„Ötvenedik születésnapomon (2024. március 9.) vonatra szálltam, és elutaztam Ingolstadtba, hogy megnézzem végre a várost, ahol kétszer megszületett és ahol egyszer meghalt az anyám” – így kezdődik az Anya csak egy nincs című regény (itt beleolvashatsz), Cserna-Szabó András eddigi legszemélyesebb kötete.
A számos regény és novelláskötet, valamint a gasztronómiai írások után (2024-ben megjelent Az utolsó magyarok című elbeszéléskötetről itt írtunk) egy megrendítően őszinte, nagyívű anya- és családregény készült, amelyben az anya nemcsak az édesanyát jelenti, hanem a kívülálló nagymamát, az anya előtt született lánytestvért, aki egy hónapig élt, de az olyan „irodalmi” anyákat is, mint Bereményi Géza.
A Széllkapu parkban találkozunk, Cserna-Szabó András sokadik budapesti otthonának, a Széna térnek közelében. Itt minden négyzetcentiméterben ott a magyar történelem. Máris egy Cserna-Szabó-kötetben vagyunk, ahol alapos kutatómunkával megismert tények találkoznak az élettel, a történelmi események a személyes sztorikkal. Cserna-Szabó András már meséli is, honnan kapta a park és a tér a nevét, és mi mindenről híres a környék. Szóba kerül a Margit körúti Katonai Törvényszék és Fogház, a régi laktanyából lett brutális börtön, aminek helyére a Kohó- és Gépipari Minisztérium épült. Utóbbi teljesen lezárta azt a szélcsatornát, ami a Duna felé halad. Állítólag azóta jó itt a levegő, mióta lebontották az épületet.
Mesél az író arról a 19. század végén épült Széna téri házról is, amiben most lakik, és amiben a szocializmus idején az Éden bár nevű legendás night klub működött.
Akárhányszor költözik, feltérképezi az új környéket – az ő szavaival: „kulturálisan körbehugyozom / körbelövöm a helyet, vagyis mélyfúrást végzek”.
Akkor is így tesz, ha csak egy hétre utazik valahova, nem azok a dolgok érdeklik, amik benne vannak az útikönyvben. „Egyszer annyira fölkészültem Nápolyból, hogy még mielőtt elmentem volna, megírtam a cikket. Otthon, a szobában ülve az ember a világot fedezi fel, a világban járva pedig önmagát, valami ilyesmit mondott Hamvas.”
Pannónia és a Barbaricum
Az Anya csak egy nincs egyik fő helyszíne Cserna-Szabó szülővárosa, Szentes, ahol az író első 18 évét töltötte. Felelevenítjük, mi mindent jelent a „szentesiség”, milyen sokan születtek, tanultak vagy alkottak ott, Szőke Andrástól Alföldi Róberten át Pogány Indulóig. Szentesnek hamarabb volt Nobel-díjas írója, mint Magyarországnak: 1944. július 9-én német katonavonattal érkezett a városba egy 26 éves sebesült tizedes, akit Heinrich Böllnek hívtak, és akinek első kisregényében (Ádám, hol voltál?) az egyik fejezet Szentesen játszódik.
„Én Böllt is szentesi művésznek tekintem, Nobel-díját sajátunknak.”
Cserna-Szabó régi elmélete, hogy Magyarország még mindig két részre osztott ország. „Van egy választóvonal a Dunánál, és ez még a Római Birodalom idejéből maradt. Az egyik oldalon van Pannónia, a civilizált terület, a másik oldalon az Alföld vagy a Barbaricum, ahol egészen más a gasztronómia, a humor vagy az élethez és a halálhoz való viszony” – folytatja. Ha az ember Tömörkény-novellákat olvas, akkor rájön, milyen is az igazi, alföldi, barbár akasztófahumor, ami egyébként a szentesiségnek egyik alapvető attribútuma most is.
Mi a közös a gasztro- és a családtörténetben?
Elhagyjuk Szentest és a Széllkapu parkot is, a Millenáris egyik napsütötte teraszán folytatjuk a beszélgetést. A szerző több mint egy évtizede foglalkozik családja történetével.
Egy pacalban is ott van kicsiben az egész magyar történelem, és tulajdonképpen ugyanilyen mikrotörténelem a családtörténet is,
vallja. „Hirtelen rájössz, hogy az őseid, azzal, hogy meghaltak, nem szűntek meg létezni, ott vannak benned. Hordozod a génjeiket, viszed magaddal őket, döntéseket hoznak a nevedben, akkor is, ha nem tudsz róla. Akkor már sokkal jobb, hogyha tudod, kik voltak ők” – mondja.
