Cserna-Szabó András eddigi talán legszemélyesebb kötete érkezik: az Anya csak egy nincs egy őszinte autofikció, nagyívű anya- és családregény. Az író szerint az embernek nem csupán egy anyja van (volt), hanem általában több is. „Az egész úgy kezdődik, hogy kihajtanak minket, mint csavart az anyából, és létünk (jó esetben) anyatejtől anyaföldig tart” – olvasható a fülszövegben. „Szerencsés esetben a halandó tele van (volt) anyákkal: van (volt) neki kettő nagyanyja, azután dédanyák, ükanyák, szépanyák...”. És akkor még nem is volt szó a nevelőanyákról, mostohaanyákról, keresztanyákról, örömanyákról, pótanyákról, ősanyákról, Holdanyákról, Földanyákról, béranyákról, …Szóval ezúttal anyázni fogok. Buzgó szüvel.”
Szokatlan téma ez a gasztronómiai írások és a humoros, szellemes szövegek után, és mindezt Kurt Vonnegut hangját idéző, szívszorító humorú elmélkedések kísérik. Olvass bele!
Cserna-Szabó András: Anya csak egy nincs (részlet)
Gimnazista koromban nagyanyám még dolgozott, a nagyszünetben át lehetett ugrani hozzá a Háziiparba, és ő mindig nyitott volt némi anyagi segítségre. A varroda és a Kurca folyó felé vezető sikátor között működött egy kissé romos trafik – tán még egy lefűrészelt lábú hadirokkant kapta a lábáért cserébe valamelyik nagy háború után a hazától –, ott rögvest el is lehetett verni a szajrét. Miután nagyanyám végre nyugdíjba ment (letelt a húsz év, ez a rendszerváltás környékén történt), nem szűnt meg tevékenykedni. Sőt, ekkor kezdett csak el igazán… Márai írja a nápolyiakról, hogy a tetthez nem elég kegyetlenek, az alkotáshoz fáradtak, a munkát nem ismerik el életcélként, viszont fáradhatatlanul tevékenyek. „Ahogy a madarak keringenek az aranykék ég alatt, úgy tevékenyek.”[i] Csöpe is pont ilyen nápolyi volt. Kreol bőrű, apró, fekete asszony, aki mindig tevékenykedett. Semmiben nem tudott elmélyülni (elmélyülni csak az alkotásban lehet), viszont mindig egyszerre hat-nyolc dolgot csinált.
Főzött, közben nézte a Dallast, keresztrejtvényt fejtett, Svejccel telefonált, diót szedett az udvaron, kivágott egy fát, elbiciklizett a Kisérbe, mert ott ötven fillérrel olcsóbban adták a tojást, a Bibliát vagy Adyt olvasta.
És mindig sietett, akár a nápolyiak. Egyetlen lámpás kereszteződés volt Szentesen (a főtérnél, ma már ez sincs), ő ott sem állt meg a biciklijével. Nem is lassított, nem nézte meg, piros, sárga vagy zöld a jelzés, csak leszegte fejét és tovább hajtott – talán azt gondolta, ha ő nem látja az autókat, akkor az autósok sem látják őt, sőt, ha ő nem látja az autókat, akkor azok talán nincsenek is. Vakmerően, mondhatni, halált megvető bátorsággal tudott átsuhanni a piroson. Nem ütötték el, nem dudáltak rá, már mindenki ismerte. Mindenki tudta, Csöpike néni megy tojásért a Kisérbe, vagy a lakótelepre az unokáihoz, a Marx térre a szüleihez, bankba, postára, esetleg valamelyik temetőbe.
Mert minden szentesi temetőben volt valakije. De tényleg mindegyikben.
1993. október 22-én is ment a temetőbe, akkor éppen a szentesi Kálvária (római katolikus) temetőbe, mert az öccse (Cserna Jancsika) sírjánál – 41 évvel a halála után – emlékező gyászbeszédet mondott Szentirmay Endre esperes. Ott volt mindenki, aki még ismerte az egykori pannonhalmi diákot, aki – miután nem vették fel az orvosira, és mielőtt munkaszolgálatra vitték volna – rövid ideig szódáskocsisként működött Szentesen (mint az apja). Ott volt Léda is, vagyis dr. Arató Ilona nyugalmazott gyerekorvos, radiológus, Jancsika egykori szerelme, kezén a kékköves gyűrűvel. A helyi újság tudósítása szerint Csöpe (özv. dr. Vásárhelyi Béláné, harmadik anyám, Cserna Eszter, Jancsika idősebbik nővére, Mátéffy Eszter és Cserna János legidősebb gyermeke, két Eszter és egy Béla anyukája, négy unoka nagyanyja) „újra előbuggyanó mély fájdalmában, de gyűlölet nélkül imádkozott”, majd azt mondta a riporternek: „Felemelő volt számomra, hogy a még élő egykori MUSZ-osok, a »C« katonák, akik az ország minden szegletéből jöttek Szentesre, méltóságteljes megbékéléssel rótták le kegyeletüket a családi sírhelynél.”[ii] El tudom képzelni, hogy tényleg ezt mondta. Egyetlen mondat, nem több, ne rágjuk a gittet fölöslegesen, csak semmi sértettség vagy gyűlölet.
