Robert Capa Hollywood egyik felével pókerezett, a másik felét ágyba vitte – ezt állította legalábbis a világhírű magyar származású fotósról egyik barátja. Személyét már életében sok legenda övezte, amit talán annyira nem is bánt. Kalandor volt, a világ végén is egy kedves pesti vagány, aki a huszadik század több jelentős katonai konfliktusát az első sorból fotózta végig. Ha élne, ma lenne száz éves.
Robert Capa a harmincas évek közepén született, Párizsban. Nem tévedés. Robert Capa egy híres amerikai fotós volt, elfoglalt, sokat utazott, nem is lehetett közvetlenül elérni, csak ügynökén, Gerda Tarón keresztül. Így tudták legalábbis a francia lapok szerkesztői, akiktől korábban hiába várta a budapesti születésű fiatal Friedmann Endre, hogy munkát adjanak neki.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
Magyar volt, zseni volt (Nagykép)
Tizennyolc éves volt mindössze, amikor villámgyorsan maga mögött kellett hagynia szülővárosát: részt vett egy Horthy-ellenes tüntetésen, letartóztatták, és csak egy ismerős közbenjárásának köszönhetően szabadult, igaz, ennek feltétele az volt, hogy 24 órán belül el kellett hagynia az országot. Megjárta Berlint, ahol Besnyő Éva megismerteti a fotográfiával, és innen kapja első fontos megbízását, Trockij lefotózását. A menekültekkel tömött Párizsban azonban kezdetben nem kapkodtak utána.
Barátnője, Gerda Pohorylle azonban igazi marketingzseni volt. Tudta, nem elég jónak lenni, mindezt el kell tudni adni. Ezért közösen találták ki a mesét a sikeres amerikai fotósról, egy bizonyos Robert Capáról (a név részben utalt a kor híres rendezőjére, Frank Caprára, részben pedig Capa iskolai gúnynevére, a cápára). Friedmannból tehát Capa lett, Pohorylléből pedig Taro. Ő tárgyalt a szerkesztőkkel, ő intézte Capa ügyeit is.
Sokkal több volt, mint egy barátnő: támasz, ügynök, partner az élet minden területén. Capa maga indította útjára saját legendáját, ami utóbb egyfajta önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Sikerét az sem tudta megingatni, hogy idővel kiderült a turpisság – a képei jók voltak, és csak ez számított.
A haditudósító Capa Spanyolországban született meg, ahol Taróval együtt végigfényképezték a polgárháborút. És nem csak a harcok alatt fotóztak (A milicista halála, melynek eredetiségét utóbb sokan vitatták, a spanyol polgárháború ikonikus képe lett), hanem bevetették magukat a lövészárkokba, és megörökítették az alvó, sakkozó, szeretteiknek levelet író katonákat is. Capa arcot adott az ismeretlen és névtelen katonáknak, legyőzte a távolságot, és elérhető, szinte tapintható közelségbe hozta az embereket. Mindketten személyes ügyüknek érezték a spanyol polgárháborút, Taro pedig életét is adta érte. 1937 nyarán a brunetei csatát fotózta, amikor egy tank elsodorta, másnap pedig belehalt a sérüléseibe. Életrajzírója szerint Capa a hírről az újságból értesült, melyet egy fogorvosi váróban lapozgatott. Van, aki szerint a fotós sosem heverte ki Taro halálát, Jimmy Fox, aki annak idején a Magnumnál együtt dolgozott Capával, azonban azt mondja, hogy Taro Ted Allan újságíróban találta meg élete szerelmét, aki akkor is mellette volt, amikor a végzetes sebesülést szerezte. Ezek után talán nem meglepő, hogy eléggé kiakadt Susana Fortes Robert Capára várva című könyvén, amely Capa és Taro szerelmének állít emléket; Jimmy Fox ugyanis sziruposnak nevezte a történetet, és szerinte Susana Fortes hibát követett el, amikor ennyire rózsaszínben ábrázolta a kapcsolatukat.
