Mikor lesz a szomorúságból és a magányból indulat? Hol van az a pont, amikor a tűrés és a kiközösítés haraggá válik? Fehér Renátó regénye egy merénylő elméjébe enged betekintést, aki még a tömeges gyilkosság előtt leül az asztalához és papírra veti zavart, felkavaró gondolatait. A merénylők fénykora igen izgalmas és nehéz dilemmákat állít olvasója elé; kérdés, hogy merünk-e szembenézni velük.
Fehér Renátó: A merénylők fénykora (részlet)
kaleidoszkóp
A vigaszról ne essék több szó. Essék több szó méregtelenítő tornagyakorlatokról és életformajógáról. Essék több szó tudatos étrendről és a belek purgálásáról. Essék több szó a kapunyitási kiégés és a midlife crisis generációs egymásra torlódásáról. Essék több szó az önfejlesztés nyelvjátékos protéziseiről. Csak a vigaszról ne essék több szó.
Olyan felszabadító mindezt kiírnom magamból. Mit? Egy réges-régi emléket. Hogy nyomaszt egy réges-régi emlék. Van ilyen emlék száz is, aztán a száz közül kiválik egy. De akár evickélhetek is a száz között, mind a százban tapicskolhatok. Félek, ha leírom őket, akkor megszabadulok tőlük.
De akkor mi marad nekem, mi lesz a portéka a láthatóságversenyben, és mi lesz a megkönnyezett válasz az eljövendő újságírói kérdésre?
A lényeg, hogy írjam ki magamból. Csak az segít, ha kiírom magamból úgy, ahogy jön, megformálatlanul, spontánul, tehát őszintén. Soha vissza sem olvasom. Ami átgondolt és megmunkált, az csak hazug lehet. Nem tetszelgek, nem alakoskodom, nem pózolok, nem tartok mértéket, nem kalkulálok, nem takargatom többé meztelenségemet lágy selyemmel, puha bársonnyal, díszes brokáttal, hanem engedem ömleni, ami bennem van. Mint a cifrafosást. Nem tartom lent, és nem is nyelem vissza, mint szájüregből a fogak kerítésén már-már átszivárgó okádékot. Leteszem inkább pőrén és nyersen a figyelmetekre, az együttérzésetekre, a sajnálatotokra, a szánalmatokra méltó sokféle terhemet, traumámat, betegségemet és múltamat, így pedig új fejezetet kezdek, mert távolabbról és veletek tudok immár ránézni arra, amire visszanézek.
Már nem félek. Beszélek, beszélek, kibeszélek. Leszek törékeny és sebezhető, mert ti attól lesztek erősebbek. Mesélek kendőzetlenül és kitárulkozóan, és elfogadom tőletek a jó tanácsot, hogy professzionális orvosi segítségre van szükségem. Felvállalom immár bátran ezt is, mert ti soha nem éltek majd vissza vele. Soha nem diagnosztizáltok majd álnaiv utalgatással a kommentszekcióban. Geci.
Soha nem mondjátok majd, hogy az ilyen kitárulkozások az instabilitásom tünetei.
Tegeci. Soha nem mondjátok majd, hogy bizonyos pozíciók betöltésére így sajnos alkalmatlan vagyok. Faszgeci. Soha nem mondjátok majd, hogy a befektetőitek, a partnereitek és a választóitok számára kiszámíthatatlan és kényelmetlen a viselkedésem. Tigecik. Soha nem mondjátok majd, hogy egy időzített bomba ketyeg bennem. Kurvageci. Megosztom hát a történetemet, hogy ezzel másoknak is segítsek. Nem tetszelgésből, nem alakoskodásból, nem pózból, nem mértéktelenségből és nem kalkulációból. Egy rendes ember magáról beszél a legnagyobb élvezettel, nemde? Kiírom magamból, szavakká formálom ezt a gomolygást, és azt is megosztom, hogy az írás folyamata milyen nehéz, hiszen mindig nehéz, ha az embernek igazán és mélyen magába kell néznie. Azért avatlak be titeket ezekbe a kulisszatitkokba is, hogy kísérhessetek ebben a folyamatban, a kölcsönös kísérés pedig segítse a kölcsönös megélést, a kölcsönös azonosulást, a kölcsönös felszabadulást. Kapcsolódás, kapcsolódás, kapcsolódás: részvétlen frázis sosem hangzott még ilyen emelkedettnek.
Az öngondoskodás akkor az igazi, ha kéretlen és mégis nyilvános.
Illik megosztani, ami személyes, ami privát, ami intim. Fő a transzparencia. És tartozunk is ennyivel azoknak, akik néznének, hiszen néznének. Ti most néztek. Aki hallgatag, az pökhendi. Gyanús. Biztosan rejteget valamit, valamit tabusít, szégyell, titkol. Hazudik. Bár én is magamnak írom persze, amit kiírok magamból, magamnak tárulkozom ki és föl, de azért önkéntelenül az is elképzel egy olvasót, aki a legőszintébben, a legnyersebben, a legkegyetlenebbül magáról és magának ír, nemde? Lehet, hogy ez akkor mégis irodalom?
