Kemény Zsófi: Művház-test
Belépek a szájon át. Az ajkak tágra kitátva. A Művház már nagyon kívánt egy jókis zsíros, ropogós engem. Celluxszal rögzített A4-es felhívások a törhetetlen üvegfogakon: hétfőn elmarad a szenior énekkar, a szerdai olvasókör egy órát csúszik. Az arc szürkés-fehérjét kívül már vörösre festi a lemenő nap, de én bentről nézek ki a szájon: most tényleg beléptem?
A nyelőcső folyosója homályos. A falakat az ovisok rajzai díszítik. Melyik barbár szúrta át gombostűvel a kis Áron sárkányvédte városát, és tűzte fel a parafatáblára, mint egy lepkét a régi lepkegyűjtők? Ilonka negyedszer nyer megyei rajzversenyt az életre kelt kakukkos óra motívumával. Jövőre már nem indulhat, mert kiöregszik: tizenegy éves lesz.
A bőr pórusai elé akasztott sötétítőfüggönyökön át mégiscsak bever a naplemente. A Művház kellemes hűvösszagot izzad. Vékony oszlopok az aula-gyomorban; körüljárható emésztőredők. Mindenfelé termek nyílnak. Annyi különböző dologra használták már őket, hogy az identitásválságuk tapintható.
Apropó: a végtagok messzire nyúlnak tapintani vagy taposni.
Vérré válunk a Művház testében, és keringünk. Ha a Művház megbetegedne, a település a körorvost hívná, de a Művház teljesen egészséges. Jóllakott velünk, mi pedig cserébe éltetjük. Ez egy szimbiózis, szigorúbb szaknyelven “szeretet”. Nélküle én és a közösségem nem én és a közösségem lennénk. Ő pedig nélkülünk valóban éhenhalna.
A tegnapesték emléke mindig fokozatosan halványul, de másnaponként egy kicsit még jelen van. Az események így egybemosódnak. Az előzőesti táncok beleolvadnak az aznapesti zenébe, és az előzőesti versmondó verseny győztes verse még az aznapesti amatőr színjátszó előadásának levegőjében rezeg. Igazi gurmé ez a Művház; szereti az összekeveredő színeket és ízeket - a textúrákról nem is beszélve - a nyelvén érezni.
Én most bejöttem, és nem számítok semmire. Úgyis mindig meglep ez a test. Belülről minden test hasonló: általában nem mondjuk, hogy a szeme az apjáé, de a tüdeje és a lépe tiszta anyja! Az viszont eléggé más, amikor egy Művház nyel le.
Az a bizonyos fokozatosan halványuló tegnapeste majdnem kigáncsol (salsa-óra volt, és hát nem mindenkinek megy tökéletesen), ahogy közeledem a szívhez. Amikor kinyitom a szívkamra ajtaját, bent már mozgolódó tömeg van: mi. Késtem, jó helyem már nem lesz, de nem zavar; leülök egy pótszékre. Árnyékok nyúlnak körbe, összeolvadnak és szétválnak, vibrálnak. A színpadra az úgynevezett kortárs művészeket várjuk. Már a függöny mögött mozgolódnak. Az ablakokat kinyitja valaki, engedjünk be egy kis levegőt, mert megfulladunk, mondja, de ha valóban megfulladnánk ma a Művház szívében, elnéptelenedne a település, mert mindenki itt van. A fehér függöny szellemként libben.
A lemenő nap odasziszeg nekünk egy viszlátholnapot, és mostmár tényleg lebukik.
Nem tudjuk, mire várunk, és izgulunk, ettől hangosak vagyunk, és kötözködők. Imádkozom, hogy be ne vonjanak az előadásba. Egyszer megpróbáltak bevonni egybe Pesten, csak táncolni kellett volna, de elbotlottam, és mindenki engem nézett. Nem akarom, hogy mindenki engem nézzen, de én látni akarok mindenkit. A Művház szíve a dobbanás előtti pillanatban van, és ez a pillanat mindig feszült.
A színpad mellett létra áll a falnak döntve, ha menekülnöm kéne - és ezt mindig előre végiggondolom -, nem azon lenne jó elindulnom fölfelé. Bár ki tudja? Ami itt készül, az remélhetőleg fölemel majd. Ha mégis menekülnék, és előre menekülnék, akkor az út csak mégföljebbre vezethet.
Lassan-lassan elhalkul a nézőtér, és kezdődik az előadás.
