Festetics Mária grófnő ránk maradt feljegyzései 1871-1884, 1904-1906 és 1917-1918 között születtek. A bensőséges, vallomásos jellegű naplóbejegyzéseket a kötet válogatói és szerkesztői tematikus sorrendbe állították, kommentárokkal és jegyzetekkel látták el, megkönnyítvén ezzel a szöveg megértését.
A válogatásból az olvasó megismerheti a hűséges udvarhölgy származását, ifjúkorát, jellemét, a császári udvar életét, az intrikákat, a grófnő és a császárné meghitt viszonyát, utazásaikat Európa-szerte, Festetics Mária kapcsolatait a magyar, az osztrák és a nemzetközi politikai élet mérvadó politikusaival: Deák Ferenccel, az atyai baráttal vagy Andrássy Gyula gróffal, a Monarchia külügyminiszterével, továbbá a kor jelentős művészegyéniségeivel, például Richard Wagnerrel. A napló lebilincselő olvasmány mindazok számára, akik szeretnének megismerkedni Sisi, a császári család és a bécsi udvar életével.
Festetics Mária grófnő naplója
Részlet a kötet bevezetőjéből:
Azok közül, akik „Sisi” császárné életével foglalkoznak, sokan ismerik Festetics Mária grófnő nevét. Tudják róla, hogy a császárné udvarhölgye volt, és azt is, hogy naplót írt. Személye azonban ismeretlen maradt, írásait csak töredékesen, rövid részletek formájában olvassuk. Pedig már a kortársak is kíváncsiak voltak rá, mit tartalmaznak a császárné bizalmasának napi feljegyzései.
Akadt, akinek fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, nyilvánosság elé kerülhetnek-e ezek a feljegyzések. Mária Valéria főhercegnő például így vélekedett: „Ígéretet kértem és kaptam tőle arra, hogy halála után rám vagy a családomra hagyja a naplóit… mert nem hiszem, hogy feljegyzései oly mértékig megfelelnek a valóságnak, hogy minden további nélkül közzétehetők legyenek.” Másoknak viszont meggyőződésük volt, hogy a grófnő számos jelentős esemény tanúja. 1907-ben a neves történész, Heinrich Friedjung ezt írta a monarchia külügyminiszterének, Alois Lexa von Aehrenthalnak: „Gyakran találkozom itt Campiglióban Festetics Mária grófnővel, s a vele folytatott társalgások nekem, mint kutatónak és a történelem kedvelőjének, tanulságosak és élvezetesek is egyben. A lebilincselő leírásoknak köszönhetően lelki szemeim előtt látom császárunk és hitvese udvarát; először kapok tiszta és meggyőző benyomásokat a boldogtalan uralkodóné emberi és asszonyi nagyságáról; Deák és Andrássy alakja csakúgy, mint a most tevékenykedő nemzedéké, elevenebben rajzolódik ki előttem, mint valaha. Újra csak felbuzog bennem a felismerés, hogy egy okos és finom érzékekkel megáldott nő mennyivel mélyebben lát bele kortársai lelkébe, mint akármely művelt és eszes férfiú. Senkitől nem tanultam annyit az 1860-tól 1895-ig élő és cselekvő nemzedék karaktereiről, mint Festetics grófnőtől.”
Részletek Festetics Mária grófnő naplóbejegyzéseiből:
BUDA, 1871. JÚNIUS 4
Itt volt Andrássy, és nyomatékosan közölte velem, hogy mennem kell, nincs mérlegelés. „Kötelessége ezen áldozatot meghozni a hazának. Ha az Úristen megáldotta az embert ennyi ésszel, azt meg kell érdemelni. Sok jót tehet, és a királynénak szüksége van hűségre.” „Na de”, kérdeztem, „megérdemli ő ezt?” Olyan csodálkozva nézett rám, hogy az már majdnem nevetséges volt. „De hát ez micsoda kérdés?”, kérdezte igen komoly hangon. Elmondtam neki mindent, amit hallottam, amit Bellegarde mondott, mire így felelt: „Barátjának tart, ugyebár? Tanácsolnám, magát ismervén, hogy fogadja el.
A királyné okos, jó, tiszta. Azért szólják le, mert ő szereti hazánkat, és ezt nem bocsátják meg neki soha.
Ezért magát is fogják üldözni, de ez semmi! Maga tehet szolgálatot a királynak, hazánknak, hát kötelessége elfogadni.” Deák is ebben az értelemben írt, sőt még azt is, hogy „visszautasítani nem lehet”. Egyszóval a kocka el van vetve.
A főhercegné nagyon sírt. Szörnyen sajnálom, ő olyan szelíd és finom, de hajlama van a bizalmatlanságra, és az az érzésem, hogy szüksége van valakire, aki gondozza. Igen rosszkedvű tud lenni, mindig inkább a csúfat látja, mint a vonzót, ami egy ilyen fiatal teremtésnél idegenkedést kelt. Azt hiszem, ez a Coburg család magas rangjából ered.[1]
ALCSÚT, 1871. AUGUSZTUS 28.
