Idén is egy öttagú, irodalomkritikusokból álló csapat állítja össze a Margó-díj shortlistjét, melyről később a megújult zsűri (Halász Rita, Oltai Kata, Károlyi Csaba, Horváth János Antal és Valuska László) választja ki a szerencsés győztest.
Az előzsűri tagjai Bakó Sára, a Könyves Magazin újságírója; Dobos Barna klasszika-filológus, ókortörténész, kritikus, az Új Könyvek és az Ókor folyóirat szerkesztője; Gáspár Sára kritikus, szerkesztő; Vas Máté költő, kritikus; valamint Zsembery Borbála író, kritikus (interjú itt).
Őket kérdeztük olvasásról és az idei mezőnyről, ezúttal Vas Máté válaszol írásban.
Hogyan váltál olvasóvá? Emlékszel, mi volt az a meghatározó könyvélmény, amelynek hatására megfogalmazódott benned, hogy irodalommal szeretnél foglalkozni?
Beteg lettem kisgyerekként, amikor még a könyvekre úgy tekintettem, amikben képek vannak, elsősorban növényekről, állatokról, tájakról. És a képek mellett szövegek, hogy mit kell tudni a képekről, mármint a fákról, halakról, sivatagokról és más hasonlókról. Ekkor még tudtam, hogy mindent meg kell nézni egy képen, először mindenképp egy képen, alaposan, vagyis igazán, hogy utána tudjam, amikor az előttem lesz, hogy mi az.
Tehát a látást, mint minden mást, tanulni kell.
És azért kell kinyitni egy könyvet, majd a fűbe leülni, hogy utána lendületet tudjak venni a becsukásához, az elinduláshoz. Ekkor még a könyvek nem értek véget lapszélen, és amit láttam, az ugyancsak egy atlaszra, enciklopédiára emlékeztetett. Egybenyílt a világ, és én csak látni akartam, lapozni, lapozni, menni, menni. Utána beteg lettem, feküdtem, és amikor visszalapoztam a Barangolás-sorozat egyik példányában az ordovíciumig – ahol néztem a trilobitákat, újra meg újra, és elolvastam megint, hogy mit kell tudni a trilobitákról, ha esetleg találok egy kövületet –, akkor megláttam a polcon Az inka örökségét. Szerző Karl May, a borítón kéklő hegyek, valamint három lovas fekete sziluettje.
Látni akartam ezeket a hegyeket, követni ezeket az embereket.
Megnéztem, mi az első fejezet címe, néhány érdekes ember. Jó, ha érdekesek, akkor követem őket. De a hegyekről, azokról is szó lesz? Attól féltem, hogy ez a kép megbízhatatlan, és olyasmire akar rábeszélni, amiért nem érdemes, vagy ami végül nem úgy teljesül, és különben is, ha ez a több száz oldal nem képes felkészíteni az Andokra, a pampákra, akkor egészen haszontalan, nem erre kellene pazarolnom az időmet, de mivel beteg voltam, ezért az idő pazarlása volt a legfőbb tevékenységem. Féltem, hogy végül nem lesz túl tanulságos, hogy ez a szöveg mihaszna, hogy a kép túl sok időmet kéri, de mivel beteg voltam, és a képek többségét házon belül már ismertem, ezért engedtem a hívásnak, mert tudni akartam, hogy vajon merre és miért mennek a lovasok. És azt is tudnom kellett, vajon miért olvasnak az emberek regényeket, úgyhogy ennek a kiderítéséhez, gondoltam, lehet, hogy érdemes elolvasnom egy regényt. És akkor kiderülhet az is, miért olvasnak többet az emberek az emberekről, ha egyszer maguk is emberek, mert hát ott vannak a trilobiták is. A betegség az oka mindennek. Nem múlt el.
Milyennek találod az idei mezőnyt? Volt valami, ami meglepetést okozott?
Számtalan esetben éreztem úgy, hogy már nem is azt olvasom, amit olvasok, hanem hogy a szerző mi mindent szeret olvasni, és hogy milyen könyvek mellé szeretne odahelyezni egy másik könyvet. Ami persze nem baj, mert minden valamilyen hagyományba illeszkedik, valahonnan érkezik, ugyanakkor nagyra tudom értékelni, ha valaki képes annyira uralni a nyelvet, és azt is, amit éppen mondani szándékozik vele, hogy közben képes elfeledtetni velem ezeket a szövegen kívüli körülményeket, hogy ezek annyira még sincsenek.
Miközben persze, hogy vannak, de hát annyi minden más van még, ami lehetséges, hogy fontosabb.
Azt meglepetésnek kevésbé mondanám, inkább csak megint megbizonyosodhattam róla, hogy mennyire sokrétű a magyar irodalom, hiszen megannyi egymással párhuzamos irodalmi nyilvánosság létezik, és szeretném, hogyha a shortlist ezt idővel egyre inkább tükrözhetné. Sajnos az sem lepett meg, hogy sok esetben egy-egy típushibát cipel valamely szerző akár sok száz oldalon keresztül, amit még az elején, idejekorán korrigálni lehetne. Mindeközben több olyan példát is láthattam, ahol a nézőpont, a hang, a cselekményvezetés, a karakterábrázolás egymással összhangban valósult meg, és a kötet minél inkább próbált a saját belső törvényszerűségeinek megfelelni.
Abban is megbizonyosodhattam, hogy jó párbeszédet nehéz írni.
