Bevezetésként fontos tudni, hogy a századfordulós Szmirna, a „Kelet gyöngye”, mai nevén Izmir egy pezsgő, gazdag, kozmopolita kikötőváros volt, melynek sokszínű lakossága – görögök, törökök, zsidók, örmények, valamint a több ezres létszámban betelepült európaiak, zömében olaszok, franciák és angolok, más néven „levanteiek” – évszázadokon át egy izgalmas kulturális és nyelvi kavalkádban élt egymás mellett. Az 1919–1922-es rendkívül véres török–görög háború miatt a békebeli napoknak egyszeriben vége szakad, s mikor 1922. szeptember 13-án Szmirnát felgyújtják, a kaleidoszkópszerűen kavargó, ezerszínű Szmirna örökre a lángok martaléka lesz.
Az idén októberben 101 évvel ezelőtt kikiáltott Török Köztársaság, a hivatalosan mindenkit törökké nyilvánító homogén nemzetállam megalakulása óta rengeteg város, régió etnikai, vallási összetétele, sorsa gyökeresen megváltozott. Hogyan esett a választása éppen Izmir 20. századi tragédiájának regényes feldolgozására?
A kérdés eleve magába foglalja a válaszom egy részét. Úgy éreztem, hogy az egykori kozmopolita kikötővárosnak, Szmirnának az egy nyelvű, egy vallású Izmirré történő átalakulása mindenképp elmesélésre érdemes történet. De nem csupán azért, mert egy mellbevágó végjáték története. Hanem mert sem Törökországban, sem másutt a világon nem tudnak róla. A Török Köztársaság egy kitörölt emlékezetű, lenullázott történelmű földön létrehozott ország. A föld azonban tovább hordozza a múltat. Az ember nem felejt. Csak azt hiszi, hogy felejthet. Ha nincs is jelen az emlékezetben Izmir múltjának és pusztulásának a története, a fájdalma mégis ott él tovább a szívekben, az emberi testekben.
Egy multikulturális város felgyújtása és semmivé válása minden ott élő ember közös vesztesége. Nem csak azoké, akik elveszítették a háborút. Ezt a fájdalmat én magam is éreztem. Az érzés pedig kíváncsivá tett. Tájékozódni kezdtem. Azután pedig szerettem volna átadni a tudásomat. El akartam mesélni ennek a veszteségnek és gyásznak a történetét. Egy tovatűnt és soha vissza nem térő idő története ez a regény.
„A háború, Seherezádé, nem az, aminek gondolnád… egy olyan iszonytató tragédia, amitől az ember szégyellni kezdi ember mivoltát.” Ez a mondat – mely a török függetlenségi háborút végigharcolt, mélyen megcsömörlött Hilmi Rahmi ezredes szájából hangzik el – akár a regény mottója is lehetne. Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a Seherezádé csöndje tulajdonképpen egy metafora, azé a hallgatásé, ami Törökországban a múltat övezi. Az ő csöndje maga a tabusított múlt. Eszerint a regény nem más, mint e hallgatás megtörése, egy újabb rés a több évtizedes makacs hallgatás falán? Mennyire ismerik a mai izmiriek a városuk száz évvel ezelőtti történetét?
Nem állítható, hogy Izmir lakosai sokat tudnának a városuk múltjáról. És ha a múltról elhallgattatják a hivatalos történelmen kívül eső elbeszéléseket, akkor óhatatlanul eluralkodik az érdektelenség és a közöny. Ugyanakkor általános tapasztalat, hogy a társadalom nagy része a hivatalos történetírás által az iskolákban tanított, a média és a populáris kultúra csatornáin keresztül szüntelenül propagált múltfelfogás heves védelmezőjévé vált. Senki sem tagadja az 1922 szeptemberében történt nagy izmiri tűzvészt. A lángokban a város egyharmada hamuvá lett a teljes vagyonával együtt. A török iskolákban azt tanítják, hogy a menekülő görög katonák gyújtották fel a várost. Holott egy kis gondolkodással könnyen tettenérhetők lennének az efféle állítás körüli következetlenségek.
A tűzvész kitörésének napján, szeptember 13-án például a város már a Mustafa Kemal által izmiri kormányzónak kinevezett Nureddin pasa fennhatósága alá tartozott. A teljes görög hadsereget evakuálták, ekkorra már az utolsó hajó is kisiklott Çeşméből, és elhagyta Izmirt. Túl ezen az egyszerű történelmi tényen, tudni lehet azt is, hogy a tűzben csak a görög és az örmény negyedek égtek porrá. S míg ez a két városnegyed teljesen megsemmisült, addig a zsidó, a muszlim, valamint a háború vége felé a Mustafa Kemal seregét támogató levantei olaszok által lakott Punta kerületekre egyetlen szikra sem hullott.