Csak a céltalanok érnek rá megsértődni, csak a gyengék gyűlölnek.
Temessük el ezt a gyönyörű szőke gyermeket végre tisztességesen, aztán kifizetem a papot, megetetem családi porcelánból ezt a sok éhenkórász muszost, lesz gödöllői töltött csirke és kivert hús is, és persze tőtike, valamint Csöpe-féle pogácsa. Herendiből a kávét. Kristálypohárból a tokajit. Ámen.
Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy nemcsak Léda doktornő, de az imént idézett szentesi újságcikk is Uzsonyt jelöli meg Jancsika munkatáborának és halálának helyszíneként. Nem Uzsát, nem Tatát, nem Taszárt, hanem megint ugyanezt a nem létező települést, Uzsonyt. Ebben az a szép, sőt gyönyörű, hogy Jancsika halála 40 év alatt végleg népmesévé vált. Hiszen (újra jelzem) ilyen nevű magyar település az úgynevezett valóságban nem létezik. Persze az úgynevezett valóság sem létezik. Hát akkor meg nem mindegy, hogy Uzsony vagy Uzsa? Jancsika meghalt Uzsán, Tatán, Taszáron, Uzsonyban, Jičínben, a Négyszögletű Kerek Erdőben és az Üveghegyen túl is. Persze nem halt meg, mert az utolsó Cserna fiú itt él a szívem legközepén, itt, ahol a kurtafarkú bánatmalac túr, hason fekszik, úgy pipál, közben olaszul olvassa az Il pendolo di Foucault-t. Mi, egyszeri Csernák bizony megint túljártunk a bitang komcsik eszén.
Ma a szentesi Kálvária (katolikus) temetőben egy sírban fekszik Cserna János (dédapám), Mátéffy Eszter (dédanyám), Cserna Katalin (Csöpe húga) és férje, dr. Hetényi Péter (szolgabíró), valamint még két Cserna János, dédszüleim két fia: a kétévesen meghalt és a huszonkét évesen meghalt. Az egyik „KICSI FIUNK” (1927–1929), a másik „JANCSIKÁNK” (1930–1952) néven fut a sírkövön. Az egyik halálában elvesztette teljes nevét, a másik csak a vezetéknevét. Ezt az elveszett vezetéknevet kaptam én meg 1996-ban, éppen 22 éves voltam, pontosan annyi, mint amikor „JANCSIKÁNK” lezárt koporsóban Uzsáról, Tatáról, Taszárról, Uzsonyból, Jičínből, a Négyszögletű Kerek Erdőből vagy az Üveghegyen túlról Szentesre hazakerült.
Legtöbbször sejtésed sincs arról, kinek vagy a temetetlen lelke.
Tizenkét évvel azután, hogy a szentesi Kálvária temetőben, Cserna Jancsika sírjánál Szentirmay Endre római katolikus esperes elmondta emlékbeszédét, Csöpe egy vasárnap délután fát vágott az udvaron, pontosabban baltával dühödten püfölte valami vastag fa törzsét. Ki akarta vágni a fát, mert szerinte rossz helyen állt. Nyolcvankét éves volt akkor, harminchat éve élt már Béla nélkül, én harmincegy éve ismertem őt. Mondtam nagyanyámnak, hagyja békén azt a fát, elfér, ha rossz helyen van, hát rossz helyen van, nem lehetünk mindig jó időben és jó helyen, ő (mármint a fa) is csak Isten teremtménye, mint mi. „Különben is, mi van, Csöpe, ha a panteistáknak van igaza, és a világ Isten megjelenési formája? Mi van, ha ebben a fában is benne lakik az Isten, mint odúban a mókus vagy mint üregben a nyúl? Te meg éppen ki akarod vágni…” De ő ezt meg se hallotta (általában nagyon jól viselte okoskodásaimat, egyik fülén be, a másikon ki), és csak püfölte tovább a fát a baltával. Tudtam, a fának annyi. A fának befellegzett. Kampó! Ha Csöpe elhatározta, hogy vesznie kell, akkor az úgy is lesz. Akkor beszéltem vele utoljára. Ennek a fának a sorsáról, Istenről, a mókusokról és a nyulakról. Visszamentem a dolgomra Budapestre (már négykötetes prózaíró voltam, tengernyi teendővel). Néhány nap múlva felhívtak Szentesről, azonnal jöjjek, Csöpe meg fog halni. Az unokaöcsém volt, az orvos. „Csöpe?” – kérdeztem. „Ez lehetetlen, mert Csöpe sose fog meghalni, ez fix, kevés dologban vagyok ilyen biztos, mint ebben, hogy a nagyanyánk halhatatlan, ezt mindenki tudja, különben is, két napja még fát vágott (miközben főzött, nézte a Dallast, fejtette a keresztrejtvényt, Svejccel telefonált, diót szedett az udvaron, elbiciklizett a Kisérbe, mert ott ötven fillérrel olcsóbban adták a tojás, a Bibliát vagy Adyt olvasta…), a