Filmed arra az ellentmondásra épül, hogy Heinrich Böll egy olyan Wehrmacht-katonaként szolgált a második világháborúban, aki gyűlölte és megvetette a háborút. A film alapját a Böll házaspár levelei és Böll művei adják, de érdekelne, hogy neked filmkészítőként mi volt a belépési pontod ebbe a történetbe?
Nálam ez úgy működik, mint a szerelemben: első látásra belezúgok valamibe. Egyszer csak megérzek valamit, és mindig utólag találom meg rá a logikus magyarázatot. Ritkán fordul elő. 2018-ban elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba egy Böll-kamarakiállításra. Heinrich Böll neve kamaszkoromból mondott sokat, mert akkor mindenki a Biliárd fél tízkor című könyvét olvasta. A kiállítás nagy hatással volt rám, és ott láttam az ifjú Böllről egy fotót, katonaruhában. Hihetetlenül mainak tűnt. Heinrich Böllnek 21 évesen kellett bevonulnia a Wehrmachtba, és 27 évesen szabadult az amerikai hadifogságból. Végigharcolta a második világháborút,
de már előtte eldöntötte, hogy író lesz.
Katonai szolgálata közben nem tudott regényeket írni, csak leveleket a feleségének, és a levelek egytizedét Magyarországon adta fel. Miután megnéztem a kiállítást, Nagy Márta, aki akkor a Goethe Intézetben dolgozott, segített megkeresni az egyik kurátort, Bernáth Árpád Böll-kutatót. Kiderült, hogy Árpád éppen akkor fordította le az ominózus leveleket magyarra. Lehetőségem nyílt egyből elolvasni ezeket az intim beszámolókat: olyan érzés volt, mint amikor találkozol valakivel, és egyből több napot együtt töltesz vele, mert nem tudsz elszakadni tőle.
De személy szerint ebben a történetben neked mi volt az érdekes? Böll személye, munkássága, netán a levelezés, esetleg a magyarországi tartózkodása?
Ez az egész így együtt. Ha valamit mindebből le lehet csupaszítani, akkor az nem más, minthogy az ember sorsa előre meg van írva. Amely témát egyébként az első kisregényében, A vonat pontos volt címűben meg is írt.
A filmben Böll szemszöge amúgy abszolút a kisemberé – történelem alulnézetből. Sokakban felmerülhet, hogy miért volt náci, miért szolgált a náci hadseregben. A Harmadik Birodalom katonáiról beszélünk, ami egy gyűjtőfogalom, és nagyon sok árnyalata van: volt, aki meggyőződésből és volt, aki kényszerből lett Hitler katonája. Heinrich Böll az utóbbihoz tartozik. Hajszálpontosan látjuk, hogy mi történik Ukrajnában és Oroszországban. Amikor megjön a behívási parancs, akkor be kell vonulni. Az életképes, életerős férfiaknak be kell állniuk a hadseregbe.
Böll közlegény megmentése, fotó: Bordás Róbert
A levelek alapján mi derült ki, milyen volt Böll háborús részvétele?
Erre a dokumentumfilm címe is utal. Őt egyébként nem másvalaki, hanem saját maga mentette meg, hiszen egy ponton túl rájött – már fiatalon hihetetlen éleslátással és emberismerettel rendelkezett –, hogy hogyan lehet esélye túlélni a második világháborút. Egyrészt a szerelmének, Annamarie-nak írt szinte mindennap a frontról, és a nő a válaszaiban a lebombázott Kölnből elképesztő módon támogatta őt lelkileg. Ezenkívül Heinrich Böllnek nagyon erős keresztény hite volt. Erősen hitt Istenben, viszont az egyházat már ebben az időszakban sem kedvelte, amely téma a későbbi műveiben szintén visszaköszön. Böll egy pillanat alatt képes volt feltérképezni azt, hogy hogyan működik a rendszer, és hol vannak azok a kiskapuk, és melyek azok a lehetőségek, amelyeket meg kell ragadnia a túlélés reményében.
Felismerte, hogyan lehet a radar alatt maradni?
Igen. Például nagyon hamar rájött, hogy ha megöl valakit, akkor lehet, hogy fizikailag túléli a háborút,
de lelkileg és erkölcsileg sosem fogja.