Seherezádé, szemben az Ezeregyéjszaka hősnőjével, nem az életéért, hanem a haláláért mesél. Hogyan született meg a néma Seherezádé figurájának az ötlete?
Számomra a hallgatásba burkolózó Seherezádé alakja magát a halált testesíti meg. Abból az elgondolásból indultam ki, hogy a ki nem beszélt, a szőnyeg alá söpört ügyek előbb-utóbb megmérgezik, megmételyezik magát a személyt, a családot vagy a társadalmat, és végül megsemmisítik az életet. Az 1922 szeptemberében Izmirben végbement eseményeket a hivatalos török történetírásban a győzelmi narratíva szőnyege alá söpörték.
Törökországban az egész vita mindössze arra az egy kérdésre szorítkozik, hogy ki okozta a pusztító tűzvészt.
Mindez tudatos és szándékos eljárás eredménye, holott teljesen nyilvánvaló, melyik fél gyújtotta föl Szmirnát. Olyannyira nyilvánvaló és jól dokumentált esetről van szó, hogy Törökországon kívül ez sehol másutt nem képezi vita tárgyát. Törökországban is csak azért vitatkoznak róla, hogy el tudják fedni vele az akkoriban megesett egyéb borzalmakat. Szeptember 9. és 19. között a muszlim hordák többezer keresztény nőt erőszakoltak meg Izmirben. A történelemre még mindig a férfiak által megélt dologként szokás tekinteni. Erről a témáról nem lehet beszélni. Azokban a napokban többezer házat kifosztottak. Az izmiri görögök vallási vezetőjét meglincselték, a szakállánál fogva vonszolták a halálba, majd a tengerbe vetették.
A mindezen bűnökről mélyen hallgató Törökország egy néma Seherezádéhoz hasonlít. Aki, ha nem vállalkozik a köztársaság megalapítása idején elkövetett bűnök kibeszélésére, az őszinte számvetésre, akkor saját magát mérgezi meg, emészti el és ítéli halálra.
Hogy csak a magyarul is olvasható török sztárszerzőket említsem: Orhan Pamuk, Zülfü Livaneli, Elif Shafak regényei, de még Ahmet Ümit krimijei is rendre megidézik az egykori sokszínű török társadalmat, az elveszett emlékezetű városok, sokszor az örökre tovatűnt kozmopolita Isztambul múltját. Miért emelkedtek ezek a témák a kortárs török irodalom homlokterébe?
Mert kezd megtörni a hallgatás. Nem tudunk többé nem tudomást venni arról a tényről, hogy kénytelenek vagyunk szembenézni a múlttal. Ráadásul Isztambul kifosztása a szemünk előtt zajlik. Fájdalmas látni azokat az épületeket, melyeket az otthonaikból elűzött görögök hagytak hátra maguk után a valamikori visszatérés reményében. Az üresen maradt házakba kényszerűen beköltöző emberek nincstelensége éles kontrasztban áll az épületek eleganciájával.
Mi, akik az 1980-as években voltunk gyerekek vagy fiatalok, szemtanúi voltunk annak, miként alakult át Isztambul polgári lakossága. A falvakból a városba előbb gazdasági, majd politikai okokból vég nélküli migrációs hullám indult meg. A falusi származású emberek pedig megalkották a saját Isztambuljukat. És az új Isztambul láttán sokunkban nosztalgikus vágy ébredt a régi város iránt. Az említett írók gyermekkora és ifjúsága idézte elő bennünk ezt a nosztalgiát. Ami természetesen rám is ugyanígy érvényes.
Alkalmasint az írás által próbálunk vigaszra lelni. Vagy számvetést készíteni. Számvetésre késztetni.
Talán mindez egyfajta belső leltár... De mindenképp nosztalgikus vágy. Így váltak a szövegeink az elveszett dolgokhoz írt elégiákká.
Miért érzi fontosnak muszlim török íróként, hogy a hivatalos török emlékezetpolitikai narratívával párhuzamosan elmesélje, tovább örökítse az elolvadt létszámú keresztény kisebbségek történeteit?
