Abban a reményben indultam el az Átkozott boszorkák 2. premier előtti vetítésére, hogy egy szórakoztató, kellemesen „cozy” filmet kapok, ami segít kicsit úrrá lenni a szokásos „vége van a nyárnak-depressziómon”, és szépen átvarázsol majd az őszbe. Hozzáteszem, amúgy sem volt jobb dolgom szerda este – ami így utólag még szomorúbb, de ne szaladjunk előre. A lényeg, hogy nem tartoztam azok közé, akik boszorkányjelmezben várták az 1998-as sikerfilm folytatását, vagy kívülről tudják az alapjául szolgáló könyvsorozatot.
Nagyon is vártam viszont, hogy újra a mozivásznon láthassam Sandra Bullockot, akinek a kilencvenes-kétezres évek elején készült romkomjain nőttem fel – Beépített szépség, Ház a tónál, Aludj csak, én álmodom, és még sorolhatnám. Ami pedig Nicole Kidmant illeti, érte a Hideghegy, Az órák, aztán jóval később a Hatalmas kis hazugságok vagy a Babygirl miatt annyira odavagyok, hogy még ezt a filmet is megbocsátom neki.
Ennyiből talán már kiderülhetett, hogy nem voltam elragadtatva a 28 év után is margarita koktélt kortyolgató és egymást nagyon (!) szerető Owens nővérektől – de menjünk bele kicsit részletesebben is.
Hullanak a férfiak, mint a legyek
Annak ellenére, hogy mindenféle boszorkányságra nyitott vagyok – a TikTokom tudna mesélni a tarotkártyás videókról, de ezt nem szoktam bevallani – elég nehezen helyezkedtem bele a film hangulatába.
A kezdő képkockák mesei világot idéztek, míg később inkább a vígjáték-elemek voltak hangsúlyosak, de végig megmaradt az a kellemetlen érzésem, hogy itt valami nem működik.
A folytatások esetében persze mindig kétesélyes, hogy sikerül-e újraalkotni a korábbi film „varázsát”, itt viszont teljesen nyilvánvaló, hogy bár az első rész újszerűnek bizonyult, és hatalmas sikert aratott annak idején a nők közötti kötelék fókuszba helyezésével, illetve sajátos atmoszférájával, 2026-ban ez már nem elég.
Az alapprobléma egyébként ugyanaz: az Owens-nők nem lehetnek szerelmesek, mert el vannak átkozva, ami azzal jár, hogy a választottjaik egytől egyig tragikus halált halnak. Bár Sally, a racionálisabb és óvatosabb nővér (Sandra Bullock) abban a hitben él, hogy megtörte az átkot, ez az illúzió hamar tovaszáll, amikor újabb férjet kell eltemetnie.
Innen indul a második rész: Sally úgy dönt, teljesen elrejti a mágiát lányai elől, és „normális életet” fognak élni.
Ennek ellenére a két nagynéni, Jet (Dianne Wiest) és Frances (Stockard Channing) továbbra is pont úgy néznek ki, és úgy is viselkednek, mint két igazi boszorkány – a jóságos fajtából –, és Gilly (Nicole Kidman) sem idegenkedik a varázslattól.
A 60 az új 40?
A gondok akkor kezdődnek, amikor Sally egyik lánya (Joey King) egyszer csak szerelmes lesz – bár számomra sokáig nem volt teljesen világos, hogy egyáltalán imponál-e neki az erősen love bombingoló Gideon (Xolo Maridueña). Végül aztán kiderül, hogy igen, sőt már szereti is, ami a fiúra nézve nem túl szerencsés, mert amikor reggel elbiciklizik virágot venni a lánynak, elüti egy autó, és kómába esik. Ettől a filmtől sem fog megjönni a kedve a férfiaknak, hogy virágot vegyenek.
A dráma mindenesetre elindul, csak sajnos ez szemernyit sem látszik a két főszereplő arcán.
Mint említettem, Nicole Kidmannel szemben egyrészt elfogult vagyok, másrészt neki egyszerűen jól áll a szeleburdi Gilly kislányos bája, és van annyira erős tekintete, hogy néha el tudom felejteni, hogy nem mozog az arca a botoxtól.
Sandra Bullock viszont ugyanazzal a kissé csodálkozó kifejezéssel néz akkor is, ha éppen sírnia kellene, és akkor is, amikor megpillantja a boszorkányság anyaszült meztelen és tetovált professzorát. Utóbbit egyébként Lee Pace alakítja, aki a fele internet szerint a történet legkellemetlenebb szereplője, a másik fele szerint pedig az egyetlen értékelhető látványelem ebben a 130 percben. Még nem döntöttem el, melyik táborral tartok.
Félreértés ne essék, hatalmas örömhír, hogy újra együtt láthatjuk főszerepben a két színésznőt, de semmi szükségük rá, hogy 60 helyett 40 évesnek nézzenek ki, ráncokkal is gyönyörűek lennének, és legalább nem a csillogó szemük árulná el, hogy most éppen sírós jelenet van.
„Legyetek csibészek”
Ha már említettem a játékidőt: a film tehát 2 óra 10 percet vesz el a néző életéből, ami alatt legalább ezerszer elhangzik, hogy a szereplők mennyire imádják egymást, „az én vérem, a te véred”, stb. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Sally másik lányát alakító Maisie Williams (Trónok harca), aki ott ragad a kórteremben szegény kómába esett fiúval, és mintha végig azon gondolkodna, hogy mit keres egyáltalán ebben a sztoriban.
A történet természetesen jól végződik: miután az Owens-boszorkányok Angliába utaznak, és a múlt nyomában járva felveszik a versenyt a gonosszal, az átok látszólag megtörik.
A magam részéről bízom benne, hogy ezúttal tényleg.
„Legyetek csibészek” – tanácsolja Jet néni a nővéreknek, és talán ez a csibészség az, ami végül is elviszi a hátán a sztorit. Kidman karaktere tud vicces és szerethető lenni, csakúgy, mint Stockard Channing Fran néni szerepében, aki határozottan hoz néhány szívhez szóló pillanatot a filmbe.
Mire kijöttem a moziból, a napsütéses időből hatalmas vihar lett, úgyhogy tényleg semmi „cozy” nem volt az élményben, cserébe jól eláztam hazafelé. Ennek ellenére továbbra is hiszek az apró boszorkányságokban és persze a női összetartásban is – de inkább olvassatok el egy Elena Ferrante-könyvet, ha erősíteni szeretnétek magatokban ezt az érzést.
Fotók: Intercom