Még az tűnt a legegyszerűbbnek, hogy ha teheti, akkor inkább megsebesül és kórházba kerül. Feltérképezte a rendszert, és meglátta azokat a lehetőségeket, amelyeket ügyesen használva hat évet végig tudott lavírozni úgy, hogy egyébként háromszor nagyon komolyan megsebesült.
Magyar szemszögből nyilván a magyarországi tartózkodás a legizgalmasabb, itt lábadozott, és leveleiben a lábadozó hétköznapokat írta le, amikor a parkban ücsörögtek, sefteltek, sakkoztak. A levelek fényében túlzás lenne azt kijelenteni, hogy az itteni tartózkodása az íróvá válás szempontjából is meghatározó volt?
A második világháború egyik legsötétebb időszakáról beszélünk. Az ifjú Heinrich Böll 1944 nyarán tartózkodott Magyarországon, amikor felcsillant a remény, hogy véget ér a háború, mert a szövetségesek partra szálltak Normandiában. Közben milyen érzés lehetett a Wehrmacht katonájaként arról értesülni, hogy a zsidókat elviszik Magyarországról? Nem beszélhetett róla nyíltan, viszont virágnyelven megírta a feleségének az ellenérzéseit. Szintén ezen a nyáron próbálták von Stauffenbergék megölni Hitlert, a merénylet azonban nem sikerült. Ezek mind olyan fordulópontok, amelyeknél mégsem történt meg az áttörés: nem jött el a béke, sőt… Idegileg hihetetlenül nehéz lehetett ebben a bizonytalanságban élni, ilyen sokáig és közben undorodni attól az élettől, amit rád kényszerítenek. A háborúval kapcsolatban általában mindenki a vérre meg a lövésekre gondol, de szerintem
sokkal fontosabb, hogy mi zajlik az ember lelkében,
mert az jóval tovább tart és durván rombol. Böll sem tudott kilépni az adott helyzetből. Ezzel a hihetetlen magánnyal és csönddel a szívében élt, a rá jellemző mélységes pacifizmus talán itt öntött először ilyen karakteres formát.
Böll közlegény megmentése, fotó: Bordás Róbert
Minden hasonló projektnek a kutatás a magja, ami egyszerre izgalmas és sziszifuszi feladat. A Böll-kutatásban mik voltak a mérföldkövek?
A kutatás az egyik legjobb része a munkának. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy kisgyerek teljesen elmerül valamiben, ami számára új és érdekes. Ilyenkor megszűnik minden körülöttem. Olyan, mint egy nyomozómunka: az adott időszakból származó képeket, szövegeket, leírásokat keresem. Ilyenkor minden egyes „talált tárgy” új mélységeket nyit meg. Ha valaki nagyon unatkozik, akkor javaslom, hogy picit forgassa át a Fortepanon a másik világháborús képeket. Gyakran dolgozom kávézóban, és előfordult, hogy a pincérnő kihozott nekem egy ajándéksüteményt, mert azt látta, hogy sírok, és azt gondolta, hogy biztosan valami nagy baj ért, miközben csak civilek által készített háborús fotókat nézegettem, és észre sem vettem, hogy potyognak a könnyeim.
A kutatásban a következő kört az jelentette, amikor elmerültem Böll első műveiben, ami szintén igencsak felkavart, mert azokat közvetlenül a háború után írta.
Böll magyarországi történetében kulcsfontosságúak a levelek. Ezek hogyan maradtak fenn, hány levélről beszélünk, és ami talán a legfontosabb, hogyan csúszhattak át a katonai cenzúrán?
Nyilván egy hadseregnek is több cél lebeg a szeme előtt. Az egyik, hogy a katonákat életben tartsa, a katonák pedig akkor maradhatnak életben, ha a fizikai, testi és lelki szükségleteik bizonyos szempontból ki vannak elégítve. Ezek közé tartozik, hogy érzelmileg lehessen kapcsolatuk a hátországgal. Ez nagyon fontos, emiatt jöhettek-mehettek a levelek. A német logisztika eszméletlen. Az egyik kedvenc levelem, amit Böll a lövészárokban írt a feleségének, bevetés előtt, 1944 májusában Romániában, Iași-ban, így végződik: „Félelem nélkül megyek a harcba, add át üdvözletem a szüleimnek”. Ez a levél a lövészárokból megérkezett Kölnbe.
