A roma szerzők, romákról szóló versek, regények, novellák nem szerepelnek az irodalom tankönyvekben, pedig amit olvasunk, az alakítja a gondolkodásunkat, új szemszöget ad vagy közös pontokat villant fel. A Nemzetközi Roma Nap alkalmából arra kértünk roma írókat, kutatókat és nem roma szövetségeseket, hogy válasszanak ki egy számukra nagy hatással bíró művet, amelyet bemutatva reflektálnak a roma irodalom és reprezentáció kérdéseire, problémáira, hagyományaira. Elsőként Fehér Renátó költő, író ajánlja Holdosi József egyik regényét.
Holdosi József: Fogoly
Éppen öt éve, 2019. április 8-án a vépi Hatos Ferenc Általános Iskola költészet napi versmondó versenyének zsűritagja voltam. Az esemény után, hazakészülődéskor egy emléktáblát vettem észre az aula egyik sarkában. Holdosi Józsefnek állították, aki a vépi iskola tanulója volt, és akinek a Kányák című regényét akkor már olvastam.
Holdosi József 1951-ben született a Szombathelyhez közeli Vépen és 2005-ben halt meg Szombathelyen, ahol a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban irodalmat tanított tíz évig. Abban az iskolában, ahova – Kristóf Ágota mellett – a nagyanyám és a húgom is jártak. A főműnek tekinthető Kányákon kívül négy kisregény (Glóriás; Dac; Cigánymózes; Fogoly), egy dokumentumregény (Hajh, cigányok, hajh, kányák!) és egy kötetnyi elbeszélés (A bandita és a halál) jelent meg Holdositól – mindez másfél évtized alatt, 1978 és 1993 között.
Az általam most kiválasztott Fogoly (1987) egy lázálom sodró lendületű regénye. Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, így indul A per, és Kafkához hasonlóan Holdosinál is egy „bizonyítási eljárás” részesei leszünk olvasóként, tehát esküdtként. Holdosi könyve a szó legszorosabb értelmében lélektani regény, hiszen
a főhős, Gáspár lelkiismerete celebrálja a kitagadási tárgyalást.
(Ebben is áll az önéletrajzi ihletés: a Kányák miatt a saját nagyapja perelte be Holdosit. Erről az esetről szól a Hajh, cigányok..., amelyből Rothadó madarak címmel 2023-ban ősbemutatott punkoperát a Független Színház.)
De mi a bűn Gáspár önvádja mögött? És ki írta egyáltalán a törvényt? Mi tartja fogva Gáspárt? A megtagadás bűntudata? Az apára emelt kéz gyalázata? Az elvágyódás mögötti dac, a kitörés gőgje? A könyvekkel és az írással kötött fausti alku? Vagy mindezek együttes szégyene? Vagy a szégyen Holdosinál nem is a kiküzdött öntudat árnyéka, hanem már-már antik sorsteher? Talán mindkettő, de leginkább viaskodás útközben. Hiszen a látomásos lélektani regény egyben „nevelődési” regény is, Gáspár életrajza. Justitia mérlegére és a „vádiratba” egy egész élet kerül, amelyben az elbeszélés pillanata jelenti a végpontot.
Bevett technikája, sőt, mániája ez Holdosinak, hiszen több könyve is amolyan fejlődésregényként bontakozik ki.
„Mindenki kiválasztott, aki a cigányságból az elsők között elindul. Tagadással kezdődik, megtagadjuk apánkat, anyánkat, aztán minél többet megértünk a világból, annál közelebb kerülünk a fajtánkhoz.”
De vajon miért tűnik szükségszerűnek ez a foglalat? Természetes-e, hogy az Én a maga bejárt és kikövezett életútjával azonos? Feltétlenül a „honnan indultál” és „hova jutottál” közti távolság méri-e meg az érdemet? Nézzétek, így jöttem!, mondhatnák a Holdosi-hősök. Na jó, de ki az, aki nézzen?, kérdezhetnénk vissza, nézve a fotót, amelyen Gáspár bemozdult, így csak egy elmosódott alaknak látszik az osztálytársai között. Holdosi mintha ezt az önelbeszélői kényszer(pályá)t mutatná fel és leplezné le a könyveiben („vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igaz ösvény”, áll a Tonio Krögerből származó mottó a Fogoly élén).
De miért is magától értetődő, hogy cigányként ezt végig kell mondani? Miért is kötelező lefolytatni ezt az egyéni bizonyítást?
Holdosi főhősei rendre elbuknak, asszimilációs kísérletük szinte mindig önmegtagadásba torkollik, ekként fullad kudarcba: „valamennyien abba pusztultak bele, hogy hiábavaló volt minden próbálkozásuk”. A Glóriás Mátéja már útja kezdetén megnémul, a Fogoly hőse pedig elmondhatná védőbeszédét az utolsó szó jogán, de „bárhogy erőlködik, csak hangokat tud megformálni, amik nem állnak össze értelmes szavakká”. Aztán Gáspár egy cigány nyelvű önsirató imával riad fel perbe fogott és száz év magányra ítélt élete rémálmából.