Az eddigi köteteid alapján szemlátomást vonzódsz a történelemhez, de mi vitt rá arra, hogy az államalapítástól végigvedd valamennyi királyunkat, és külön könyvet írj róluk?
Évtizedek óta megvan bennem ez az érdeklődés a történelem és még inkább a magyar történelem iránt. Ráadásként királyaink mindig is érdekeltek, annyira, hogy már gyerekkoromban végig tudtam mondani őket, sorban, ahogy jöttek egymás után, és most is, ha álmomból felébresztenek, fel tudnám sorolni mindet. Ezzel nem nagyzolni akarnék, csak jelezni az érdeklődést. Tehát megvolt az esélye annak, hogy egyszer írok róluk egy könyvet. Hogy miért pont ilyet és miért pont így, annak egyszerű a magyarázata. Úgy veszem észre, a kamaszokat érdekelné a történelem, ám tantárgyként, de úgy általában a mindennapokban is, mintha túlságosan szárazan próbálnánk megragadni. Azt gondoltam, érdekes lehet számukra, ha megpróbálom az ő nyelvükön elbeszélni, mintha itt ülnének előttem és én egyenesen nekik mesélném el.
A történelemből kiderül, hogy királynak lenni sosem volt egy életbiztosítás: hiába volt az ország feje, királyaink közül sokan erejük teljében, váratlanul haláloztak el. Meg lehet fogalmazni, hogy mi jelentette számukra a legnagyobb fenyegetést?
Minden általánosítás nélkül mondom, hogy valóban nem mindig volt életbiztosítás a királyi cím, hiszen szép számmal akadtak irigyek és ellenségek.
A magyar történelem első évszázadaiban nem sok olyan királyunk volt, aki biztonságban érezhette a trónját,
sorra jöttek a trónkövetelők, akik ráadásul valamilyen rokonok, nagybácsik, unokatestvérek, testvérek voltak. Egy politikus – hiszen a királyok is azok – elsődleges célja a hatalom megragadása és megtartása. Ezekben az évszázadokban pedig a hatalomért folytatott harc során nem válogattak az eszközökben: volt, hogy meggyilkoltak, elűztek királyokat, másokat meg éppenséggel kimondottan kegyetlen módon akadályoztak meg abban, hogy trónra léphessenek.
Maga a család, amelyet manapság megtartó erőként vagy közösségként képzelünk el, a királyi fő számára nem ritkán kockázatot jelentett, különösen akkor, ha nem volt fiú utódja vagy nagyon idős korában született fia. A rokonok egy ilyen helyzetben nagy rizikófaktort is jelentettek az ország jövője és az utódlás tekintetében is…
Az egyik öröklődési rend az volt, hogy apáról fiúra szállt a trón, a másik, hogy a legidősebb férfirokon megörökölte. Mindaddig, amíg az egyik nem vált egyértelmű hagyománnyá, éles testvérháborúk és rokoni összecsapások alakultak ki; mai kifejezéssel ezeket polgárháborúknak is nevezhetjük. Mindez leginkább a magyar történelem első időszakára volt jellemző, utána beállt a rend, és már nem látni annyi egymás közötti viszályt. Ezzel együtt a későbbiekben is akadtak, akik ácsingóztak az ország trónjára.
A királyok történelme tele van erőszakkal és fordulattal, egyáltalán nem egy poros történetfolyam, amire néhányan esetleg az iskolai tanórákról emlékeznek. Azt írod I. András uralkodásáról, hogy trónra kerülése után olyasmi történt, amihez képest a Trónok harca délutáni ovizsúrnak tűnik – de tényleg annyire durva volt a történelmünk, mint Westerosé?
A könyvben is próbáltam érzékeltetni, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre kevésbé véresek a történések. Az első évszázadokban még megvakítják az ellenségüket, és így tovább, de ahogy a középkorból megyünk az újkor felé, szelídülnek az eszközök. Mindezt próbáltam a könyv nyelvezetén is érzékeltetni: amikor már finomodnak a dolgok, nem volt szükség nyersebb nyelvezetre. Természetesen szó nincs arról, hogy az egész magyar történelem csupa mészárlásból állt, ezzel együtt
bizonyos évszázadokban a maihoz viszonyítva jóval olcsóbb volt az emberélet.