Vannak bizonyos dolgok, amikről Böll nem tudott nyíltan írni. Homályosan utalt például a zsidók bevagonírozására vagy a menekültek sanyarú sorsára. Ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy a gondolkodásmódjában a náci propagandagépezet bizonyos pontokon mégis tetten érhető. Miután Hitlert majdnem megölik, érezhető, hogy ő örült volna a sikeres merényletnek, mert akkor véget érne a háború, de közben mégis hisz abban, hogy nyerni tudnak. Vagy amikor a magyarországi cigányokról ír, akkor azt írja, hogy „engem mindig lenyűgözött ez a különös nép, ez a különös faj”. Ami tipikusan náci szóhasználat, és még ő is a „faj” szót használja. Tehát az ifjú Böll bizonyos dolgokat nem ír le, nagyon sok mindent meg leír. Én azt gondolom, hogy ennyi katona minden egyes levelét lehetetlenség cenzúrázni. Bernáth Árpád irodalomtörténész, a film szakértője azt mondja, hogy Böll leveleiből volt, amit cenzúráztak.
Böll közlegény megmentése, fotó: Bordás Róbert
Heinrich Böll körülbelül 1300 levelet írt a második világháborúból, ezeknek közel tizede keletkezett Magyarországon. A kölni Böll család ezeket a leveleket a helyi levéltárnak adta, ott őrzik őket fantasztikus körülmények között.
A filmben Áfra János játssza Böllt, és van némi metaforikus üzenete annak, hogy az arcát egyszer sem látjuk. Böll sztoriját azért is ismerjük, mivel később Nobel-díjas író lett, de rengeteg közlegény története homályban maradt. De miért pont Áfra János jutott eszedbe, aki nem színész, hanem bölcsész?
Mindenféleképpen civil szereplőt szerettem volna, pont azért, mert ez egy dokumentumfilm, és semmiképpen sem szerettem volna teátrális ábrázolást. Azt szerettem volna, ha ezt a szerepet valaki nem eljátssza, hanem organikusan létezik az adott helyzetben. Egy bölcsészt kerestem,
akinek alkatilag jól áll a kezében a ceruza, és érezhetően taszítja a fegyver.
Ha egy színésznek azt mondom, írjon, akkor visszakérdez, hogy hogyan, mert ötszázféleképpen tud írni. Áfra János költő egyféleképpen tud írni, úgy, ahogy máskor is szokott, és ez látszik is rajta. Ha valaki azt teszi a kamera előtt, ami ő valójában, akkor egyszerűen sugárzóan önazonos és annak van egy plusz ereje, ami szerintem átjön. Ha János megfogja a fegyvert, akkor látszik rajta, hogy rosszul van. Amikor véget ért egy felvétel, rögtön lekapta magáról az egyenruhát, képtelen volt létezni a horogkeresztes uniformisban.
Böll története most az ukrán vagy az orosz oldalon is játszódhatna. Egyszerre időtlen és univerzális, ahogyan arról ír, ami benne zajlik. Nap mint nap a gonosszal kellett megütköznie. De nem volt menekvés, hiszen ha valaki dezertálásra adta a fejét, akkor vagy őt ölték meg, vagy a családját. Böll benne volt egy olyan kelepcében, amiről tudta, hogy rossz, mégsem tehetett semmit.
Végeredményben az egyenruha csinálta végig a háborút, és nem ő.
Az arctalansága a temérdek arctalan közlegénynek is emléket állít. Böllt egyébként többször előléptették volna a második világháború hat éve alatt, de ő ügyesen kitért a lehetőség elől – sejtette, hogy ennek a dolognak egyszer rossz vége lesz.
A Böll család mit szólt, amikor hírét vették a filmnek?
Hosszan egyeztettünk, ők ugyanis azt szerették volna, hogy ne éljenek külön életet ezek a levelek, ez a három hónapnyi írás. Heinrich Böll összes második világháborús leveleiből készült korábban egy német válogatás, egy könyv. Az a szerencse, hogy a jogok egy kézben vannak: Heinrich Böll egyik fia, René rendelkezik velük. Bernáth Árpád segített a tárgyalásban, és a családdal történt egyeztetés során alátámasztotta az érveimet. Böll életében ugyanis ez a három hónap tényleg nagyon komplex, hiszen igazán jelentős dolgok történtek a háborúban és Böll életében is. Ekkorra kikristályosodott az a pacifizmus, az a kritikai él, az az irónia, az a lényeglátás, az a szikár stílus, az a gyilkos csend, ami annyira jellemző rá.
