Idén is egy öttagú, irodalomkritikusokból álló csapat állítja össze a Margó-díj shortlistjét, melyről később a megújult zsűri (Halász Rita, Oltai Kata, Károlyi Csaba, Horváth János Antal és Valuska László) választja ki a szerencsés győztest.
Az előzsűri tagjai Bakó Sára, a Könyves Magazin újságírója; Dobos Barna klasszika-filológus, ókortörténész, kritikus, az Új Könyvek és az Ókor folyóirat szerkesztője; Gáspár Sára kritikus, szerkesztő (interjú itt); Vas Máté költő, kritikus (interjú itt); valamint Zsembery Borbála író, kritikus (interjú itt).
Őket kérdeztük olvasásról és az idei mezőnyről, ezúttal Dobos Barna válaszol.
Hogyan váltál olvasóvá? Emlékszel, mi volt az a meghatározó könyvélmény, amelynek hatására megfogalmazódott benned, hogy irodalommal szeretnél foglalkozni?
Az olvasó ember, bár látszólag magányos cselekvést folytat, sosincs egyedül. Az olvasás, noha korántsem tekinthető kiemelkedő performatív élményt nyújtó látványosságnak, az emberek számára mégis magától értetődő látványként áll elő. Ha valaki egy könyvet vesz maga elé, és adott periodicitás szerint lapozgatni fogja, mindenki arra gondol, hogy az illető olvas. Az emberek tehát látják és felismerik, ha a másik olvas, belőle ekképpen a másik szemén keresztül jön létre olvasó. Ehhez az iskola, a család, az olykor értetlenkedő, inkább focizni vagy videójátékozni vágyó barátok, később a hasonló érdeklődést mutató ismerősök és barátok tekintete egyaránt hozzájárul.
Ezért a válaszomba egy kis módosítást szőnék: kiken keresztül váltam olvasóvá?
Kik látták, hogy olvasó ember lettem? Ez azért fontos, mivel a látvány úgy megerősítő, pozitív reakciókat, mint negatív, gúnyos vagy értetlenkedő pillantásokat és megjegyzéseket is maga után von. Bár családunkban van hagyománya az olvasásnak, az elsősorban mégis a közeggel szembeni lázadásként – persze abban a pillanatban ezt így nem tudtam volna megfogalmazni – alakult ki, pontosabban, alakítottam ki, mivel ahogy a másik tekintete, úgy az egyén tudatos elhatározása szintén elengedhetetlen, hogy olvasóvá váljon.
Ezen a ponton érkezünk meg Foucault „önmagaságtechnikáihoz”, melyek olyan kulturálisan és történetileg meghatározott gyakorlatokat ölelnek fel, amelyek révén az egyén önmagát megfigyelhetővé, alakíthatóvá és értelmezhetővé teszi. Többről van szó tehát, mint puszta önfejlesztésről; az én kitűz egy képet maga elé, amihez hasonlóvá szeretne válni.
Vagyis meglátásom szerint nincs tisztán olvasó ember.
A könyvek veszélyére, a narratívákban való feloldódásra Nietzsche hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy az olvasás sem statikus tevékenység, sőt, éppen ebben a korban válik a kortárs termelés követhetetlen mennyiségű szövegiparrá. A modernitás filológusa irgalmatlan mennyiségű szöveg befogadására kényszerül, mígnem végül „tönkreolvassa” magát. Ezért kell kialakítani, ahogy próbáltam is, egy olvasásmentes időszakot, egyfajta könyvdetoxot, ahonnan mindig nagy élmény újra beleugrani a szövegek végtelen univerzumába.
Zárva a gondolatot: szeretném azt gondolni, hogy a Foucault által kijelölt úton járok, de ennél valamivel prózaibb a helyzet.
Egyszerűen azért olvasok, mert nem tudok mást elképzelni, és a szövegek megnyugtatnak, s végső soron, ahogy ifjabb Seneca találóan megállapítja, nem a voluptas a célom, vagyis az élvezet, hanem a virtus, az erényesség, ebben az eseten az olvasóvá válás ideájának hajszolása, ami maga után vonja a voluptast, és megelégedéssel tölt el, miközben akaratlanul is valami többletet ad. Egyetlen ilyen könyvet ezért nem is tudnék megnevezni: az olvasóvá válás számomra nem revelatív, „aha” élmény, esetleg mindent maga alá gyűrő megtéréstapasztalat, hanem lassan kialakított gyakorlat volt: életfenntartó életforma.
Milyennek találod az idei mezőnyt? Volt valami, ami meglepetést okozott?
Egyszóval: sűrűnek. A téma és a forma tekintetében a szerzők egyaránt kísérletezőbb arcukat mutatták idén, merészebb a mezőny, mint a korábbi években. Legyen szó kifordított szövegkollázsokról, a családi múlttal számot vető alkotásokról, a kultúra végét vizionáló történetekről, generációs regénynek tekinthető művekről vagy mitikus, mágikus realista színekkel dolgozó szövegekről, a debütkötetek termékeny és inspiráló diverzitást mutatnak.
Idén sem kellett csalódnom; a kortárs irodalomban feltűnő debütáló prózaírók, ha képesek a második és a sokadik könyvükre is megőrizni határozott, forma- és nyelvkereső hangjukat, a magyar kultúra jelentős izmosodását hozhatják magukkal. Meglepetést?
Mindig meglepődök, hogy az emberek írnak, és még hogy ilyen jól írnak.
Mi a kedvenc első prózaköteted, és miért?
A korábbi években Tompa Andrea A hóhér háza és Bognár Péter Hajózni kell, élni nem kell című regényét említettem a hasonló kérdésekre válaszolva. Már ebből is adódik, hogy nem tudok egyetlen, kedvenc debütkötetről beszélni. Az említett két mű továbbra is kiemelkedő hellyel bír a személyes kánonomban, nagyon szeretem, hogy mind Tompa Andrea, mind Bognár Péter már az első művében képes volt megmutatni, hogy mit várhatunk tőle a későbbiekben.
Teljes fegyverzetben léptek az olvasók elé, s szépírói képességeiket sikerült minden alkalommal tovább csiszolniuk.
Tompa Andrea Kiváló testek című idei regénye pedig véleményem szerint egy jelentős prózaszerző eddigi életművének betetőzéseként olvastatja magát. Viszont ha már retrospektíve határozzuk meg az első próbálkozásba sűrített teremtő energiák milyenségét, Esterházy Péter Fancsikó és Pintájánál komolyabb kisülés, többezer voltos villámcsapás nem volt az elmúlt fél évszázadban. Nevezhetjük a tíz éve elhunyt mester első könyvét a jelenlegi kedvencemnek.
