Miközben az idei első komoly hőhullám szerdán lecsapott Budapestre is, a CEU Nádor utcai - szerencsére klimatizált - épületében egyre többen gyülekeztek, hogy meghallgassák Han előadását. Mint az nagyon hamar kiderült, az alkalom többszörösen különleges: nemcsak arról volt szó ugyanis, hogy korunk sztárfilozófusa, a koreai származású, Németországban élő és alkotó Han most először látogat Magyarországra, hanem arról is, hogy már önmagában az utazása is nagy dolog. A föld dicsérete című esszékötetéből kirajzolódó, visszahúzódó és szemlélődő alkat olyannyira megfelel a valóságnak, hogy Han a saját bevallása szerint egyáltalán nem szeret utazni, ha teheti, kerüli - idén például ez az első alkalom számára.
A filozófus szerdai előadását a Goethe Intézet, a budapesti Koreai Kulturális Központ, a Typotex Kiadó és a MOME együttműködésével sikerült megszervezni. A valamivel több, mint 400 fős terem megtelt, ahogy a Goethe Intézet vezetője ki is emelte, ilyen fokozott érdeklődést ő még nem látott.
Han a rövid felvezető köszöntőket követően Erósz és a depresszió címmel tartott előadást, aminek tematikája már a következő kötetét előlegzi meg. Központi állítása szerint, mivel a Másik eltűnőben van, az emberiség kollektív nárcisztikus depresszióban szenved. Ennek az állapotnak az egyik vezető kiváltó oka Han szerint a fogyasztói társadalom és a digitalizáció tárgyiasító törekvése.
Mindezt persze ennél jóval összetettebben adta elő, és költői stílusát sem cáfolva, számos irodalmi példával élt. Mindjárt az előadás elején elmesélte például, hogy szereti a magyar kultúrát, név szerint említette Ligeti Györgyöt, Bartók Bélát, Eötvös Pétert, Tarr Bélát, és mindenekelőtt Nádas Pétert. Elmondta, hogy valaki említette neki, hogy a magyarok melankolikusak, ő viszont szereti a melankóliát. Bár az azért meglepte, amikor azt hallotta előző este egy diófa alatt elköltött vacsora során, hogy az öngyilkos magyarok leggyakrabban diófán akasztják fel magukat - ezen aztán el is élcelődött kicsit, hogy ha úgy döntene, öngyilkos akar lenni, eljönne Magyarországra és keresne egy diófát.
Nádas A hely, ahol élünk című esszéjénél aztán hosszabban el is időzött, tulajdonképpen innen indította a valódi mondandóját. Az esszében egy falu jelenik meg, aminek közepén egy vadkörtefa áll, ami alatt a falusiak összegyűlnek és énekelnek. Han bevallotta, hogy ő maga is szívesen élne és énekelne ebben a faluban, csakhogy az már nem létezik,
a mai digitális zaj elhallgattatja az éneket.
A Másik eltűnése
Han szerint bár a pandémia miatt már kifejezetten kerüljük az érintést, ez az érintésnélküliség valójában korábban kezdődött. Megfigyelte, hogy az emberek a fogorvosnál ma már a telefonjukat markolásszák, míg ő gyerekként az anyja kezét fogta szorongva. Ma a kapaszkodónk az Énből jön (amit a mobil testesít meg számunkra), ez viszont nem működőképes, ezért vagyunk ennyire magányosak. A kapcsolódásképtelenségében kiüresedő Ént szelfikkel próbáljuk kitölteni, ám a vákuumot ezzel nem lehet megszüntetni. Egyfajta önoptimizálási kényszert élünk meg, folyamatosan digitális tükrökben nézegetjük magunkat (a pandémia alatt fel is lendült a plasztikai sebészet), ez az örökös önmagunkkal való foglalkozás viszont kifáraszt minket. Han számára a koronavírus tulajdonképpen fáradtságvírus.
A digitalizáció érintési szegénységet hoz létre, ám a kutatások már kimutatták, hogy fajunknak az érintés hiánya szorongást, stresszt, depressziót okoz.
A depresszióval pedig világtalanná is válunk, hiszen a depresszió velejárója, hogy bezárulunk, elutasítjuk a világot és csak magunkkal tudunk foglalkozni. Megfulladunk önmagunkban - Han szerint ez az állapot rosszabb, mint a rák.
Az okostelefon közben azzal kecsegtet, hogy a kezünkben tartjuk a világot, hogy a világnak alkalmazkodnia kell hozzánk, ami a totális rendelkezésre állás illúzióját adja. Amihez az ujjunk hozzáér a képernyőn, legyen az bármi, akár egy másik ember a Tinderen, az tárgyiasul, árucikké degradáljuk - és itt érhető tetten a Másik eltűnése.
Amikor a Te tárgyiasul, és Az lesz belőle, azzal megvédjük magunkat a kiszámíthatatlanságtól. Annak a bizonytalanságától, hogy a Másik nem áll mindig rendelkezésünkre.
