Idén is egy öttagú, irodalomkritikusokból álló csapat állítja össze a Margó-díj shortlistjét, melyről később a megújult zsűri (Halász Rita, Oltai Kata, Károlyi Csaba, Horváth János Antal és Valuska László) választja ki a szerencsés győztest.
Az előzsűri tagjai Bakó Sára, a Könyves Magazin újságírója; Dobos Barna klasszika-filológus, ókortörténész, kritikus, az Új Könyvek és az Ókor folyóirat szerkesztője; Gáspár Sára kritikus, szerkesztő; Vas Máté költő, kritikus (interjú itt); valamint Zsembery Borbála író, kritikus (interjú itt).
Őket kérdeztük olvasásról és az idei mezőnyről, ezúttal Gáspár Sára válaszol.
Hogyan váltál olvasóvá? Emlékszel, mi volt az a meghatározó könyvélmény, amelynek hatására megfogalmazódott benned, hogy irodalommal szeretnél foglalkozni?
Anyukám sokszor vitt minket gyerekként könyvtárba és DVD-kölcsönzőbe is, hamar ráéreztem a szabad akarat ízére: szerintem ez fontos élmény gyerekként, amikor még a ruháidat nem te választod, az olvasmányaidat már igen. Tiniként már egy ponton a könyvtárosnak akartam megfelelni a választásaimmal, mindig kommentálta a kölcsönzéseimet, és így esett az is, hogy hamar olvastam „felnőttes” irodalmat (szépirodalmat), mert azt akartam, hogy okosnak gondoljon.
Tizenhárom évesen egyszer a buszon rám szólt egy néni, hogy talán a Lolita nem nekem való olvasmány.
Az első regények viszont, amiket vallásosan olvastam, a Fiúk kizárva! sorozatból voltak, életem első csalódásai közé tartozik, hogy a szerzőjük férfi, valahogy azt hittem, a Thomas Brezina olyasmi név lehet, mint a Tamás Bettina. Nem emlékszem arra, mikor éreztem azt, hogy irodalommal akarok foglalkozni, szerintem nem volt ilyen pillanat, jött és maradt. Arra se emlékszem, mikor szerettem meg a pizzát.
Milyennek találod az idei mezőnyt? Volt valami, ami meglepetést okozott?
Nem ismételném azt, amit már többször elmondtunk: a rekordszámú jelentkezést és a kísérletező kedvű felhozatalt.
Az összképet illetően ért meglepetés, hogy mi az, ami véletlenszerűen többeknél felmerül (például az írástól való szorongás).
De az egyes könyveknél újra és újra arra jöttem rá, hogy kevésbé tudnak meglepni, mint amennyire szeretném: sokkal ritkább az olyan eset, ami rosszul indul, aztán nagyot fordul, vagy épp nagyon jól indul, és menet közben elveszít valamit, mint az olyan, aminél már az első ötven oldalon van egy tippem arról, hogyan fogok szavazni, és a végén tényleg úgy is szavazok.
Pont ott keletkezik a vita, ahol ez nincs így: most a 10. helyért versenyez két könyv, mindkettő okozott meglepetést pozitív és negatív előjellel is, és mindkettő esetében értem, miért nem tudunk egyöntetű álláspontra jutni.
Mi a kedvenc első prózaköteted, és miért?
Prózaverskötet, de a Margón elfogadnánk prózakötetnek, és én is sokkal inkább prózaként olvasom: Oravecz Imre 1972. szeptember című könyve, amit két verseskötet előzött meg. Brutális. És onnan tudom, hogy egy oldal elemzést sem tudnék róla írni, egyszerűen csak megráz, felráz, összeráz, és elképeszt a nyelv hatalmassága.
Nem érdekel, hogy mindenki átélte, mindenki írt róla.
Egy rettenetesen hétköznapinak tűnő témából valami radikálisan saját nyelvet csinál. Hogy lehet ennyire univerzális, ami túlélhetetlen? Ilyenkor érzem, tényleg nem a nagy témát keressük, és a pályázati rendszereknek sem tematikus hiátusok betöltéséről kéne szólnia, hanem elsősorban brutálisan jól kellene írni, és ez a könyv ezt csinálja. Egészen rendkívüli ereje van.
