Az Évszakhoz képest hűvösebb nagyon sikeres első kötet, több díjat is nyertél vele, jó kritikákat kapott, a szakma egyértelműen felfigyelt rá. Mesélnél arról, hogyan jutottál el idáig, milyen sikerek és buktatók vezetnek el egy első kötetig?
Nagyon hosszú folyamat volt. Sokáig fordítónak készültem, indológiát tanultam az ELTE-n. Egy indiai-pakisztáni szerzőnek, Szaádat Haszan Mantónak fordítottuk a novelláit magyarra egy műhelyben Négyesi Máriával és Greskovits Endrével.
Nagyon belementünk abba, mitől működik egy magyar mondat, hogyan szólal meg magyarul egy szöveg.
Idővel azonban egyértelművé vált, hogy inkább a saját szövegeimet szeretném írni. Akkoriban indult az ELTE-n először kreatív írás minor, amire jelentkeztem. Bánki Éva vezetésével volt egy nagyon jó szemináriumi csoportunk, akkor kezdtem el a saját szövegeimmel tudatosabban foglalkozni.
Miért érezted azt, hogy választanod kell a fordítás és az írás közt?
Mindkettő olyan terület, amit teljes szívvel és lélekkel kell csinálni. Sokan össze tudják egyeztetni a fordítást és az írást, de én olyan típus vagyok, aki egy dologra tud igazán fókuszálni. Az egyetem alatt már születtek szövegeim, de az még nagyon gyakorló terep volt. Amikor pedig lediplomáztam, és elkezdtem dolgozni, a munka teljesen elvitte a figyelmemet az irodalomról. 2016-ban kezdtem újra írással foglalkozni, akkor mentem először JAK-táborba, ahol megismerkedtem hozzám hasonló, kezdő írókkal, kialakult egy közösség. Ez hatalmas lökést adott, elkezdtem szemináriumokra járni, alakult az ízlésem, a szövegeim is sokkal jobbak lettek, és publikálni kezdtem. Nekem mindig azt mondták, hogy egy magyar író pályája folyóirat-publikációkkal kezdődik, és nagyon jó, ha már kicsit forog a neve és ismerik az olvasók, szerkesztők, kritikusok. Volt olyan folyóirat, ahonnan visszautasítottak, ezeket először nagyon rosszul éltem meg, de meg kell tanulni kezelni az ilyen helyzeteket, és úgy tekinteni rájuk, mint a tanulási folyamat részére.
A visszautasítás egy lehetőség arra, hogy más szemmel nézzem a szöveget, kritikusabban.
Ilyenkor mindig visszatértem a szöveghez, és átnéztem, lehetne-e még dolgozni rajta. Aztán megjelent az első olyan írásom az Alföldben, amit nem féltem újraolvasni nyomtatásban, mert éreztem, hogy jó. Egyébként félek a szövegeimet azután olvasni, hogy már megjelentek.
Hogyan állt össze az első köteted?
Ahogy egyre tudatosabban foglalkoztam a szövegeimmel, egyre több olyan írásom lett, amikről úgy éreztem, működhetnek kötetben. Nem volt előzetes koncepcióm, utólagosan szűrtem meg, melyek azok a szövegek, amelyek kapcsolódnak egymáshoz. Nagyon érdekes volt észrevenni, hogy egy témát különböző nézőpontokból is megírtam az évek alatt. A kötetben vannak ikernovellák, olyan novellapárok, amik felelnek egymásra. Például az első, Ásványvíz című szövegben van egy konfliktusokkal terhelt, azokon túllépni nem tudó, és emiatt ellenséges nagymama-unoka viszony. És ott van ennek ellenpontja, A krumpli kicsírázik című szöveg, ahol az unoka sokkal megértőbb a nagymamájával.
Nagyon érdekes volt felfedezni a kapcsolódásokat a szövegeim között.
Bár most nem említetted, de úgy tudom, az írás nálad nem az egyetem alatt kezdődött, kamaszkorodban egy családregénybe fogtál bele.