A filmed egy hibrid műfajt képvisel, hiszen fikciós és dokumentarista elemeket vegyít. Mi indokolta, hogy ezt a megoldást válaszd?
Nekem nagyon fontos, hogy valami valóságos, őszinte és hihető legyen. Az életnél izgalmasabb dolog nincs. Bár létezik olyan fikció, ami elhiteti velünk, hogy ez az élet, de elég ritkán, mert csak különleges zsenik képesek úgy írni vagy filmet készíteni, hogy sikerüljön ez a varázslat. Ugyanakkor fontosabbnak gondoltam a témát annál, minthogy nagyon evidens formában, riport-dokumentumfilmként forgassam le. Szerintem ezen már túlhaladott a világ, ráadásul most a vizualitás – főleg a legfiatalabb generációnak – nagyon fontos. Sokkal kevesebbet olvasnak, minden tartalmat képeken keresztül fogyasztanak. Nagyon remélem, hogy esetleg majd egy-egy iskolában levetítik a Böll közlegény megmentését. Szerettem volna, ha vizuálisan valami újdonság van benne, de nem egy erőltetett csavar, ami visszájára fordul, hanem ami organikusan tud illeszkedni. Azt is tudtam, hogy a leveleket eredetiben szeretném felhasználni, elképesztő intimitásuk miatt: szerintem felnőtt korában az ember igazán a szerelmének tudja elmondani, hogy mi foglalkoztatja. A narrációt azért is párban olvassa ifjabb Vidnyánszky Attila és Bata Éva, akik Böll és felesége hangját keltik életre. Bizonyos helyzetekben a filmben kinyitjuk a perspektívát, például amikor a bemondók propagandahíreket olvasnak és így megtudjuk, hogy mindeközben mi történik Európában. A totálokat adó animált Fortepan-képek nyersessége és ártatlansága mellett a túlélők nyilatkozatai azok, amelyek hitelesítik a történetet. Utóbbiak elmondják, hogyan találkoztak a német katonákkal. Fontos megjegyezni, hogy természetesen az egész történet nem tudott volna életre kelni, ha nincsenek ilyen szuper kollégáim.
Hogyan találtál a megszólalókra?
Debrecenben, Szentesen és Sepsiszentgyörgyön is elsősorban fantasztikus helytörténészek és ismerősök segítettek. Sepsiszentgyörgyön Fazakas Éva és Annamari vezetett el Lázár Magdolna nyugalmazott könyvelőhöz, aki tizenkét éves volt 1944-ben és pozitív élményeket őriz a német katonákról. Debrecenben Papp József helytörténésszel beszélve kristályosodott ki, hogy Fahidi Éva holokauszt-túlélő a tökéletes választás a filmhez. Ő zsidóként akkor a debreceni gettóban várt a sorsára, amikor pár utcával arrébb Böll a sebesült-gyűjtőhelyen tengődött. Szentesen Vágvölgyi Zoltán helytörténész ajánlotta Oltyán Lajos nyugalmazott iskolaigazgatót, aki hatéves volt akkor, és nem tudta elkezdeni az iskolát a háború miatt. Élénken emlékszik a félelemmel és tudatlansággal vegyes rettegésre, ami akkor úrrá lett az embereken.
Miközben az utolsó simításokat végezted a filmen, már zajlott az orosz-ukrán háború, ami mindenképpen rápakol egy újabb értelmezési réteget a filmre. Ez hogyan hatott rád?
Szerintem az ember nem élhet le úgy egy életet, hogy egyszer valamilyen formában ne találkozzon a háborúval.
A téma folyamatosan aktuális, hiszen a világ sok pontján dúl háború. Azt is gondolom, hogy az iskolákban jóval többet kellene a személyes múltról beszélni, kicsit megkutatni mindenkinek a családfáját, hogy szembesüljön a privát történelmével, amely elvezethet a történelmi önismerethez. Ezt nyilván erőltetni nem lehet, főleg a fiatalokkal szemben, de azért az elgondolkodtató, hogy valaki azzal tisztában van, hogy Shakira elvált, de azt nem tudja, hogy például mit csinált a nagyapja vagy a dédapja a második világháborúban.