A nők mindenesetre egész életében imádták Capát, de még egy olyan fénylő csillag sem tudta maga mellé kötni, mint Ingrid Bergman. (A legenda szerint Capa és Bergman kapcsolata inspirálta Hitchcock a Hátsó ablak című filmjének sztoriját.) Capának egyetlen igazi élethosszig tartó nagy szerelme maradt, a fotózás.
A spanyol polgárháborút követően szinte nem is volt olyan jelentős katonai konfliktus, melyben ne vett volna részt. Ott volt a japán-kínai háborúban, és a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban. Ott volt Normandiában, amikor a szövetséges csapatok partra szálltak. „Tudom, hogy a haditudósító több alkoholt, több lányt, több pénzt és nagyobb szabadságot kap, mint a katona. A véres játék minden stádiumában maga választja meg a helyét, és gyáva lehet anélkül, hogy ezért kivégeznék. Önmaga gondoskodik gyötrelmeiről. A haditudósítónak saját kezében a tétje: az élete. Felteheti erre a lóra is, meg arra is, és akár az utolsó pillanatban is meggondolhatja magát. Én játékos vagyok. Úgy döntöttem, hogy az első hullámban, az E-hadtesttel megyek” – írta erről Kissé elmosódva című könyvében. Az akkor készült képekből egy ügyetlen és kapkodó laboráns miatt csak tizenegy maradt fent. A világ ma mégis Capa szemén keresztül emlékezik a normandiai partraszállásra. Utóbb Steven Spielberg is azt mondta, hogy amikor a Ryan közlegény megmentése nyitóképsorait tervezte, igyekezett hű maradni „Bob Capa képeihez”.
Capa egy spanyol köztársasági tankon vonult be a Párizsba, amikor a város felszabadult. Barátja, John Morris elmondása szerint a fotós egyenesen a Ritzbe ment, ahol a szállót működtető Hemingway a legjobb szoba kulcsát nyújtotta át neki – nem sokkal korábban egy maroknyi „irregulárissal” az író szabadította fel a helyet, és első intézkedéseként pezsgőt rendelt mindenkinek.
A háború után két nagyszabású körutat tett. John Steinbeckkel elutaztak a Szovjetunióba, ahol közös kötetük, az Orosz napló előszava szerint az átlagemberek mindennapjait akarták megörökíteni („Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani?”). Irwin Shaw-val 1949-ben találkozott Izraelben, és együtt utazták be az országot. Közös munkájuk eredménye lett az Izraeli riportok című kötet, benne Capa 94 fotójával. Budapestre is visszatért még, közvetlenül a háború után. Békeidőben szívesen fotózta a kor hírességeit, Picassót, Dalít, Hemingwayt, Rita Hayworth-t, fotósorozatot készített a Tour de France-ról, közben pedig arra is volt ideje, hogy néhány kollégájával (így mások mellett David „Chim” Seymourral és Henri Cartier-Bressonnal) megalapítsa a ma is működő Magnum fotóügynökséget.
1954-ben meghívást kapott Japánba, ahol kiállítás nyílt a képeiből. Rengeteget fotózott itt is, képein feltűnően sok gyerek szerepel. Itt érte a telefonhívás, hogy valaki helyett be kellene ugrania: a Life magazin ugyanis fotósorozatot szeretett volna a franciák indokínai háborújáról. Capa május 25-én egy katonai konvojjal haladt, amikor a parancsnok figyelmeztetése ellenére előresietett. Taposóaknára lépett, a kórházba szállítása közben halt meg. Még Hanoiban eltemették (ő volt az első amerikai haditudósító, aki Vietnamban veszítette életét), később pedig az Egyesült Államokban helyezték örök nyugalomra. Az amerikai hadsereg felajánlotta, hogy az arlingtoni katonai temetőben temessék el, de Friedmann Júlia azt mondta, a fia nem volt katona, hanem a béke embere. És valóban. Robert Capa fegyver helyett mindig kamerát fogott a kezébe, ő így harcolt. Azt mondogatta, reméli, hogy haditudósítóként élete végéig munkanélküli marad. Nem rajta múlt, hogy nem így lett.
(Cikkünkhöz a Guardian, a Financial Times, az International Center of Photography, a Sabotage Times anyagait használtuk fel.)