Nagyon szerettem olvasni, és valóban belekezdtem egy családregénybe, mert hát mi másba is kezdene bele egy tizenhárom éves kamasz. De ez persze még nagyon komolytalan próbálkozás volt, nem igazán a szöveg érdekelt, csak maga a játék. Aztán néha leültem, írtam egy kicsit, firkálgattam, utána évekig nem. Emlékszem, amikor egyszer valamelyik irodalmi műhelyen megkérdezték tőlem, mióta írok, és azt válaszoltam, tizenhárom éves korom óta. De az nem számít, mondták, mióta írsz igazán, tudatosan? Mondtam, hogy egy éve. Érdekes kérdés, honnan számoljuk azt, hogy valaki ír: amikor már tudatosan és rendszeresen foglalkozik az írásaival, szerkeszt, kihúz, és nagyjából körbe tudja tapogatni, hogy mitől működnek, működhetnek a szövegei, vagy az „impulzusírás” is annak számít, amikor pár havonta egyszer leül, ír valamit, de nem foglalkozik vele tudatosan.
A kötetbe végül 13 elbeszélés került be, mindnek fiatal nő az elbeszélője. Mi alapján válogattad össze a novellákat, mi volt a fő szempontod? Mennyire kellett szelektálnod?
Először megszűrtem, hogy mi az, amit elég jónak tartok. Bár vannak rövidebb szövegeim is, fontos volt, hogy – mivel ezek a történetek általában két ember közötti kapcsolatra fókuszálnak – a kapcsolatokba mélyen belemenjek, ne csak a felszínt kapargassam. A rövidebb szövegeimben felületesebben jelennek meg a kapcsolatok, ott inkább egy-egy hangulat megragadása volt a cél. Az is teljesen rendben van, csak az egy másik műfaj.
Fontos volt, hogy a szövegek rímeljenek egymással, hogy a szövegvilág összetartó legyen.
A lassabb szövegeket nagyon szeretem, ezért főleg olyanokat választottam. Az is érdekes, ha egy novellában gyors, dinamikus a narráció, de azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább azt szeretem, ha ki van nyújtva egy-egy pillanat, ha sokáig benne tudok maradni egy mondatban vagy szituációban.
A margós interjúban említetted, hogy Szvoren Edina prózája nagy hatással volt rád. Nekem úgy tűnt, hogy a kritika is elég határozottan elhelyezett a Szvoren Edina-Tóth Krisztina tengelyen. Mit szólsz ehhez?
Mivel elsőkötetes női novellista vagyok, nagyon adja magát, hogy Tóth Krisztinához és Szvoren Edinához kössenek. Ez nagyon megtisztelő, mindkettőjüket szeretem, sokat tanultam tőlük és erős hatással voltak rám az elején, főleg Szvoren Edina. Neki annyira erős a nyelvezete, hogy úgy éreztem, elnyomja a saját hangomat. Amikor ezeket a szövegeket írtam, már jó ideje nem olvastam Szvoren-novellákat. Ha egy kezdő női író megjelenik az irodalmi életben és jó, érdekes az, amit csinál, gyakran kötik Szvorenhez. Szerintem ennek veszélye is van, mert
leegyszerűsítő tud lenni, különböző prózai világokat mos össze, és nem vizsgálja, ki lehet még, aki hatott ezekre a szövegekre, vagy miben térnek el.
Az interjú elején már említetted egy indiai-pakisztáni szerző, Szaádat Haszan Mantó nevét, akit fordítottál és akinek a tömör, takarékos stílusa hatott rád. Mesélsz kicsit arról, hogyan kerültél indológia szakra és milyen hatások értek ott?