Luxemburgi Zsigmond
Ahhoz, hogy valakiből jó király legyen, kevés volt az, hogy kvalitásos személyiséggel bírjon, kellett hozzá nagy adag szerencse, és az sem ártott, ha kedvező volt a geopolitikai helyzet. A könyvben például azt írod, hogy hiába volt Luxemburgi Zsigmond középszerű vezető, mégis történelmi kulcsfiguraként tekintünk rá. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Ha meg kellene fogalmazni, akkor szerinted mi tesz valaki jó királlyá – és mi kell ahhoz, hogy valakit jó királyként őrizzen meg az utókor emlékezete?
Leginkább az, hogy mit hagyott maga után. Például Hunyadi Mátyást az egyik, ha nem egyenest a legnagyobb magyar királyként emlegetjük. Teljes joggal, hiszen egy virágzó és erős országot rakott össze, de akik megélték azt az időszakot, nem feltétlenül kedvelték őt magát, hiszen mindennek megvolt az ára: Mátyás magas adókat vetett ki, olyan embereket ültetett pozícióba, akik abszolút bírták a bizalmát, másokat pedig, akik esetleg ellentmondtak neki, simán félreállított. És igen, nem egyszer voltak mázlista vagy szerencsés pillanatok is, például az említett Zsigmond esetében, aki ötven évig ült Magyarország trónján. Ennek viszont az is oka volt, hogy egy viszonylag jó állapotban lévő országban uralkodott, egy viszonylag békés időszakban, és amikor megindult a törökök ellen, hiába szenvedett nagy vereséget, a törökök akkor pont nem tudtak tovább menni, mert őket is megtámadták. Ha ez utóbbi nem történik meg, akkor Zsigmond nem ül ötven évig a trónon. Erre mondhatjuk, hogy ez egy olyan szerencsefaktor, ami nemcsak az adott ember minőségén múlott.
Ritkán ült nő a magyar trónon, mégis az elképzeltnél gyakrabban volt tényleges beleszólásuk a nőknek az uralkodásba – vagy azért, mert a férjük alkalmatlan volt a hatalomgyakorlásra, vagy azért, mert nagyon is alkalmas volt és sokat adott a felesége véleményére. Mennyire volt mindez általános?
Voltak erősebb személyiségek, például Gizella, I. István felesége, aztán Ilona, Vak Béla felesége, de idesorolhatjuk Beatrixot, Mátyás második feleségét is. Az ő esetükben egyértelműen látni ténykedésük nyomait. Sajnos a köztudatban nem sok királyné neve maradt meg, mivel
ez egy maximálisan férfiközpontú korszak volt.
Azt például sokáig nem is lehetett elképzelni, hogy Magyarországon nő ülhessen a trónra, de ez más országokban is hasonlóan alakult. Ugyanakkor ez sem volt általános, hiszen Angliában már akkor is uralkodtak királynők.
Beatrix és Mátyás
A magyar uralkodókról szólva viszonylag kevés szó esik Mária királynőről, akit fiúsítani kellett, hogy jogilag el lehessen fogadtatni. De mi lehet az oka annak, hogy az ő uralkodása nincs benne a köztudatban?
Ezt nemcsak róla lehet elmondani, hiszen vannak királyaink, akik elég jó dolgokat hajtottak végre, mégsem emlékezünk rájuk. Mária egy szerencsétlen balesetben veszítette fiatalon az életét, és pont olyan polgárháborús állapotok közepette volt Magyarország királynője, amiről általában megint csak keveset tudunk. A köztudatban a zavarosabb helyzetekről nincsenek elegendő ismereteink, mintha jobban szeretnénk azokat az időszakokat vizsgálni, amelyek nyugodtabbak és egyértelműbbek. Az a rövid időszak, ami Máriának megadatott, elég viharos volt, és lehet, hogy emiatt inkább a viharokra figyeltünk.
Szerinted ki az a királyunk még, aki nem részesül kellő figyelemben, holott megérdemelné?
Ott van III. András, a legutolsó Árpád-házi király, akivel kapcsolatban mindössze ennyit emlegetünk. Pedig abszolút biztató volt, amit akkor elkezdett kiépíteni: leverte az oligarchák uralmát és megerősítette a központi hatalmat, de meghalt viszonylag fiatalon. Vagy mondhatnám II. Lipótot, aki II. József után jött és azzal indított, hogy visszahozta Magyarországra a Szent Koronát, amivel már eleve megalapozta a népszerűségét. És utána is elég sok olyan intézkedést hozott, ami a magyarok számára lényeges és pozitív volt, de ő is váratlanul meghalt. Voltak ilyen lezáratlan életutak, amelyek egészen más irányba elvezethettek volna, és lehet, hogy most őket is a legnagyobbak között emlegetnénk. II. Lipót szobra amúgy egy időben a millenniumi emlékművön állt, tehát valamennyire benne élt a történelmi emlékezetünkben, csak aztán kiesett onnét.