De talán már dühösek vagytok. Azt mondjátok, kigúnyolom az önsegítő írást, a traumát, a terápiát, a szűkölést, a szükséget. Pedig titeket is egyszerre borzaszt el, és egyszerre szórakoztat az öngondoskodó meghatódásnak ez az önkielégítő értelmetlenségig automatizált, tükörfordított, közhelyes és nyelvroncsoló frémbeszéde. Leleplezem a kukkolásotokat. Azt mondjátok, hogy amit csinálok, az megvetés, cinizmus, szarkazmus, gúny, irónia. Amit korábban erénynek, poénnak, kreativitásnak és vonzerőnek hívtatok, abból hirtelen mind-mind bűn lett, de csak azért, mert ti mostanra lejöttetek róla, legalábbis ezt ismételgetitek színpadias fanyalgással.
Mint a gyógyuló heroinisták, akik megint mindenkinél tisztábban látják az élet értelmét, mert ezúttal Istenre csúsztak rá az elvonón.
Dühösek vagytok, dühösek vagytok, hogy bő lére eresztem. Mit magyarázok, mit magyarázkodom? Terjengős, csapongó, könyvízű, didaktikus. Dühösek vagytok, hogy félrebeszélek, és ezt úgy értitek, hogy terelek és tébolyult vagyok. Akkor ne beszéljek mellé, térjek a lényegre, ezt mondjátok. Ezt mondjátok, egyelőre még elég arrogánsan. Hozzánk beszélsz? Hozzánk beszélsz? Hozzánk beszélsz? Ki máshoz beszélnél? Hozzánk beszélsz? Csak mi vagyunk itt. Mit képzelsz, kihez beszélsz? De hamarosan úgyis könyörgőre fogjátok majd. Persze ha lenne egyáltalán lényeg, és én arra rögtön rátérnék, ha nem beszélnék mellé, akkor annyival is hamarabb a szöveg végére érnék, amit viszont mégsem akarhattok, mert amikor itt tartotok, már tudjátok, hogy mi történik, ha az írás megszakad, hiszen előre megmondtam: nem esik senkinek bántódása, amíg ezt írom.
A tisztánlátás is egyfajta vigasz. A vigasz nem a sajnálat passzivitása, és nem egy kikalapált varázsige. De hiába van szétgondozva test és psziché folyton, ha idebent ez a szégyen mégis tenyészik és dagad. Lám, mások megvetésénél csak az öngyűlöletem litániái hangosabbak. Ide mégsem jut már a fölényes empátiátokból. Azt mondjátok, gyalázatos a jelentéktelenségem, de e nyomtalan élet mondatvégén legalább a pont legyen akkor kavargó, mély és sűrű sötét, mint a pernye. Megszeretem végül, aki saját bukását akarja. C-dúr fantázia, avagy az utolsó pillanat, amikor még tudatosan készülhetünk a magunk teljes elveszejtésére. Ó, azok a naiv és lelkes, Marcus Aureliust, Nietzschét, Tolsztojt, Freudot és Adornót olvasó, éretlen és értetlen pubertás idők, amikor a hormonok, mint a szirének, már engem is húztak kifelé innen. A szépségbe bele kell dögleni, mert nem elég már, amit elbír még a test, gondoltam én.
A szőke szépségbe bele kell élvezni, javítottak ki vihogva az okosabb nagyfiúk és a nagyobb okos fiúk, akik anyaszült meztelenül aludtak, és végtelen bukkake szeánszokról álmodtak éjszakánként.
Szekuláris és matriarchális civilizációnk így ad a korszellemhez méltó választ az iszlám toborzó fundamentalizmus hatvanhat tejfolyóval, hatvankilenc méztóval és hetvenhét szűzzel kecsegtető mennyországának propagandájára. Hardcore softpower, stimulációs és geopolitikai pornó, mandzsúriai maszturbán, Huntington-medál of honor. Vajon anno azok a nagyfiúk tudták, hogy minden orgazmus egy kishalál, akár zokniban csináljuk, akár zokni nélkül? Nincs intimebb testrész, mint a lábujj, nincsen nagyobb szégyen, mint a csupaszsága.
Élj zabolátlanul, szeress szenvedéllyel, halj meg fiatalon, és legyél szép hulla. Máglyára vágyom a nevadai sivatagban. I am the Burning Man. Aki igazán szabad, könnyen ellobban. Hát mi másról is szól a huszonhetesek klubjának szűnni nem akaró hype-ja és önsorsrontó, ostoba tévedése? De az is szabad, aki csont és bőrként már alig pihegve fullad bele a saját hányásába, és aztán lázadásból nem támad fel harmadnapon, amikor végre rátalál a szobaszerviz vagy a menedzsment. Nálatok mi az indíték? Ti méltók vagytok-e már megdögleni? Elég volt-e ez a pár turbulens év, vagy maradnotok kell még? Persze jól tudjátok, hogy ezután már csak fegyelmezett rendben telefossátok, ami még hátravan. Valójában minden írás profán evangélium: azok excrementuma, akik maradnak. A távozás bírvágya, az üdvözülés reménye, a gyávaság bűzlő dokumentuma ●
Fotó: Szilágyi Lenke