Hálózatokban élünk, de a hálózat Han szerint nem egyenlő a kapcsolattal. A kapcsolatban ugyanis a közelség és a távolság dialektikus feszültségben létezik egymással. A Másik kivonja magát az állandó rendelkezésre állás alól, de látszólag paradox módon ez teszi őt megérinthetővé, közelivé, a dolgokat ugyanis az ellentétpárjuk élteti. A távolságban születik meg a szerelem, a vonzódás, a vágy, és ez teszi hozzánk közelivé a szeretett személyt.
Mára viszont elkopott az ős-távolság, ami az emberi lét elveként működik, és nem engedné, hogy a Másik Azzá dologiasodjon.
A közelséget pedig most a távolságnélküliség helyettesíti. Ez a rendelkezésre állás, ami tárgyiasít és bármikor elfogyaszthatóvá tesz. A csapda ott van, hogy az, ami fogyasztható, kielégíti a szükségleteinket, de nem lehet hozzá kapcsolódni. Han szerint ez a folyamat a szerelem válságát is okozza.
A nárcisztikus pokol és Erósz
Han szerint Erósz lehetne az az erő, ami képes kiragadni a személyt saját magából és a Másik felé lökni. Csakhogy az egyén ma azt várja a Másiktól, hogy megerősítse magában. Itt megjelenik egy elismerési logika, ami a siker és a teljesítmény kényszere miatt nárcisztikus poklot eredményez.
Aki szerelmes, az egyszerre kiszolgáltatott és erős, egyszerre boldog és érez fájdalmat. Az elgyengülés érzete viszont valójában nem az egyén teljesítménye, hanem “a Másik adománya”. A “Yes, we can” teljesítményalapú társadalma ezt teszi tönkre (ebben a szex is teljesítménnyé vált). Erósz segédigéje Han szerint: a ‘nem hatni tudni’, hiszen a birtoklás, a megragadhatóság eltünteti a Másikat.
A sikeres kapcsolódás együtt jár a sebezhetőséggel és a sebződéssel.
Erósz erejét a depresszió felett Lars von Trier Melankólia című filmjével illusztrálta, Han egy részletet le is vetített a filmből. A Melankóliában egy kisbolygó hamarosan elpusztítja a Földet, ami a legtöbb emberből kétségbeeseést vált ki, egy nőt viszont a közelgő katasztrófa tudata kigyógyít a depressziójából, sőt, végül képessé is tesz a kapcsolódásra másokkal.
Han azt vetítette le, amikor a főszereplő mezítelenül fekszik a domboldalon, miközben az éjszakai égbolton kéklő kisbolygót figyeli, a jelenetben pedig ott feszül valamiféle erotikus vágyódás is. Han elmesélte, hogy a pár perces jelenetet feltöltötték YouTube-ra, hogy onnan le tudják játszani az előadásához, ám az algoritmus azonnal blokkolta pornográfia miatt. Han azon hitetlenkedett, hogy miközben szinte mindent pornográf módon tárgyiasítunk, éppen egy ennyire szép, a kapcsolódásról és a depresszióból való kilépésről szóló film jelenetét blokkolja a YouTube.
Kitért arra is, hogy az egyre több embert gyötrő krónikus fájdalom filozófiai értelemben azért történik velünk, mert nem érintjük meg egymást. Ezért felszólított:
“Érintsük meg egymást!”
Han, a tétlen optimista filozófus
A filozófus szerint a tétlenség különleges képesség, a lényege, hogy nem valamilyen céllal, valaminek a szolgálatába állítva teszünk valamit. Ő a legtöbb idejét azzal tölti, hogy virágokat nézeget és zongorázik, az írás során pedig kontemplatív állapotba kerül. A könyvei is vékonykák, ennek kapcsán elviccelődött azon, hogy ahogy vékonyodnak, lehet, hogy egyszer el is tűnnek, a gondolatai pedig csupán lebegnek majd, hogy belélegezzük őket.
Bár sokan pesszimistának tartják, Han ezt cáfolta és optimistának vallotta magát. Még az előadás elején beszélt arról, hogy a neve koreaiul ‘világos fényt’ jelent, a filozófia pedig a fény tudománya, ezért neki az a dolga, hogy megvilágosítsa a világot. Han megközelítésében a filozófia nem is tudományág, hanem elbeszélés, a filozófusok pedig felhívják a figyelmet arra, hogy vannak más létezési módok is.
Amikor megkérdezték tőle, vajon mi ment félre a digitalizációval, hamisíthatatlan platóni választ adott. Szerinte a hiba az volt, hogy hagytuk, hogy a tech cégek a saját, a fogyasztást serkentő céljaik érdekében rátegyék a kezüket a digitális platformokra - ebben egyébként mind bűnrészesek vagyunk szerinte, ha például van Gmail-fiókunk. Han szerint az értelmiségnek, a művészeknek, a pszichológusoknak és az államnak (nálunk szerinte Orbán Viktornak) kellett volna levezényelnie a digitális átállást.
Hannak egyébként nincs saját okostelefonja, de szokott egyet használni, mert van egy applikáció, ami segít neki felismerni a virágokat. És van ugyan régebbi típusú telefonja, de azt is kikapcsolva tartja. Szerinte, ha mind kikapcsolnánk a telefonunkat, azzal az életet és az érzékelést nyernénk.
