Borbély András: Rafi Lajos verse lyukat üt a világon [ROMA IRODALOM]

A roma szerzők, romákról szóló versek, regények, novellák nem szerepelnek az irodalom tankönyvekben, pedig amit olvasunk, az alakítja a gondolkodásunkat, új szemszöget ad vagy közös pontokat villant fel. A Nemzetközi Roma Nap alkalmából arra kértünk roma írókat, kutatókat és nem roma szövetségeseket, hogy válasszanak ki egy számukra nagy hatással bíró művet, amelyet bemutatva reflektálnak a roma irodalom és reprezentáció kérdéseire, problémáira, hagyományaira. Borbély András költő, szerkesztő Rafi Lajos egyik versét ajánlja. (A korábbi részekben Fehér Renátó Holdosi József Fogoly című regényéről, Eredics Lilla Balogh Attila egyik verséről, Ayhan Gökhan Marlen Haushofer kötetéről, Orsós Julianna pedig Mariella Mehr regényérről írt.)

Rafi Lajos: Cigány ősz

Az erdélyi magyar irodalomban két úgy-ahogy számon tartott magyar-roma szerző van: Ábrahám János és Rafi Lajos. De tulajdonképpen nincsenek igazán számon tartva. 

Rafi Lajos egy székelyföldi faluban, Gyergyószárhegyen élt, 2013-ban egy vonat gázolta halálra, nem messze innen, ahol én is élek. Egyfelől bádogos volt, ami hagyományos „cigány mesterség”, ebből próbált megélni igen szegényesen, házalva a kézműves termékekkel, majd amikor kötete lett, a köteteivel is. Másfelől megalkotott egy kötetnyi magyar – és néhány romani – nyelvű verset, amelyek jelentősége szerintem az, hogy tulajdonképpen

megalapítanak egy új irodalmi kategóriát, az erdélyi magyar-roma költészetet, annak mindenfajta születési sebével és traumájával együtt.

Úgy tűnik, bár nehéz eldönteni, hogy Rafinak az anyanyelve nem a magyar, hanem a romani egyik dialektusa volt, „költői anyanyelvéül” viszont egyértelműen a magyar költészetet választotta, miközben belefogott egy cigány-magyar szótár elkészítésébe is. 

Persze folytonosan vita van arról, hogy a „cigány” vagy a „roma” mennyiben tekinthető releváns irodalmi vagy poétikai kategóriának, és mennyiben egyszerűen „magyar költőnek” vagy még egyszerűbben „költőnek” kell őt tekinteni, tekintve, hogy döntően magyarul írt. Utóbbi opciók szerintem megkerülnek egy vagy több lényeges kérdést: ugyanaz-e a „magyar nyelv”, ha olyan valaki beszéli, akinek egyfelől nem biztos, hogy ez az anyanyelve, tehát félig-meddig idegenként kér a verseivel beocsájtást a magyar irodalomba, s aki másfelől társadalmi szubjektumként elszenvedi a magyar közösségből való kivetést is, aminek egyik közege szintén az erdélyi magyar nyelv és irodalom (!) is, s aminek pontos lenyomatait őrzi Rafi Lajos sok magyar nyelvű verse.

Ez a pozíció bizonyos értelemben analóg az erdélyi magyar irodalom körüli, mára elhalkult, de megnyugtatóan szerintem nem megoldott vitákkal: mennyire része ez az általában vett magyar irodalomnak, és mennyiben inkább romániai, vagy esetleg egyik sem, másik sem, egyik is, másik is, és egyben valami önálló történeti képződmény, amely egyikbe se fér maradéktalanul bele. A kérdés azon fordul meg, hogy hogyan fogjuk fel a nyelvi, kulturális és a társadalmi pozíció, továbbá nyelvi, kulturális és politikai közösség viszonyát. Így a kérdést nem lehet tisztán irodalmi és nyelvi szempontok alapján eldönteni,

ehhez tisztázni kell a „magyarság” és a „cigányság” társadalmi viszonyrendszerét, és a politikai közösségiségünk kereteit

– mindez része a kultúrának.

Továbbá Rafi költészetében a „cigányság” mibenléte folytonosan jelen lévő probléma és téma, tehát a kérdést már csak ezért sem lehet megkerülni. Természetesen nem csak etnikai vagy szociális kategóriaként jelenik meg, de a „cigányság” átmetaforizáltsága még korántsem jelenti azt, hogy a „cigány helyzetállapot” (hogy egyik verscímére utaljak) ezzel tisztázva is lenne, ellenkezőleg. A Cigány ősz című versben például ez áll: „Zsebre tettem cigányságom, / s átlyukasztom a világot. / Falevelet tettem zsebre: / gyönyörködjek. / Melegedjek.” A „cigányság” a versben az őszi falevéllel van azonosítva, amelyet a beszélő zsebre tesz, és ebben a hóbortban pillanatnyi örömet talál. 

De van a szövegnek egy rejtettebb és baljóslatúbb rétege, amely azt sugallja, hogy ez a zseb lyukas, kihullik belőle, amit beletesznek.

S ha a beszélő maga is cigány, akkor úgy is értelmezhető a dolog, hogy miközben zsebre teszi és elhullatja a cigányságát, cigányságával ugyanakkor át is lyukasztja a világot.  A „cigányság” így egyszerre azonosítható a passzív, szélsodorta, száraz falevéllel, amely mintegy lehullott „az élet fájáról”, de a lyukas zsebbel mint szociális indexszel, továbbá a világot átlyukasztó, egy bizonyos fokig fenyegetőnek tűnő erővel is. A „cigányság” kihull a világból, elhullatja magát, és lyukat is üt a világon. Egy igen összetett, ugyanakkor gazdaságos, sőt elliptikus poétikai alakzatot látunk itt. 

Ezt a baljóslatú, tragikus léttapasztalatot, sokszor úgy érzem, a Rafi-versek rendre igyekeznek költőileg megkönnyíteni, de azért rendre átüt a szövegeken. Folytonosan kísért itt ez a kivetettség, mélybe zuhanás, ontológiai negativitás.