Nem teszek különbséget aszerint, hogy muszlimokról vagy keresztényekről van szó. Mindössze igyekszem meghallani az elnémított hangokat. A regényben szereplő Sümbül például muszlim lány. A bolgár partizánok által felgyújtott Plovdivból menekülve érkezett Törökországba, elveszítette az anyját, és gyerekfejjel kiházasítva a férje, Hilmi Rahmi szülővárosába, Izmirbe költözik, hogy onnantól azt a várost tekintse az otthonának. Ma Sümbül történetéről sem lehet beszélni. Ezért neki is próbálok hangot adni.
Minden elhallgattatott nőnek szeretném odanyújtani a mikrofonom.
Edith Lamarck például egyedül él egy házban. De nem házasodik meg. És gyereke sem lesz. A kedvesével, Avinaşsal csordultig kiélvezi a testi szerelmet, csakhogy nem tudja elfogadtatni a létét a társadalomban. Ami szintén száműzetés a boldogtalanságba. Neki is hangot akartam adni. Fontos elmondani a nők történeteit. Újra kellene olvasni a történelmet a nők szemszögéből is, és mindent újra kellene mesélni a nők hangján. Hiszem, hogy mindazt, amire az emberiségnek ma sürgetőn szüksége volna, csupán a feminista diskurzus révén érhetjük el.
A görög és az örmény negyed teljesen megsemmisült az 1922-es tűzvészben. Mi a helyzet az egykor igazi poliglottnak számító levanteiekkel, akik egy mondaton belül akár négy különböző nyelvet is kevertek? Élnek-e még ma is leszármazottaik a városban? A főhősnő, Edith ugyanis egy levantei, francia család lánya.
A nagy tűzvészt követően egy idő múlva a levantei családok visszatértek az otthonaikba. Megpróbálták tovább folytatni az életüket az újonnan megalakult Török Köztársaságban. De nem volt könnyű dolguk. Sokuk házát, telkét elkobozták, vagy kénytelenek voltak az ingatlanjaikat az államnak adományozni. Nem kaphattak török állampolgárságot. Ennek ellenére még mindig tekintélyes létszámú levantei közösség él Izmirben és Isztambulban. Olyannyira, hogy hamarosan irodalmi sétára indulunk velük Izmirben. Végivezetem őket a regény helyszínein.
A Seherezádé csöndje megírásának idején folytatott kutatómunkámban hatalmas segítségemre voltak. Megnyitották előttem a Bornovában lévő házaikat, kertjeiket, megmutatták a családi archívumaikat, fényképeiket. A regény főhősnője, Edith Lamarck családjának, barátainak portréi, továbbá a nagy élvezettel írt szilveszteri bál jelenete mind az izmiri levanteiek nagylelkű segítségének köszönhetően sikeredett ennyire életszerűre.
Elif Shafak Az eltűnt fák szigete és a Seherezádé csöndje című regényében közös elem, hogy a szülőföldjüket elhagyni kényszerült emberek az új hazájukban az egykori otthonukra emlékeztető facsemetét nevelgetnek. Ciprustól Izmirig ugyanaz az emberi motiváció húzódik meg emögött. Honnan jött ez a motívum a regénybe?
Ahogy fentebb is utaltam rá, a regényírás során átfogó kutatómunkát végeztem. A kutatás egy részét az Athénba és Pireuszba áttelepülni kényszerült izmiri görögökkel folytatott oral history interjúk anyagai képezték. Az Izmirben egykor jómódban élt, majd a tűzvész és a dúlás-fosztogatás elől elmenekült embereknek Pireusz kikötővárosba érve jóformán semmijük sem volt. Pireusz belső kerületeiben bádogviskókat eszkábáltak össze maguknak. Mindössze néhány facsemetét vittek magukkal. Azok a kis csemeték kötötték őket a gyökereikhez. Úgy áll a dolog, hogy egy életen át kötődünk ahhoz a földhöz, ahol születtünk és felnőttünk, és ahová a halottainkat eltemettük. Azok a fácskák pedig annak a földnek egy kis darabját jelentették.
És van még valami. Ezek a Görörországba elmenekült emberek életük végéig melengették magukban a reményt, hogy valaha még hazatérhetnek Izmirbe és Kis-Ázsiába. A növényeiket pedig állandóan ott nevelgették a cserepekben. A regényben az indiai kém, Avinaş 1945-ben Edith lánya után kutatva előbb Izmirbe, majd Athénba utazik. Az utóbbi városban pedig rendre nekiszegezik a kérdést: Uram, mondja meg nekünk, melyik pártra szavazzunk ahhoz, hogy hazatérhessünk végre az otthonainkba? Sokszor belefutottam ebbe a mondatba az oral historyként ránk maradt történetekben. És mindig mélyen belém hasított.
