Idén is egy öttagú, irodalomkritikusokból álló csapat állítja össze a Margó-díj shortlistjét, melyről később a megújult zsűri (Halász Rita, Oltai Kata, Károlyi Csaba, Horváth János Antal és Valuska László) választja ki a szerencsés győztest.
Az előzsűri tagjai Bakó Sára, a Könyves Magazin újságírója; Dobos Barna klasszika-filológus, ókortörténész, kritikus, az Új Könyvek és az Ókor folyóirat szerkesztője; Gáspár Sára kritikus, szerkesztő (interjú itt); Vas Máté költő, kritikus (interjú itt); valamint Zsembery Borbála író, kritikus (interjú itt).
Őket kérdeztük olvasásról és az idei mezőnyről, ezúttal Bakó Sára válaszol.
Hogyan váltál olvasóvá? Emlékszel, mi volt az a meghatározó könyvélmény, amelynek hatására megfogalmazódott benned, hogy irodalommal szeretnél foglalkozni?
A könyvheti Flair podcastünkben már szórakoztattam a kedves kollégáimat a Pony Club-kötetek meghatározó szerepével az életemben, úgyhogy ebbe most részletesebben nem megyek bele, a lényeg, hogy az olvasói utam a lovas könyvekkel indult kisiskolás koromban. Az említett podcastepizód után kiderült egyébként, hogy ezzel nem vagyok egyedül: sok velem hasonló korú lánynak volt ott a könyvespolcán ez az ifjúsági sorozat – innen is köszönöm a szüleimnek az előfizetést (drága volt, tudom, de látjátok, hova juttatott!). Később aztán faltam a könyveket, jöttek a lányregények, a klasszikusok, és persze nekem is volt vámpíros-vérfarkasos korszakom.
A kortárs irodalommal viszonylag későn ismerkedtem meg.
A kaposvári gimnáziumi évek alatt volt egy csodálatos magyartanárom, Pethő Ildikó tanárnő, akinek a hatására elkezdtem foglalkozni a „történő” irodalommal. Részben neki köszönhetem azt a könyvélményt is, amire utólag úgy emlékszem vissza, hogy ott gondoltam bele először, mennyire jelenvaló, mindannyiunkat érintő, hozzánk és rólunk szóló dolog is lehet az olvasás.
Ez a könyv Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye volt, ami 2018-ban jelent meg.
Olyantájt fedeztem fel egyébként a Margó Fesztivált és a Könyves Magazint is, és akkor kitaláltam magamnak ezt a titkos vágyat, hogy de jó lenne valami ilyesmi helyen dolgozni.
Milyennek találod az idei mezőnyt? Volt valami, ami meglepetést okozott?
Nagyon erősnek és változatosnak. Többször elmondtuk már, hogy idén a korábbiaknál jóval több jelentkezés érkezett – egész pontosan 69 –, így borzasztóan nehéz dolgunk van, és muszáj kompromisszumokat kötnünk.
Szerintem mindannyiunknak kell idén elengednie olyan könyvet, amiért fájni fog a szíve – nekem legalábbis biztosan.
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire sokszínű lett az idei mezőny, ilyen még nem nagyon volt, hogy meg sem tudom tippelni, kik lesznek majd a végső befutók a zsűrinél. Természetesen megvannak a személyes kedvenceim, akikért már most izgulok, de az előzsűri-csapattal ezúttal is azon vagyunk, hogy olyan shortlist álljon össze, amelyről bárki megérdemelné a díjat.
A Könyves szerkesztősége tudja rólam, hogy a legfőbb hitvallásom mostanság a szórakozás és szórakoztatás, így meglepetésként azt emelném ki, hogy a komoly és súlyos témákon túl idén fontos szerepet kapott a felhozatalban a humor is – ez számomra különösen üdítő volt.
Mi a kedvenc első prózaköteted, és miért?
Erre a kérdésre az elmúlt egy év tükrében a legkézenfekvőbb válasz a Sátántangó lenne, amivel nemcsak a Krasznahorkai – Út a Nobel-díjig című bookazine-unk apropóján foglalkoztunk sokat szerkesztőségi szinten, hanem júliusban újra is olvastam a TBR podcast csoportos adására, amelyben arra kerestük a választ, hogy hogyan olvassa ezt a könyvet a Z generáció.
A Sátántangó kiváló példa arra, hogy milyen jelentős utat tud bejárni egy debütáló regény.
Ezért is izgalmas részt venni a shortlist összeállításában, hiszen sosem lehet tudni, mikor bukkanunk rá a következő „nagy durranásra”, amiről még 40-50 évvel később is beszélni fognak.
Egy korábbi hasonló interjúban számomra fontos első prózakötetként említettem még az ostobát Hegedüs Verától, aki szerintem a kortárs fiatal irodalom egyik legegyedibb és -izgalmasabb hangja, és jóval több figyelmet érdemelne.
Ha viszont szó szerint veszem a kérdést, és tényleg a személyes kedvencemet kell megnevezni, az – sok helyen elmondtam már – Kemény Lili első regénye, a Nem, ami olyan erővel hatott rám, ahogy kevés más könyv, és nagyon boldog voltam, amikor elnyerte a Margó-díjat.
