Szegő azzal vezette fel a kötet bemutatását, hogy megállapította, a Világirodalmi Színpad tökéletes helyszín egy Bodor Ádámmal történő beszélgetéshez, hiszen munkássága egyértelműen világirodalmi szintű, olyan szerzőről lévén szó, aki már régóta jelen van az irodalmi tudatban nemcsak a magyar anyanyelvű, hanem az európai olvasók számára is. Majd kifejtette, hogy beszélgetőtársa a közhiedelemmel ellentétben talán mégsem utál beszélgetni, legalábbis a beszélgetéskötet mintha erre is utalna. Bodor erre megjegyezte, hogy részben igaz ez az állítás, nagyban múlik azon, ki a másik fél, az interjú készítője. Az interjú műfaja is lehet izgalmas, ha az valóban társalgás, és nem előre megírt kérdések sora, mert ez utóbbi lemerevíti a beszélgetést és megfosztja a spontaneitástól.
A Magvető szerkesztője a kötet címére vonatkozóan tette fel következő kérdését, mire az író olyan anekdotákat vett elő, melyek az értelmezhetőség problémáját vetették fel nagyon látványosan. Míg a szövegei megírása során nem igazán foglalkozott az értelmezés kérdéseivel, addig az író-olvasó találkozókon nagyon élesen kirajzolódott ez a probléma. Egy hamburgi felolvasás emlékét idézte fel, melyen egy hozzászóló megállapította, hogy a Sinistra körzetnél rettenetesebb, kegyetlenebb könyvet még nem olvasott, majd másvalaki, közvetlenül utána kifejtette, hogy ez a legszebb, legérzelmesebb könyv, amit ismer. Ennek a történetnek a tanulságát vonta le, mikor megállapította, hogy a
könyv szövege nem más, mint préda, és mindenki úgy értheti, ahogy saját adottságai, tapasztalatai lehetővé teszik számára.
Ehhez szorosan kapcsolódva elmondta azt is, hogy a szövegnek önmagáért kell helytállnia, nem az írónak kell beszélni róla, nem az alkotójának értelmezni azt, hiszen miután befejezte, a könyv már csak félig-meddig az övé.
Szegő felvetette, hogy Bodor Ádám nem szeret irodalomelméleti kérdésekkel foglalkozni, mire az író elmondta, hogy illetéktelennek érzi magát ezekben a kérdésekben, bár van, hogy akarata ellenére szóra bírják, mint például Selyem Zsuzsa vagy Karácsonyi Zsolt tették egy-egy vele folytatott beszélgetésben. Egyébként pedig megjegyezte, hogy a könyveiről szóló esszéket sem mindig érti, nem foglalkozik irodalomelméleti kérdésekkel, főleg nem szeret a könyveivel kapcsolatban ezekről beszélni. A fordítások sorsát igyekszik követni, korábban ebben a kiadók partnerek voltak, de érezhető egy nemzedékváltás, már egyre kevésbé törődnek azzal, hogy egy-egy kötet külföldi visszhangjáról, recepciójáról anyagot küldjenek. Elmondta, hogy a szövegei amerikai fogadtatását is figyelemmel kísérte, ennek pedig volt egy nagyon pikáns vonulata is, de hogy pontosan mi is volt az, azt nem osztotta meg a jelenlevőkkel, viszont elárulta, hogy a beszélgetéskötetben szó esik erről is.
Az est végén az is kiderült, hogy a ritkán megszólaló író összesen harminc interjúból válogatta ki a legjobbnak gondolt tizenötöt, benne hagyta az ismétlődő kérdéseket, és néhány esetben kibővítette a válaszait, de egyetlen alkalommal sem változtatta meg azok tartalmát.
„Ebben a könyvben minden benne van, amiről nem szerettem volna írni soha”
– jegyezte meg ironikusan Bodor, aki szerint az az ideális, ha a szöveg mögött egy titokzatos alak sejlik föl. Ha túl sok részletet megtudunk róla, akkor visszamenőleg is félreviheti, módosíthatja az olvasmányélményt, de ezt nehéz kikerülni az újságírói kíváncsiság miatt. Szegő János azonban úgy reagált erre – és ezzel zárta is a beszélgetést –, hogy véleménye szerint ez a néhány, a kötetben megjelent beszélgetés egészen biztosan nem „varázstalanítja” majd ezt a nagyon fontos életművet, és az interjúkból felépített könyvet olvasva is ízig-vérig Bodor Ádám mondatokkal találkozik majd az érdeklődő olvasó.