Valami ilyesmit jelenthet a bádogedényben nevelt hazai muskátli.
Szinte minden regényében megjelenik a súlyos családi titok motívuma, ami – miután napvilágra kerül – alapjaiban forgatja fel a szereplők életét. Csakugyan ilyen meghatározók lennének az életünkben az elhallgatott családi történetek, melyeket öntudatlanul magunkkal cipelünk?
Szeretem a regényeimben a családi titok motívumát használni. Többek között azért, mert tudom, hogy a családok általában megannyi jól elkendőzött titkot rejtegetnek. Meggyőződésem, hogy a lelkünkben érzett nehézségek, névtelen hiányérzetek, sóvárgások, sőt a félelmeink és a fóbiáink is valamiképp a családunk múltjában lappangó ki nem beszélt, gondosan elfedett, elhallgatott titkokkal függenek össze.
Az epigenetika egy gyorsan fejlődő tudományág, és engem mindig megdöbbent, hogy mennyi információt hordozunk a DNS-ünk memóriájában. Mikor a regényemben Edith Lamarck megtudja, hogy a biológiai apja egy athéni kereskedő, felteszi magának a kérdést: Lehetséges volna, hogy a mindaddig a lelkére nehezdő súly egy általa sosem ismert ember fájdalma volt? És rögtön utána hatalmas megkönnyebbülést érez. Mert rájön, hogy ezt a terhet le is vetheti magáról.
Minden családban vannak törvénytelen gyerekek, letagadott elmebetegek, homályba vesző gyilkosságok, öngyilkosságok, de legalábbis elhallgatott vereségek, csődök, területvesztések, kényszerházasságok. Elképzelhetetlen, hogy mindezek ne legyenek hatással az adott családokban felnövő gyerekekre, meg azoknak a gyerekeire. Jóformán mindenki tetten érhet magában valamit ezekből a családi titkokból.
Van azonban még egy oka annak, amiért újra és újra visszatérek ehhez a témához. Ez pedig az, hogy e titkok lelepleződésével az énnek nevezett építmény is összedől. Amivel arra szeretnék rámutatni, hogy az identitás is egy külön felépített képződmény. Senki sem születik görögnek, töröknek, magyarnak, muszlimnak, kereszténynek vagy levanteinek.... Ezek tanulás útján elsajátított identitások. Ugyanakkor mégiscsak számos háború, szembefordulás, félelem és gyűlölet gyökerezik ezekben a kitalált, képzelt identitásokban.
De mi van akkor, ha kiderül, hogy mégsem az a személy vagyok, akinek olyan erősen hittem magam?
Mi marad vissza akkor belőlem? Emiatt a kérdésfelvetés miatt is szeretek családi titkokkal átszőtt történetekről írni.
Legyen szó bár görög, török vagy indiai férfiról, erős, minden megpróbáltatást túlélő, síron át tartó szerelmeket ábrázol a regényben. Mintha a szereplőknek ezek a mély érzések segítenének igazán abban, hogy emberek maradhassanak az embertelenségben. Egy ma játszódó regényben is betölthetné a szerelem ezt az életmentő szerepet?
Szerintem a szerelem az, mikor az ember találkozik a sorsával. Mikor több millió ember közül mágnesként vonzódunk egyvalakihez. Ez a vonzalom pedig nem feltétlenül kell, hogy kölcsönös legyen. Ez ugyanúgy lehet egy érzéki kapcsolatnak, mint egy barátságnak a kezdete. A barátok is többezer ember közül választják ki egymást. Az is egyfajta szerelem. Ugyanazzal az érthetetlen, leírhatatlan izgalommal jár, mint ami a sorsszerű találkozásokat kíséri.
Az idén angol fordításban megjelenő Yaz Sıcağı (Nyári forróság) című regényem mottója: „A szenvedélyes szeretet önmagában egy ajtó.” Ha egy másik ember, egy város vagy egy gyerek felé szenvedélyes szeretettel fordulunk, akkor egyszeriben hegyeket megmozgató erőt fedezünk fel magunkban. Ennélfogva azt hiszem, az olyan pozitív érzések, mint a szeretet, a remény, az öröm és a bizalom végül mind felülkerekednek a negatív érzéseken, és segítenek talpra állnunk, ha összeomlunk.
