem, akkor örökre egyedül maradnak, mondja, és szegény csupasz kutyák, akik más dialektusban beszélnek, és emiatt megölik őket. A flamingók lépegetnek, fejüket jobbra-balra kapkodják.
Nem kértek egy kis kávét, kérdezi anya.
Mindketten bólintunk, anya megkér, hogy kérdezzem meg apát is. Benyitok a szobába, érzem, hogy apa alszik, máshogy lélegzik, nehezebb a levegő.
Apa, rázom meg a vállát. Apa, kérsz kávét?
Bólint, de nem kel fel.
Elképzelem, hogy anya eltűnik este, moziba megy egy férfival, aki nem az apám. A hatodik vagy hetedik sorba ülnek, a férfi középre szóló jegyet kér, mert azt akarja, hogy anya minél jobban érezze magát, hogy minél többször jöjjön el vele moziba, vesz neki egy közepes popcornt és light kólát, elkezdődnek a reklámok, beszélgetnek, anya elmeséli neki azt a történetet, amit nekünk is újra és újra elmesél, apa véletlenül beleült egy nő ölébe, késve érkeztek, sötét volt két reklám közötti szünetben. Talán ezt mégsem meséli el ennek a férfinak, talán nem is tudja, hogy anyának van férje. A férfi őt nézi akkor is, ha éppen nem beszélgetnek, az előzeteseknél mindig azt hiszik, ez most már a film, olyankor elhallgatnak, de három-négy előzetes is lemegy egyszerre, ugyanazok a filmek érdeklik őket, a drámák, amiken nevetni is lehet. Anyának biztosan tetszett a film, ajánlaná is nekem, ha nem kérdeznék vissza, mikor látták a filmet, úgy kérdezném, látták, de rá és apára gondolnék a többesszámmal, ezért nem mondja, hogy látta ezt a filmet, nézzem meg. Amikor hazajön, apa nem kérdezi meg, hol járt, csak hallgatózik, merre jár a lakásban, a hálószobában leveszi a szoknyát és a pulóvert, nem tudja, mikor volt rajta ez a szoknya utoljára, felhúzza a melegítőnadrágot és az itthoni zoknit. Elképzelem, apa képzeli el, együtt elképzeljük, hogy anya leveszi ezt a szoknyát egy ismeretlen lakásban, széttárja a lábát egy ismeretlen, fehér ágyon, nincs semmi más abban a szobában, csak az ágy és a széttárt combú anyám. Azt én már nem, csak apa képzeli hozzá, hogy vágott körmű, barna férfikéz markol a combjába. Anya nagyon utálja, ha egy férfi ujjain hosszú a köröm.
A kávé illatára felkel apám, kibotorkál a konyhába, szeme vörös a délutáni alvástól. Mindig vörös a szeme. Megállítják a rendőrök az úton, igazoltatják és megkérik, hogy fújjon bele a szondába, pedig sose vezet, ha iszik. Leül az asztalhoz, a kezébe temeti a fejét. Anyának mindig azt mondja, soha többé, nem megy se a Tabánba, se a Patakba, se át a Ferihez, csak még most utoljára.
Anya egész élete egy utoljára.
Utoljára csókollak meg úgy, hogy sörtől bűzlik a szád, utoljára engedlek be, utoljára jöhetsz haza, utoljára fekhetsz így be mellém az ágyba. Anya azt mondja, olyan, mintha mindig sörszagú lenne a haja és sörszagúak a ruhái.
Négy csészébe tölti a kávét, háromba önt tejet, nekem két cukrot tesz bele, Dedének csak egyet, apának egyet sem. Belekortyolok a kávéba, anya cukor helyett két kanál sót tett bele. Arcizmom se rándul. Lassan indulunk, mondom, Dede bólogat, nekem is mennem kell, mondja ő is, apám rám néz, alig láthatóan megrázom a fejemet. Anya nem marasztal, ahogy szokott, csak annyit válaszol, rendben. Apa még jobban tenyerébe temeti az arcát, ujjával a halántékát masszírozza. Mi megyünk.