Erről jó 40-50 éven keresztül tilos volt beszélni, és nagyon sok olyan család van, ahol a nagyszülőkben benne maradt ez a feszültség. Lehet, hogy valaki nem véletlenül volt olyan kemény, vagy nem véletlenül volt olyan szótlan, vagy nem véletlenül nem lett gyereke. Kutatások igazolják, hogy a felmenők sorsa befolyásolja az utódokét. Ez már túlmutat ezen a filmen, de én azt gondolom, hogy addig kell még foglalkozni a második világháborúval, míg a családok ki nem beszélik az ő történetüket.
Utaltál rá, hogy nagyon régóta kutatod a második világháború történetét, de mi az a vetülete, ami téged igazán fogva tart, ami igazán izgat, amit ki szeretnél még bontani?
A Naplók a vérzivatarból – Márai, Schwirián és Gaál a háborúban című hangjátéksorozatban Márai Sándor naplóját dolgoztam össze a nagyszüleim naplójával. Márai írta, hogy 1947-ban egyszer egy értelmiségi társaságban időzött, ahol valaki azt mondta, hogy az az író, aki a második világháborúról írni fog, még nem született meg. Az én nagyapám is sokszor mondta, hogy aki ott volt, az nem beszél róla, aki nem volt ott, az beszél róla. Amikor már a halálán volt, elővett a spájzból egy foszlott hátizsákot, és azt mondta, hogy ezt a szovjet hadifogságból hozta haza. Miután nagyapám meghalt, előkerült a kredenc legbelső fiókjából a hadifogolynaplója, amit aztán a nagyanyám legépelt, kinyomtatott, hozzáillesztette a saját háborús naplóját, egyben beköttette és odaadta. Rengeteget lehet tanulni belőle.
A második világháború témakörében van egyébként olyan mozzanat, amiről azt érzed, hogy még dolgod van vele?
Először Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című dokumentumfilm-sorozatom forgatásánál kezdett el érdekelni, hogy lehet-e múlt nélkül élni. Habsburg Ottó mondta azt, hogy aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja, hogy hová tart, mert azt se tudja, hogy hol van. Én ezzel egyetértek. 1949-ben egy tollvonással megszüntették az erdélyi arisztokrácia négyszáz éves intézményét, egyik napról a másikra. Azt kutattam, hogy ezek a történelmi családok (Bánffy, Bethlen) a második világháború után hogyan hullottak szét, és mi az, amit ma még őriznek. Utána készült a hangjátéksorozatom a nagyszüleim és Márai második világháborús naplóiból. Most itt van a Böll-film, ami 1944-ben játszódik. Van még egy téma, ami ugyancsak kötődik a második világháborúhoz és örülnék, ha megcsinálhatnám filmben, de arról egyelőre nem szeretnék beszélni.
Mondtad, hogy kamaszkorodban fontos olvasmányaid voltak a Böll-művek. Ha valaki nem ismeri a munkásságát, akkor mit javasolnál, melyik lenne az a könyv, amellyel érdemes belépni Böll irodalmi univerzumába?
A válasz attól is függ, hogy ki hány éves és milyen típus.
Aki a habkönnyű, szerelmes regényeket szereti, az ne olvasson Böllt.
Aki szereti a létfilozófiai kérdéseket, az iróniát, a lényeglátást és nemcsak a jó, hanem a rossz is foglalkoztatja, az viszont mindenképpen. Akinek erős az idegrendszere, és kívül tudja magán tartani a démonokat, annak A vonat pontos volt című könyvet javasolnám először olvasásra. Akit inkább az élet kiszámíthatósága, a sorsszerűség érdekel, valamint az, hogy az ember a saját jellemével, személyiségével hogyan tud együtt élni, annak az Egy bohóc nézeteit ajánlanám, ami súlyos társadalomkritika is egyben. Aki pedig a fordulatos, bravúrosan szerkesztett műveket szereti, az a Katharina Blum elvesztett tisztessége című könyvet olvassa – zseniális. Aki meg egy Wagner-operát is tud már élvezni, az feltétlen olvassa el a Csoportkép hölggyel című regényt, amiért Heinrich Böll 1972-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.