Eredetileg magyar szakra jártam Pécsen, de tudtam, hogy nem szeretnék tanár lenni. Sokat gondolkodtam, hogy mit fogok kezdeni a diplomámmal. Aztán rájöttem, hogy fordítani szeretnék, az angol és a hindí között vacilláltam egy ideig. Akkoriban olvastam Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című könyvét, és olyan erős hatással volt rám, hogy amint befejeztem, azonnal újrakezdtem. Nagyon kevés indiai szerzőtől találtam magyar fordítást, ezért azt gondoltam, itt egy piaci rés, és végül az indológia mellett döntöttem. A hindí irodalom fantasztikus, csak az a baj, hogy nagyon nehéz hindí nyelven írt irodalmat eladni itthon, ha előtte nincs meg a nemzetközi szűrő. Salman Rushdie vagy Jhumpa Lahiri indiai származású, de nem Indiában élő szerzők. Angolul írnak, így az ő esetükben már van egy hatalmas angolszász recepció, magyarul is több kötetük elérhető. Egy ismeretlen, hindí nyelven író szerzőt azonban nehéz behozni, és legtöbbször nem is vállalják be a kiadók. Pár indológussal együtt csináltunk egy oldalt Ind olvasósarok néven, ahová összegyűjtöttük a magyarul megjelent szövegeket, interjúkat készítettem fordítókkal, de aztán valahogy elhalt ez a projekt. Sajnos nagyon szűk az a réteg Magyarországon, aki indiai irodalmat olvas. Lehetne ezt tágítani, de ahhoz kéne egy kiadó, aki ebbe pénzt fektet. Az utóbbi években a L’Harmattan kiadó sorozata, az India könyvtár adott ki egy-két szépirodalmi kötetet.
Az Évszakhoz képest hűvösebb utolsó novellája a Családi anamnézis címet kapta. A történeteidben központi téma a család, a családtagokkal való viszony, a veszteségek, az öröklődés. Mondhatjuk azt, hogy az egész kötet egy nagy családi anamnézis?
Igen, azért is raktuk az utolsó helyre ezt a novellát, mert bizonyos szempontból összegzi a kötetet. Az utolsó hely olyan, mint az első, kitüntetett szerepe van. A Családi anamnézisben egy fiatal nőt látunk, aki éppen az orvosnál várja, hogy megvizsgálják.
A szereplőim jellemzően nem tudnak elszakadni a múltjuktól.
Szinte mindig jelenidőben zajlik a történet, de ez a jelenidő olyan, mintha egyfajta kiterjesztett múlt lenne. Az öröklődés témája ebben az utolsó szövegben bontakozik ki leginkább, egy fiatal nő történetén keresztül, aki attól retteg, hogy örökölte az anyja betegségét.
Úgy vettem észre, a történeteidre egyébként is jellemző, hogy a nagy tragédiák a múltban történnek a szereplőkkel, de a jelenben ott van a nyoma a traumájuknak, és ezt mutatod meg. Ez sokszor torokszorítóbb, mintha odavinnél a veszteség közepébe, mert azt látjuk, hogyan próbál együtt élni a hiányaival az ember. Volt ilyen célod, ez foglalkoztatott?
Nagyon érdekelt a traumák hosszútávú hatása az emberre.
Azt szokták mondani, hogy idővel egyre jobb lesz, de valójában sosem lesz jó, vagy könnyű, inkább csak egyre többet tud foglalkozni az ember a jelenben zajló eseményekkel. A novellákban pont olyan pillanatok jelennek meg, amikor a jelen nem tudja kiszorítani a múltat, és erőteljesen visszajönnek az emlékek. Ez történik a Nyaralás, hat betű című szövegben, ami egy kimerevített jelenetet ábrázol, családi kép a tóparton. Az elbeszélő a nagyszüleinél nyaral, a nagypapa a kapást figyeli, a nagymama keresztrejtvényt fejt, az elbeszélőnek pedig nem foglalja le semmi a gondolatait, ezért emlékezik. Ilyen szituációkban könnyebben felszínre törnek a traumák és veszteségek.
A szereplőid úgy magányosak, hogy nem magányosak: vannak mellettük emberek, sokszor mégis nagy távolságok választják el őket a körülöttük lévőktől. A kritikánkban ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy „érzelmi távkapcsolatokban” élnek. Te is így látod?