A mindennapi életünk legegyszerűbb társas érintkezéseinek a zöme is a bizalomra épül. Noha könnyebb volna elmozdulni a gyanakvás felé, mégis egyetlen nap leforgása alatt újra meg újra megbízunk tucatnyi ismerős és ismeretlen emberben. Az étteremben, a bankban, fizetéskor, ha átvesszük a visszajárót, vagy ha taxiba szállunk, vagy mikor a kávézóban rábízzuk a mellettünk ülőre a laptopunkat, amíg kiszaladunk a mosdóba... A szerelmet a benne rejlő tűz teszi többé egy átlagos bizalmi viszonynál. Átalakít. Belénk oltja a mássá válás bátorságát. Éppen ezért igenlő a válaszom: legyen szó bár múltról vagy jelenről, csak egy szenvedélyes szeretettől égő szív tud életet menteni.
A regény 2016-ban ugyanazon a napon jelent meg Törökországban és Görögországban is. Mennyiben volt eltérő a könyv fogadtatása a két országban?
Mindkét országban nagy szeretettel fogadták. A görögországi olvasóknak nem volt ismeretlen a történet. Az „izmiri tragédia” néven ismert 1922 szeptemberi tűzvész a mindennapi diskurzus része. Az ő számukra tehát mindez nem volt meglepő. Csak azon döbbentek meg, miként képes egy török író ilyen pártatlanul nyúlni a témához. Törökországban azonban meghökkentette az embereket, hogy egy olyan, számukra merőben ismeretlen történelmi eseményt tártak kendőzetlenül eléjük, melyről mindaddig sosem gondolkodtak el. Viszont senki sem tagadta a könyvben leírtakat. Az olvasók mintha mély álomból ébredtek volna. És örömmel üdvözölték a regényt, amiért segített nekik felidézni a valóságot.
A legtöbb művét már lefordították angolra. Mit gondol, minek köszönhető az, hogy angol nyelvterületen is olyan népszerűek lettek a regényei?
Igyekszem univerzális nyelven írni. Bármennyire is lokális jellegű a történet, az emberi oldala mégis egyetemes. Az individuummá válásra való törekvéssel szembehelyezkedő hatalmi erőkkel vívott küzdelemről mesélek. A kívülről ránk erőltetett narratívákkal szemben keresek alternatív történeteket. Ami végtelenül emberi dolog. A regényeimben szereplő karakterek – akár nők vagy férfiak, levanteiek vagy törökök – érző, lélegző, szenvedő, töprengő, ragaszkodó, szerető lények, azaz mindannyiunk által jól ismert, háromdimenziós figurák. Akik, úgy tűnik, képesek hidat verni az emberek között.
A távol-keleti spiritualitás csak áttételesen, az indiai kém, Avinaş Pillai alakján keresztül dereng fel halványan a regényben. Az írás mellett a másik szenvedélye a jógaoktatás. Egyszer azt nyilatkozta, hogy ha nem jógázna, regényt sem tudna írni. Hogyan támogatja az egyik tevékenység a másikat?
Több mint húsz éve minden reggel jógával kezdem a napot. Egy olyan időszelet ez, ahová el tudok vonulni a napi rohanás és gondok elől. Ezenkívül érzem, ahogy jógázás közben a képzelő- és alkotóerőm megélénkül, az elvetett magként szunnyadó gondolatok kicsíráznak bennem. A jóga gyakorlata során valamiféle üresség keletkezik – ebből születik a fikció.
Megváltoznak az ember agyhullámai. És felidéződnek bennünk a napi lázas pörgésen kívüli létezési módok.
Izmir – Isztambul és Antalya mellett – népszerű úticél a magyarok körében is. A Seherezádé csöndje megjelenését követően több tematikus városnéző irodalmi sétát is tartottak a vezetésével, melyek során a regény szereplőinek nyomában járva felkeresték a város egykori ikonikus épületeinek helyszíneit. Tervez még hasonló sétákat a jövőben, amihez esetleg a magyar olvasók is csatlakozhatnának?
Nagyon szeretem ezeket az irodalmi sétákat; az olvasóimmal együtt bejárjuk azokat a helyeket, melyek írás közben inspirálóan hatottak rám. Megmutatom a szereplőim otthonaként elképzelt helyszíneket. Bebarangoljuk a száz éve változatlan módon megmaradt negyedeket, csakúgy, mint a nyomtalanul eltűnt tereket. Ilyenkor hangosan felolvasom a vonatkozó részeket a regényből. Ezekben a sétákban – mindannyiunk hatalmas örömére – együtt elevenedik meg irodalom, történelem és maga a város. Csodálatos volna egy magyar csoporttal is végigjárni a regénybeli helyszíneket. Úgyhogy izgatottan várom az alkalmat.
Az interjút Pál Laura fordító készítette, közlésre a Park Kiadótól kaptuk.