II. Lipót
Királyaink életéről számos irodalmi alkotás született, de ezek nem mindegyike ragaszkodott a történeti hűséghez. Szerinted kivel bánt el legcudarabbul az irodalmi emlékezet?
Konkrét példát nem tudnék megnevezni, de ami érdekes, és aminek persze megvan az oka és indoka, hogy bár a Habsburgok ültek legtovább Magyarország trónján, összesen négyszáz évig, a magyar irodalmi köztudatba nem vonultak be – vagy ha bevonultak, akkor általában negatív motívumként: a magyarok sokszor lázadtak ellenük, és volt, akit nem is fogadtak el. Nem azt szeretném mondani, hogy piedesztálra kellene emelni őket, de a Habsburgok és a magyarok kötődése jóval erősebb lehetett, mint ahogy utólag érezzük. Nem véletlen, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly annak idején Magyarországra és nem Ausztriába akart visszatérni, ennek épp a napokban volt a századik évfordulója. A Habsburgok rengeteg olyasmit elkövettek, ami miatt méltán beszélhetünk negatívumokról, mégis érdekes, hogy
velük a magyar irodalmi emlékezet nem foglalkozik,
változatlanul idegen elnyomóként tekintünk rájuk. Azalatt a négyszáz év alatt Magyarország valóban nem volt független állam, de négyszáz év mégiscsak nyomot hagyott rajtunk.
Már a beszélgetés elején említetted, hogy a királyok iránti érdeklődésed gyerekkorból ered, de erre a könyvre készülve hogyan zajlott a kutatás, mi volt a munkamódszered?
Leginkább újra kellett olvasnom könyveket, hiszen kamaszéveim óta forgatom ezeket. Most elővettem őket és összehasonlítottam a legújabb kutatási eredményekkel, megközelítésekkel. Az volt a fő célom, hogy mindegyik királyról egy olyan pár oldalas portrét rajzoljak, ami megragadja a fiatalok képzeletét. Mindegyikükkel megtörtént olyan esemény, ami érdekes lehet a számukra is. Ez nem történelemkönyv akart lenni, hanem olyan könyvecske, amely felkelti az érdeklődést a történelem és a királyaink iránt, jelezvén, hogy nem valami bemagolandó dologról van szó, hanem nagyon is életszagú eseményekről. Azt gondolom, hogy ezek az életszagú események érdekesek lehetnek annak a nemzedéknek, amely eleve abban él, hogy folyamatosan iszonyú harsány impulzusok érik. Meg akartam mutatni azt, hogy évszázadokkal ezelőtt is zajlott az élet, és
a történelem nem valami szoborba merevedett história,
hanem nagyon is hús-vér emberek alakították.
IV. Károly, Zita királyné és gyermekük, Ottó
A könyvedből lejön, hogy mennyire sokfélék voltak ezek az emberek, hiszen a királyok között is vannak buták és bulisták, nagyformátumú uralkodók és olyanok, akik már akkor tudták, hogy milyen sokat számít a PR. Neked van kedvenced?
Akiket a legnagyobbként emleget az általános történelmi emlékezet – idesorolható Szent István, IV. Béla, Mátyás vagy Károly Róbert –, azért nem véletlenül ragadtak meg így. Más kérdés, hogy a személyiséget tekintve mások is emlékezetesek. Az egyik kedvenc figurám Salamon, aki az unokatestvéreivel háborúzott, közben elég intenzív életet élet. Volt, amikor kiszorították az országból, aztán visszatért, és az élete végül regényes véget ért, hiszen nem tudjuk, mi történt vele: lehet, hogy remete lett az Isztriai-félszigeten, mások szerint beállt a besenyők közé és nomád harcos lett belőle. Ötvennégyen voltak magyar királyok, jelentős részükről külön regényt lehetne írni.
Van esetleg ilyen terv a fejedben?
Most éppen másfajta munkában vagyok benne, de kizárni nem akarom. Igazából akármi lehet.
Nyitókép: Kardos Dániel
