1.
Profi és diszkrét, dobolt Anna fejében. Kapaszkodott is ebbe a két szóba erősen, mert a férfi, a magánnyomozó is erősen indított. Szólítson csak a kishölgy Rókusmókusnak, mondta, és kacsintott mellé, hozzátéve, hogy amúgy az ellenségeinek ő csak Henti, barátai pedig nincsenek, a keze meg izzadt, és rögtön elhadarta, hogy ő nem pletykás, de a referenciái között ott van a híres ez, meg a még híresebb az, és ugye, ne szólj szám, nem fáj a fejem, de mindegyiknél igaza volt a kedves feleségnek, sőt, egyiknél, és egy eltéveszthetetlen mozdulattal Anna elé varázsolta a figurát, még egyéb nyalánkságok is napvilágra kerültek. Kiderültek a dolgok, ez a lényeg, dobogott Anna szíve, és Rókusmókus elé tette az anyagot. Tíz kép volt a borítékban. Fontos a sorrend, suttogta, ott volt a kísérőlevélben. Meg az is, hogy ez segíteni fog megérteni. Mit, gyökkent el Rókusmókus arca, és Anna itt felmerült benne, hogy ő is szívesebben szólítaná inkább Hentinek, de aztán csak nézte, hogy az alak a fotókat pörgeti, majd sorba rakja. Eztán Rókusmókus közölte, mennyi az óradíja, és hogy miképp számolja el a költségtérítést. Anna nagyokat bólintott, a krimikben, amiket annyira imádott, épp így közölték a bajbajutott szépséggel a tarifájukat a sármos detektívek. Igaz, ez az alak nemigen volt rokonítható a Ross MacDonaldnál vagy Chandlernél rajongott figurákkal, se nem Chat Gordon, se nem Marlowe, de az is hétszentség, hogy
Anna semmiképp nem akart a nyomozás egyik pontján sem a karjaiba omlani.
Az alak egy órán át nézte a képeket, furcsa szavakat mormolva. Olyanokat, hogy ezek utalnak valamire, nyilvánvaló, meg hogy háromszög, szerelmi talán, bár az túl banális, meg hogy szoknya, a hegy szoknyája tán, és a tó! Itt felkiáltott, hogy ez Hegyesd, bizony, összetéveszthetetlen. Hegyesd? Anna szemöldöke felszaladt. Ez biztos? Hát persze, csapott le Hentihez méltón a szakember, ne jöjjön Anna azzal, és itt már nem kishölgyezte, annyira felháborodott, hogy Hegyesd az semmi, mert ez a környék igenis valami, megérdemli, hogy egyből azonosítsák. De nem úgy, mint egy hullát, mert ez egy élő hely, nagyon is az, mégha a fővárosiak, meg a bebírók hajlamosak is úgy tekinteni rá, mint ami csak oldalági rokona a híres tanúhegyeknek. Hegyesd mindig kiesik a képből, sóhajtott, és Anna megérezte a kapcsolatot a férfi és a táj között. Igen, innen származom, mondta Rókusmókus, ezt megfejteni nincs szükség kriminalisztikai lángelmére. Itt van rögtön ez a bogrács. A hegytetőn, te jó ég. Piknik a magasban, mi? Ilyen is csak valami művészkének juthat az eszébe. Hegyesdnek tényleg hegyes a teteje, igazi csúcs ez! Meg amúgy, itt is a tábla, szóval itt még ne ájuljunk el annyira tőlem.
Mindenesetre ott fenn olyan, mintha minden oldalon szakadékba zuhanhatnánk.