Az író először a kolozsvári gyökereit ismerte meg. A nagyapja és az apja is Kolozsváron született 1914-ben, illetve 1943-ban. „A nagyapám öt szónál többet biztos, hogy nem beszélt erről, pedig harmincéves koráig Kolozsváron élt” – meséli. Az Ellenzék nevű kolozsvári napilapnál dolgozott az irodalmi melléklet szerkesztőjeként. ’44-ben jött át a család előbb Hódmezővásárhelyre, majd Szegedre költöztek. A nagyapa számára az Erdélyből való kényszerű távozás túl nagy sokk volt, magába fojtotta az egészet. Sok nyelven beszélő újságíróként bejárta a fél világot, de Erdélybe soha többé nem ment vissza.
Cserna-Szabó 30 éves volt, amikor elkezdett Kolozsvárra járni. Egyszer fél évre ki is költözött, levéltárakban és könyvtárakban kutatott az apja családjának története után. Húsz év Kolozsvár-rajongásából született meg egy rendhagyó „városregény” vagy novellafüzér, a 2025-ben megjelent Kolozsvár alatt az ég. Későn jött ez, meséli, de fiatalon az ősei még nem voltak érdekesek számára. „Kezdetben az identitásodat kívül keresed, írókban, zenészekben, rendezőkben. Eleinte az ember inkább elszakadni akar a családjától, egyéniséggé válni.
Ahogy öregszel, egyre inkább rájössz, hogy az önazonosságod egy jelentős része belül, a múltadban van.”
A papírok némák, aztán hirtelen beszélni kezdenek
„Az anyám családját eleinte sokkal unalmasabb történetnek tartottam – csak egy szentesi nagybirtokos család, poros, alföldi sztori” – folytatja. Az író szülész-nőgyógyász főorvos apja – aki orvostörténész is –, kezdte el kutatni a család történetét. Összegyűjtött mindent a család összes ágáról – így az anyai nagyanyai Cserna-ágról is. A fényképek, a hivatalos és nem hivatalos dokumentumok, a levelek, az anyakönyvi és halálozási kivonatok, a családfák stb. öt hatalmas kötetbe kerültek rendszerezve.
„Ezek a papírok sokáig némák, jelentéktelen fecnik, amiket előbb-utóbb minden család kihajít, aztán amikor elkezded beleásni magadat a történetbe, hirtelen elkezdenek beszélni. Mesélik a múltadat. A nagyapámat (dr. Vásárhelyi Béla szülész-nőgyógyászt) '44-ben behívják katonának, előtte összeházasodik a nála 18 évvel fiatalabb nagybirtokoslány nagyanyámmal, Eszterrel (Csöpe). Kecskemétre kerül a hadikórházba, aztán Budapestre, majd Ingolstadtba (a bajorországi városba költöztette a hadvezetés az intézményt – a szerk.), magával tudja vinni az akkor már állapotos nagyanyámat, és akkor ott, ’44 karácsonyán megszületik az első anyám.”
A könyv, amit nem akart megírni
Ahogy a cikk elején idéztük, az író az ötvenedik születésnapján az összegyűjtött papírokkal elutazott Ingolstadtba, hogy felkeresse a történet helyszíneit. Megnézte például a konviktust, amelynek egyik szobájában a nagyszülei laktak. Ez akkor hadikórházként működött, ahol a nagyapja katonákat látott el, és ahol „második anyja” született.
„Én ebből baromira nem akartam könyvet írni” – mondja. Az ingolstadti út egy magánlátogatás volt, de aztán már ott elkezdett írni, és hazafelé, a vonaton is írt, és egy év után jött rá, hogy ebből előbb-utóbb valami lesz. Valami teljesen más, mint amit eddig írt. „Régen pont a fordítottját csináltam: voltak fikciótégláim, amiket valósághabarccsal ragasztottam össze. Persze ehhez a valósághabarcshoz rengeteget kellett olvasnom, így történt a Zerkó vagy a Sömmi. című regényeim esetében is.
Most valóságból volt a tégla, és csak némi fikcióhabarcsot használtam.
Tulajdonképpen csupán dramaturgja, kommentátora és szerkesztője voltam az összegyűlt tényanyagnak.