Van egy jó hírem: nem kötelező beszélni. Annyiféleképpen lehet mondani, ha mondani kell.
Mi a kedvenc első prózaköteted, és miért?
1992-ben a Gyula TV készített egy interjút Krasznahorkai Lászlóval, amely során a kérdező arra kérte meg az író-olvasó találkozó miatt hazalátogató szerzőt, hogy mondja el az egybegyűlteknek, ha netán valaki nem tudná, ki is ő. Krasznahorkai a következőképpen felelt, vagy épp tért ki a felelet elől: „ha én azt tudnám.” A fentebbi kérdésre hasonlóképp tudok felelni, vagy épp nem felelni.
Na tessék, macska vagyok, aki egyszerre fog egeret kint és bent.
Elnézést, én csak időt próbálok nyerni, mert tényleg nem tudom, pedig félig-meddig ösztönösen kellene tudnom, ahogy az orkák tudják, hogyan kell cirkálni egy heringraj körül, közben buborékfüggönyt fújni, amitől a heringek megzavarodnak, és csak még szűkebb helyre húzódnak, mint én otthon, ahogy épp azon gondolkodom, mi a kedvenc első prózakötetem, és miért. Esküszöm, nem a Sátántangó az, pedig akkor rövidre zárhatnám az ügyet, akkor végre azonosulhatnék az orkákkal, akik tudják, mikor kell a heringeknek rontaniuk, de nem, egy kis nyomorult hering vagyok, aki még csak nem is olvasta a Sátántangót, egyenesen kerüli azt. Amikor nem ezekre a kérdésekre válaszolok, akkor a munkám miatt épp kérdéseket írok Krasznahorkainak, és egy kérdezőnek segítek, hogy minél inkább megalapozott módon kérdezhessen.
De a Sátántangót kerülöm, kérem, én eddig is kerültem.
Talán azért, mert az első szavam az volt, hogy nem, de az is lehet, hogy csak azért nem olvastam, mert a heringek nem tudnak olvasni. Mindenesetre az úgynevezett életművek esetében valamiért kerülöm az első prózaköteteket, a főműveket. Jöjjön minden más előbb, induljunk el visszafelé, nézzük meg a széléről. Kószáljunk, mert először be kell járnom a határvidéket, aminek a megtekintése csak valami után ajánlott, ahová elsősorban azok merészkednek, akik már megbizonyosodtak, de nekem elég, ha elképzelem az indulást, és ne én mondjam meg, hogy akkor ez bizonyosság-e vagy épp annak a hiánya. Közben ott dereng a távolban valami, aminek a határában lehetek, oda akár el is indulhatnék, aztán onnan is látnám, hogy valaminek a határában vagyok, és akkor megyek tovább, mindig csak megyek, igazán soha semmit sem látva, értve. Az az igazság, hogy egy kicsit nyugodtabb vagyok itt, ahol nem kell a nagy-nagy zsibonságban valamit mégiscsak mondanom, a fontosság miatt fontoskodnom.
Mert mit mond el rólam az első szavam, mondatom, és mit a számozatlanok?
Hogyha az utóbbiak többet, akkor az előbbi annyira mégsem érdekes, mármint hogy mit mondtam először, még ha teljes nekibuzdulással, hittel, akarattal is mondtam. És mégis, valamiért jelentőséget tulajdonítok annak, hogy mondom mégis, mármint magamat ismételve, hogy nem, esetleg máshogy mondom, vagy nem mondom, de hát nem is emlékszem, mikor mondtam először, hogy nem, mások hagyományozták rám a történetet, hogy csapkodom a telefonkagylót a készülékhez, nem, nem, nem, kiabálom, úgyhogy csak visszakövetkeztetek, elképzelek. És rákérdezek, hogy most akkor ez diadal, a nemet mondás diadala, mármint értsétek meg, hogy nem, nem, vagy épp kudarc, hogy nem sikerül, mármint hogy én sem értem, nem, nem. Nincs saját emlékem róla, de az elmondások alapján, a mindezekből eredő töprengések alapján annyi mindent vissza tudok ehhez a debütáláshoz vezetni.
Ezt-azt olvastam már Krasznahorkaitól, tehát az is lehet, hogy a Sátántangót is, csak nem tudok róla, hogy a hegyek, folyók között botorkálva már megjártam a várost, mármint láttam az emberek arcát, és az otthonaikat, csak a kőben, a vízben, hogy az egyik mindig is ott volt, van, lesz a másikban.
Mindegy is, ideje elhagynom a határvidéket, amit sosem szabadott volna így hívnom.
Amikor oda fogok érni, ahonnan indulnom, vagy ahová érkeznem kellett volna rég, akkor tudni fogom, hogy nem valaminek a határában, hanem valahol voltam, hogy mindenhol, ahol vagyunk, az egy valahol, és nem, nem, nem kerülgettem semmit, nem valaminek a nyomában, messzire nyúló árnyékában osontam, kúsztam-másztam, és ástam, ástam egy odút magamnak, most már tudom, hogy ezt az odút megástam másnak is, egyedül ez vigasztal, hogy az odú annak is vigasztalásul szolgálhat, akinek ugyancsak nincs kedvenc első prózakötete. Másképp nem kóborolna. Sem erre, sem másfele. És nem érdekes, mi volt az első szava, hiszen beszél azóta is szüntelen. Akkor meg nem mindegy?