Szakadék, suttogta Anna, és eszébe jutott, ahogy a barátjának magyarázza, mit kérdezett tőle aznap a pszichiátere. Hogy Anna, biztos, hogy a szerelme készíti ki? Egészen biztos abban, hogy nincs már amúgy is a szakadék szélén? Ócska egy asszociáció, kapta fel a fejét Rókusmókus, és Anna megijedt, hogy talán hangosan mondta ki a szavakat. Maga mindent kimond? Nem figyel arra, hogy jobb lenne valamit benntartani? Esetleg coachol is a mester, vágott vissza Anna gyengén, de érezte, a férfinak véletlenül igaza van. De nem tudott leállni. És a mikrofon! Arra utalna, hogy ami benne fortyog, azt nem kéne kihangosítani, amíg nem főzi ki a megoldást? Ez nem irodalmi szeminárium, morgott Rókusmókus, de már a következő képre fókuszált. Ismeri ezt a kopasz fószert, nézett Annára, mire Anna, hogy dehogy, azaz emlékezteti valakire a barátja társaságából, de azok a léhűtők őt sohasem érdekelték. Mondjuk ez nem rossz festmény, vette elő nagyítóját a nyomozó, de az furcsa, hogy a hegyszirtről most a tapolcai Y-nok közé vetődtünk, nem? Itt éltem egészen az egyetemig. Igen? Anna elnyomott egy ásítást. Talán a Gróf Feri lehet, mondta tétován Anna, beszélt múltkor a konyhánkban arról, hogy fenn, az Y-nokban van egy rádióstúdió, régi plakátokkal. Nincs véletlen egy Pepsid, mondta hirtelen a nyomozó ekkor, és Anna zavarba jött, hogy nem nincs, és mióta tegeződnek, de Rókusmókus leintette, hogy nem, ez egy régi plakát, még a fiatal Dobó Katával, és ha a Gróf Feri, akkor ő tudja, hogy ez egy játék, mert a Feri bádogból készített plakátokat, és nyilván, azokból visz egyet a házakhoz. Hogy belül is ugyanolyan szürke lehessen minden?, vonta meg a vállát Anna.
Dehogy, legyintett a mester.
Éppen hogy azért, hogy kikiabálja: nem élhetünk így tovább. De hát ez is régi nóta, ugye, csillant fel Anna szeme, és egy pillanatra azt is elfeledte, hogy ezt a parttalan kitalálósdit ő fizeti. A billentyűk színe! Fekete-fehér, és nyilván, valami hagyományos dal lesz ez. Arról, hogy semmi nem változik. Emlékszem, kezdett mesélni Rókusmókus, milyen volt, amikor leköltöztem a faluba, oda Hegyesre. Kicsit olyan volt az egész, mintha be akarnánk rendezni egy privát skanzent. De a tárgyak, az érzések már csak olyanok, hogy nem a helyi művházba valók. Na, hogy vannak a műparasztok, harsogta már messziről egy régi barátom, Andris, mikor meglátogatott. Az én barátom is Andris, lehellte Anna, de Rókusmókus nem figyelt. Nevetséges voltam, ahogy a traktorra ültem. Ahogy akkor elképzeltük: mindent hátrahagyhatok és egy új, autentikus élet vár itt ránk. Se új nem volt az, se igazi. Esténként sokszor gondoltam arra, hogy a pepsis üveg egy rakéta, beszállok, és aztán örökké csak keringek az űrben. Én is szoktam ilyeneket gondolni, nézett Anna ekkor először a férfi szemébe. Sőt, még ilyenebbeket is. Hogy inkább mindenki mást repítek fel az űrbe. Nekem végülis olyan jó lenne egyedül a Földön… Na, a mai egy szeánsz lejárt, nézett az órára ekkor Rókusmókus, akiben amúgy már kevesebb lett volna az első benyomás béna, karikatúraszerű figurájából. Várom holnap. Addig megnézem, még hová vezetnek a nyomok. Szinte biztos, hogy ez is olyan, mint minden amúgy: csupa evidencia.
2.
Anna másnap egyáltalán nem akart visszamenni a nyomozóhoz. A képek jelentőségüket vesztették annak tükrében, hogy András aznap sem kereste. Valami patkány haver elmarta tőlem, lett kicsi a nő gyomra. Vagy valami nő? Vagy egyenesen András ilyen gonosz, hogy így, ilyen névtelen, és azonosíthatatlan képekkel hecceli? Kissé túl is hecceltem talán magam, rázkódott össze Anna, lehet csak a barátaim szórakoznak. Vagy András retartáld ismerősei. A nagybetűs Művészek. Annát kicsit hidegen hagyta az egész banda. Persze, örült, hogy Andrásnak ilyen fontos ez, jól is keresett vele, ez is igaz, de azért, ha nagyon őszinte akart lenni, a különös performanceok, meg az állandó festékszag, meg a furán felborult napirend inkább dühítette. Nem is ment vissza az irodába. Beült a kocsijába, és lement Hegyesdre. Most nem mehet oda a házhoz, este előadás lesz, mondta neki egy helyi öreg, akit felvigyázni ültettek a mező szélére. Milyen előadás, kérdezte Anna, mire a férfi zavaros magyarázatba kezdett, hogy mit tudja ő, de hasonlít egy helyi hagyományhoz, a keresztállításhoz, amit ördögűzésre, rontás elhárítására használtak. De én csak fiatalokat látok keringeni a füvön, a tűző napon, vetette ellen Anna, mire az öreg megvonta a vállát.