Az anyák, akikből legalább három van
A „harmadik anya” Csöpe, a nagymama, aki négy unokát nevelt. Az „első anya”, a „Kislány” egyhónapos korában halt meg Ingolstadtban, a bombázások alatt. Csöpének nem volt elég teje, és nem lehetett tápszert szerezni. A „második anya” – az író édesanyja – pedig egy év múlva, ugyanazzal a névvel, ugyanabban a városban született meg 1945 januárjában.
Csöpével ritkán beszélgettek a múltról, de néha-néha azért kibukott a nagymamából egy-egy apró információmorzsa. Amikor a nyolcvanas években ingyenes lett a nyugdíjasoknak az európai vonatozás, elment Ingolstadtba, hogy megkeresse a kislánya sírját a helyi temetőben. Több mint negyven év után meglátogatta a halott kislányát. Egyébként nagyrészt ő is hallgatott a múltról.
Ebben az országban mindenki a sötétben tapogatózik, aki visszatekintene a családja múltjára, mert a nagyszülők szinte semmit nem mondtak el, írja a regényben Cserna-Szabó. „A mi szüleink a boomerek, a nagyszüleink meg a »silent generation«, a néma nemzedék.
Annyiszor fordultak a játékszabályok a 20. században, hogy ezek az emberek úgy döntöttek, hogy jobb semmiről sem beszélni.”
Cserna-Szabó életében jelen vannak az irodalmi anyák is. Anyám, Bereményi – ez volt a címe a köszöntőnek, amit Bereményi Géza 70. születésnapjára írt. „Rájöttem, hogy kamaszkorom irodalmi, filmes és dalszövegíró bálványa ugyanazon a napon született, mint a második anyám, 1946. január 25-én. Ez számomra misztikus élmény volt. Miután Géza elolvasta a születésnapjára (és a második anyám születésnapjára) írt cikkemet, a Nyitott műhelyben odajött hozzám, kezet nyújtott, és azt mondta,
szervusz, az anyád vagyok, Bereményi.”
Cserna-Szabó és Bereményi jóideje ebédelnek együtt párhetente a Maros vendéglőben, és megvitatják a világ dolgait. „Van még irodalmi anyám bőven egyébként, például Finta Laci a Nyitott Műhely gazdája. Nemcsak az én anyám, talán minden kortárs magyar írónak az anyukája. Szeret és jóltart minket.”
A csozeizmus filozófiája
Eredetileg az lett volna a könyv címe, hogy Csoze. De nem az lett, a kiadó fúrta meg, mivel Szentesen kívül nem nagyon használatos ez a szó. Az Anya csak egy nincs egy korábbi, az ÉS-ben megjelent novella munkacíme volt, amit az író az édesanyja haláláról írt, és amiben az Ómagyar Mária-siralom szövege is megjelenik. „A regény megjelenése után derült ki számomra, hogy a cím valójában Vámos Miklós Anya csak egy van című könyvének utolsó mondata, de ugyanez a mondat feltűnik Visky András egyik novellájában, egy színikritika alcímében, sőt még a Zsaru magazinban is...”
A legenda szerint a csoze kifejezés egy szentesi lengyel kocsmárostól ered, aki reggelenként a Co zse? (Mi van?) kérdéssel keresett alkalmi munkásokat, akik összegyűltek a főtéren. A csoze régen nagyon pejoratív szó volt, részeges, munkakerülő embert jelentett, aztán megszelídült, ahogy a betyár szó is: „A pusztai lovas bűnöző jelentés az idők során huncut kisfiúvá cukisodott. Merthogy a betyárok bűnözők voltak, olykor gyilkosok is, akárhogy is szépítik a legendák, csak ezzel mi soha nem néztünk szembe. A nép és az írók közösen végezték el ezt a melót, hogy erkölcsi héroszt, Robin Hoodot csináltak a betyárból, aki elveszi a pénzt a gazdagoktól, és odaadja a szegényeknek. Hát nem ez volt az igazi történet” – magyarázza Cserna-Szabó.
A csozeizmust nehéz meghatározni. Életfilozófia, egyfajta kívülállás, sehová sem tartozás, lázadás.
„Anyám mindig azt mondta, a csoze az a karakter, akit a francia filmekben Belmondo szokott játszani, aki rossz, de azért veszettül szimpatikus is”
– foglalja össze Cserna-Szabó.
„Úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy mindig éreztem, hogy vannak a jó és a rossz gyerekek. Anyám meg apám voltak a szememben az örök jó tanulók, és én voltam mindig a rossz tanuló, és nem is értettem soha, hogy miért itt rakott le az a nyomorult gólya, hogyha ennyire a másik oldalon állok. Csöpe volt az, akin éreztem, hogy ő is a »sötét oldalon« áll. Tehát ő is csoze. Így hívta magát, a leveleit is így írta alá, hogy „az Öreg Csoze.”
Volt egy ilyen veleszületett tulajdonsága: soha nem fért bele semmilyen fiókba, mindenhonnan kilógott. Egy teljesen különálló, egyszeri és megismételhetetlen figura volt, akit nem lehetett kategorizálni. Cserna-Szabó 22 éves volt, amikor felvette Csöpe vezetéknevét, a Csernát. Később kiderült, hogy az utolsó Cserna fiú 22 éves korában halt meg egy kommunista munkatáborban, tulajdonképpen tőle kapta a nevét.
Felmerül bennem, hogy mit szólnának ehhez a könyvhöz az anyák, ha lenne lehetőségük elolvasni. Cserna-Szabó könyveit egyik anyja sem olvasta, különböző okokból. A második rengeteg szépirodalmat és kortárs irodalmat is olvasott, de amit a fia írt, azzal nem igazán tudott azonosulni, sőt, többször fel is háborodott rajta. „Többek közt a trágárság, a szex, a vér miatt. Azt pedig határozottan és többször megtiltotta, hogy róla írjak. A nagyanyám meg nem olvasott kortárs szépirodalmat, inkább Jókait, Adyt és a Bibliát. Összefoglalva: anyám nem lenne boldog ettől a könyvtől, a nagyanyám meg biztos nagyon büszke lenne rám, de nem olvasná el.”
Szembeszállni a halállal
A könyvben szó van arról is, hogy Ingolstadtban több olyan tudós is élt, aki valamilyen módon szembeszállt az Istennel: dr. Faustus, dr. Frankenstein és dr. Weishaupt, az Illuminátus rend alapítója. Frankenstein szelleme egyébként fel is tűnik itt-ott az ingolstadti utcákon – Cserna-Szabó hisz abban, hogy az egykori tudós kísértette őt többször is egy fura bolond képében.
Az író nagyszülei is dacoltak az isteni ítélettel, a halállal: első kislányuk elvesztése után egy évvel újabb kislányt anyakönyveztek – ugyanazon a néven:
„Micsoda lelkierő kellett ehhez, és milyen hübrisz volt ez, hogy tulajdonképpen nemet mondtak a halálra.
Mindhárom ingolstadti doktor az Istennel szállt szembe, a negyedik ingolstadti doktor tehát a nagyapám, dr. Vásárhelyi lett – kiegészülve nejével, Csöpével, mert ők csapatban játszottak.”
A világ azonban Cserna-Szabó szerint menthetetlen. Van egy rész a könyvben, ahol Isten úgy dönt, hogy az emberiség nevű projektnek annyi, úgyis kipusztítjuk magunkat előbb-utóbb. „Hogy ennek a világnak hamarosan vége, az most már szerintem egy mindenki számára világos tény. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ami történik, az fenntartható vagy visszafordítható. De még ha visszafordítható is lenne, akkor sem akarna senki visszafordulni. Nem látok tömegeket, akik le akarnának mondani az autóikról, meg a laptopjukról, az okostelefonjukról, a kerozinos repülőkről stb., és vissza kívánnának térni egy fenntartható világba, amely nem pusztítja el a földi életkörülményeinket. Csapatunk bele fékevesztett és létfelejtett fogyasztókként az apokalipszisbe” – mondja.
Egy nagy csapat vagyunk
Sokszor megkapja azt, hogy milyen szerencséje van, hogy ilyen érdekes családba született. De Cserna-Szabó szerint ez nem igaz, hiszen
minden egyes magyar család ugyanennyira érdekes, minden egyes családdal megtörtént ugyanez a 20. századi borzalom és hullámvasút.
A különbség az, hogy ezt földolgozod-e, vagy sem.
„Abban teljesen biztos voltam, amikor meghalt nagyanyám, hogy hurcolni fogom őt magammal, és mindig ott lesz velem. És itt is van, mindig” – mondja. „Most már rengeteg olyan holt rokonom van, akiket az idők során megismertem, ragaszkodom hozzájuk, és szoros kapcsolatom van velük. Paul Lukas Oscar-díjas színésztől Cserna Jácint perverz rendfőnökig.
Itt laknak belül. Egy nagy csapat vagyunk. És óriási odabenn a buli!”