Az egyedül boldogulás fontos témája a kötetnek. A Székesfehérvártól nyugatra című szöveg esetében is hiába van ott a férj támaszként, az apja halálával mégis egyedül néz szembe az elbeszélő. Sok szereplőm marad egyedül a veszteségével. Nem kommunikálnak, vagy nem kommunikálnak megfelelően a környezetükkel, a körülöttük lévőkkel. Talán azért, mert úgy gondolják, egyedül kell, egyedül tudnak csak megbirkózni ezekkel a helyzetekkel.
A novelláidra jellemző egyfajta hétköznapiság. Átlagos emberek átlagos élethelyzeteket próbálnak feldolgozni, olyan drámákat, amik megtörténnek szinte mindenkivel. Közben az apró részletek, a szereplők megfigyelései nagyon fontosnak tűnnek a történeteidben. Hogyan válnak a hétköznapi apróságok jelentőségteljessé egy szövegben?
Vonzódom a hétköznapisághoz, zavar a túlzott drámaiság, ezért sem a tragédiák történésének pillanata van a szövegeim középpontjában, hanem az, hogy utána, ezekben a banális szituációkban mi történik. Az apró, hétköznapi részletek jól ellenpontozzák a szereplők traumáit. Elég nagy kihívás átlagos dolgokról írni, valamilyen szinten muszáj eszköztelennek lenni, a lehető legegyszerűbben fogalmazni. Én is olyan megfigyelő típus vagyok, mint a szereplőim, és sokkal könnyebben észreveszek apróságokat, könnyebben megjegyzek apró mozdulatokat, momentumokat, mint konkrét mondatokat vagy eseményeket. Miközben írok, sokszor előjönnek ezek a megfigyelések, és beépülnek a szövegbe. A banális részletektől hihetővé és valóságossá válik a történet, és kapcsolódási pontokat adnak az olvasónak is. Felismeri őket, és reflektál a saját életére, észrevesz olyan dolgokat, amiket addig esetleg nem, vagy máshogy kezd el ezekre tekinteni.
A novellákban nincsenek nagy konfliktusok, csendes konfliktusok vannak, csendes feszültségek, amik apró gesztusokban, mozzanatokban jelennek meg.
Például sokat elmond a szereplők közötti kapcsolatokról, ahogy egymáshoz érnek. A Székesfehérvártól nyugatra elbeszélője végigsimít a férje izzadt hátán, miközben az elbeszélő apjának házában szelektálják az apa halála után a dolgokat. Vagy a Magyarul című novellában, amikor az önmagát kívülállónak érző ukrán lány a munkahelyén figyeli, ahogy az egyik kolléganője, aki az asztalnál szokta befújni a csuklóját parfümmel, hozzáér a másik kolléganője kezéhez, és így mindkettőjüknek ugyanolyan illata lesz.
Van a kötetednek egyfajta generációs jellege, fiatal nők, kamasz lányok az elbeszélők és nagyon erősen jelen vannak a mai fiatal felnőttek problémái. Mennyire akartál az y-generációról írni?
Nem volt olyan szándékom, hogy megírom ezt a generációt, de ezzel a korosztállyal tudok a legjobban azonosulni, ugyanazok a problémák foglalkoztatnak, mint a velem egykorúakat.
Sokszor mondják azt a kötetemre, hogy ezek magánéleti témájú szövegek, de nem biztos, hogy van olyan magánéleti téma, ami nem társadalmi téma is. Ezekben a szövegekben nem ezen van a hangsúly, de megjelenik bennük a leszakadó vidék, az alkoholista apák, vagy az egyedül boldoguló anyák. Ezek viszont nem egyetlen generációt érintő problémák.
A margós interjúban azt mondtad, van egy mondat, amit kihúztál az egyik novelládból, és azóta is hiányérzeted van, amikor azt a szöveget olvasod. Elárulod, mit húztál ki?
Annyit elárulok, hogy a Huszonöt méterben volt ez a mondat. Vannak nagyon erős, telített mondatok, ezek közül van, amelyik erősíti a szöveget, és van, amelyik gyengíti, mert túl sokat mond. Ez a mondat az utóbbi kategóriába esett.