saját szememmel láttam.” „Ez valóban lehetetlen – hangzott a válasz –, viszont igaz!” Unokaöcsém, az orvos továbbá közölte velem, hogy nagyanyánknak talán már csak órái vannak hátra, megpróbálták megműteni, de sajnos már nem lehet segíteni rajta. „Miért?” – kérdeztem. Talán kicsit számonkérőn hangozhatott, mintha azt mondtam volna: „Ti vagytok az orvosok, oldjátok meg!” „Elmagyarázhatom részletesen, de úgyse értenéd” – hangzott a válasz, és ebben is igaza volt. Orvoscsaládban nőttem fel, és eddig még akármit is kérdeztem tőlük (DNS-spirál, lélek, vakbél, szifilisz, géntérkép, izzadás, halál stb.), mindig olyan hosszan és bonyolultan magyarázták, hogy egy bötűt se értettem az egészből, folyton új és újabb alkérdéseket tettem fel, végül mindig ők unták meg, de még mielőtt abbahagyták volna a választ, idegesen legyintettek: „Úgyse érted. Aki nem orvos, az ezt nem érti.” Szóval ezúttal nem kívántam bővebb magyarázatot, inkább azonnal felpattantam a következő vonatra. Mikor megérkeztem a szentesi kórházba, Csöpe még élt, és már az egész család körülötte ült. Némán nézték Csöpét, aki állítólag már nem volt magánál. Úgy nézett ki, mint aki végre nyugodtan alszik. Mert amúgy nagyon rossz alvó volt. A fiókja mindig tele brutális altatókkal, nyugtatókkal. Egyrészt nem hagyta aludni örökmozgó természete, másrészt odabenn, a fejében szörnyek jártak, démonok, élő halottak, temetetlen lelkek. Éhen halt csecsemők, meggyilkolt fivérek, ordibáló nácik, fenyegető pillantású, féllábú katonák, bitang komcsik. Egyszer például – már huszonéves voltam – egy átmulatott éjszaka után nála ebédeltem. Komótosan laktam jól az isteni gombalevessel és a frissen sült, aranyszínű rántott hússal (zsírban sütötte, ha kértem, rajta hagyta a csontot, akár a milánóiak). Ropogós rosejbli, tejfölös-fokhagymás uborkasaláta, igazi tartár, zöld hegyes erőspaprika, „répatortának” csúfolt párolt sárgarépa. Ebéd után ittam két pincehideg gyógyfröccsöt. Tényleg pincehidegek voltak, a bort és a szódát mindig a pincéje lépcsőjén tartotta. Majd végighevertem a kanapén, és elszundikáltam.
Szieszta, a legnagyobb találmány, a mediterrán Xanax.
Mikor egy óra múlva felébredtem, Csöpe arcát láttam magam előtt. Széket húzott az ágy mellé, azon ült, és nézett. Egészen közelről. Már jó ideje nézhetett. „Miért nézel?” – kérdeztem őszintén csodálkozva. „Mert én már attól kipihenem magam, kisfiam, ha látom, hogy valaki ennyire mélyen, nyugodtan, elmélyülten és teljes erőből tud aludni, ahogy te” – válaszolta.
Mikor Csöpe, a harmadik anyám haldoklott, hazamentem én is. Rögtön. A szentesi kórházba. Ott volt már az egész család, odaültem én is az ágy mellé egy fehér kórházi székre, nagyanyám bal oldalára. Úgy festett, mintha csak aludna, pedig éppen Kháron ladikjában ült, a csónakos már evezett vele a Styx folyón. Evezett az Idő folyamán. De lehet, hogy Kháron nem is evez, hanem csak karját mellén összefűzve áll a sajka végében, mint egy hajóskapitány, és hagyja, menjen csak az a csolnak magától a folyón. Némán áll. „A többi, néma csend.” Itt már nem fecserészik senki, se utas, se sofőr. Minek is? Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Csöpe persze nem bírta némán, keresztrejtvényt fejtett, közben hátraszólt Kháronnak: „Tisztelt uram, öt betű, az élet vége, a harmadik betű már megvan: L, mint lóhús.” De Kháron csak nézett maga elé némán, nem felelt, talán mert nem szabad beszélnie, talán mert nem akar beszélni, vagy egyszerűen csak azért, mert neki egészen más elképzelései vannak a halálról, például az is könnyen meglehet, hogy szerinte a halál nem része az életnek, sokkal inkább az élet része a hatalmas halálnak, mondjuk, pici kis részecskéje, atomocskája.
[i] Márai Sándor: San Gennaro vére. Bp. 2014.
[ii] Fogas Pál: Orvosnak készült – szódáskocsira kényszerítették. Kegyeleti emlékezés, gyűlölet nélkül. Szentesi Élet 1993. november 6.
Nyitókép: Valuska Gábor fotója