Mindenki máshogy űzi a gonoszt, nemigaz?
Tegnap is! Ezek itt levetkőztek, és pucéran táncoltak a lemenő nap fényében. Én innen ugyan nem sokat láttam, mert vakított a fény, de tudtam, hogy anyaszült meztelenek! Anna ködösen már maga előtt is látta őket, a hajlataikat, a fenekük ívét, és lehunyt szeme mögött már ott is volt a bácsi által megidézett tegnapi tánc. Összekeveredtek a testek - ki a férfi és ki a nő, és egyáltalán: ő maga hol van ebben a tébolyult kuszaságban? Benne mozogtak az alakok, a fejében, az érzései legmélyén, tépték a haját belülről, a gyomrában ficánkoltak. Miféle előadás ez? Miért látom őket lehunyt szemmel is? Ekkor egy erős kéz nehezedett a vállára. Tudtam, hogy itt találom, hallotta Rókusmókus hangját. És nem, ezért most nem tartozik semmivel, magamtól jöttem. Miért? Bár Anna hirtelen mintha tudta volna a választ. Nézze, azt hiszem, mindkettőnknek világos, hogy a képeket András küldte. A komponálás! Ez az ő logikája! Ahogy mindegyikben tiszta rím a forma, a bográcsállvány, a megfordított harmonika, a csúcs elrejtése egy földre dobott szalagban! A játékban is ott az alakzat visszhangja, a gép begörbített karmában. De miért, ismételgette Anna. Talán maga is egy vicc? Nem is nyomozó? Rókusmókus széttárta a karját. De, persze hogy az vagyok. De Andrással még együtt jártunk a képzőre. És együtt kezdtük az egészet. Csak aztán én lejöttem ide a Dórával, és… Hát az nem sült le valami jól, mindegy. Én persze nem voltam olyan elismert, mint András. És Dóra, meg aztán a gyerekek, szóval, na mindegy, ez van, ez lett. Pedig minden itt volt ahhoz, hogy dolgozzak, alkossak. De a legnagyobb alkotásom pár tő paradicsom lett a kőkerítés aljában.
Lehet, még nem voltam kész a vidékre.
Hogy rosszak voltak a kérdéseim. Illetve nem is voltak talán. András ötlete volt a nyomozás is. Illetve egyszer gúnnyal odavágta, hogy a szimatolás lenne nekem való, hisz lám, a nagy kérdések már nem izgatnak, viszont iszonyat vehemenciával bogozom ki Dóra képzelt szerelmi ügyeit. Mindig lenézte az ilyesmit. Ahogy a krimiket is, amiket én mindig imádtam. Én is, nevetett fel Anna, imádom a krimiket, és oké, én is nagyon jó vagyok a kutakodásban, gyanakvásban és nyomkeresésben. Én amúgy fotósnak készültem, mondta hirtelen Rókusmókus. Sokáig fotóztam is, de aztán a munka mellett már nevetségesnek tűnt. Tudod mit, gyere a házhoz. Ahol este a bemutató lesz! Megtennéd, hogy beülsz a színpadra, és itt már önkéntelenül tegezte Annát, aki most nem javította ki, ha lebeszélem az öreg bulldoggal, hogy egy percre beengedjen? Kicsit olyan, mintha a ház teteje maga lenne a hegy, és te a gyomrában élnél, tette még hozzá. De csak addig, amíg a közönség meg nem érkezik. Akik, gondoljuk azt, miattad jönnek, mert látni akarják a nőt, aki mindentől elzárja magát. Mert akkor te vagy az az Anna, akiről András, amikor legutóbb összefutottunk, elmondta, hogy nem tud a közelébe férkőzni, mert Anna elzárt, Annával lenni olyan, mint a Hegyesd tetején a piknik: csak egyvalaki fér a bográcshoz. És Anna ekkor egy szót sem szólt, nem törődött az őrrel sem, odaszaladt a házhoz, beült, és hosszan nézte az üres székeket. A férfi pedig fotózta. És így hogy a helyére került a tizenegyedik kép, a sorozat utolsó darabja, a mű megszületett.