Ma jött a boldogtalan határozat: „Őfelsége, a császárné és királyné udvarhölgye”.
Különös érzés kerített hatalmába, olyan szorongás tölti be a szívemet! Meg fogok-e felelni? Hű maradok-e magamhoz? Talál-e a szívem valamit, ami elégtételül szolgál? Deák azt mondja róla: „Jó ember.” Andrássy is azt mondja. Milyen lesz? Be tudom-e tölteni a helyemet? Tudok-e „hűséges lenni a halálig”? Maradhatok-e, aki vagyok: egyenes, őszinte, becsületes? Félek. Nem ismerek senkit. Lesz-e ott támaszom? Egyedül kell keresnem az utamat?
BÉCS, 1872. JANUÁR 21.
A főhercegné, itt hagytam abba. Hívatott az én császárném, látogatás az összes főhercegnénél, ami abból áll, hogy üldögélünk és mindenféléről társalgunk. Aztán séta a császárkertben, aztán gyorsan átöltöztem. Vacsora Novikovnál,[2] bizonyos Vazilcsov különösen szeretetre méltó volt. Andrássyék is ott voltak. Most először befejezem a tegnapi napot, aztán rátérek Andrássyra, ½11 körül. Micsoda ostoba élet! Szóval a híres vacsora után társalgás közben Őfelsége, aki csodaszép volt az ezüstszürke ruhájában, bemutatta a hölgyeit. Megállt előttem, és így szólt: „Festetics Máriát ismered.” A főhercegné alig biccentett, és máris továbblépett Ludviga Schaffgotschhoz (aki csak akkor van szolgálatban, ha kedve van hozzá), és a legbarátságosabb hangon szólította meg. A császárné olyan kedvesen nézett rám, hogy kitaláltam a szándékát. Mosolygott, és így szólt: „Fáradt?” A főhercegné rászólt, illetve szólt hozzá, aztán másra kegyeskedett figyelni.
Én már nem léteztem a számára, pillantásra sem méltatott.
Közvetlenül ezután megjelent mellettem Lajos Viktor főherceg[3] Baldine Paarral[4], és tüntetően hangosan így szólt Baldinéhez: „Kérem, ismertessen össze Schaffgotsch grófnéval!” Ami meg is történt. A főherceg sokáig és hangosan beszélgetett vele, továbbra is Baldine felé fordulva, és amikor végzett, Baldine mozdult, hogy engem is bemutasson neki. A főherceg megrázta a fejét, végigmért a fejem búbjától a cipőm sarkáig, majdhogy grimaszt nem vágott, és hátat fordított. Azt hiszem, mosolyogtam, de abban a pillanatban nagyon bántott. Most már mulattat! A császárné séta közben szóba hozta fényes debütálásomat, és megkérdezte, bánt-e a dolog. Azt mondtam, „Nem, inkább bosszant.”
Mire ő: „Ezt meg kell szokni, ha valaki énhozzám húz, akkor persze azt itt üldözik.
De csudálom, hogy a főherceg nem mindjárt kezdette önt nevelni, mert ő mindenkit szeret nevelni, csak magamagát nem.” Különös vircsaft van az udvarnál! Most még jön egy estély, és mint a színházban, minden helyre másik ruha! Legszívesebben lefeküdnék aludni.
SALZBURG, 1872. JANUÁR 25.
Megint valami új. Szerencsésen elértünk idáig, de holnap sem mehetünk tovább: hófúvások. A végleges búcsú a főhercegnétől [Klotildtól] igen nehéz volt, az utazás kényelmetlen, a császárné el sem hagyta a kocsit. És én? Őfelségével, a császárral étkeztem Linzben, ez nagy megtiszteltetés, de nekem szörnyű volt. Bellegarde is velünk tart Salzburgba, és ő mindenütt borzasztó. Szép, okos férfi, grand seigneur, de tudja, hogyan kell egyetlen szóval nevetségessé tenni embereket a császár előtt, és ez taszító. A császár úgyis mindent észrevesz, éles szeme van, Bellegarde-nak ezekre a szavaira semmi szükség. Megvan az a szokása, hogy egyetlen csepp mérget cseppent a mások szívébe, és ez engem felháborít. Ennél a vacsoránál is, ahol öten voltunk, elejtett néhány megjegyzést Andrássyról, amit Őfelsége finom mosollyal viszonzott, és ez engem szinte sértett. Persze, hogy Beust[5] nyugodt maradt. Egyébiránt: „A bizalmat ki kell vívni”, és így is lesz. Természetesnek tekintem, hogy a császár nincs mindjárt elragadtatva az efféle kijelentésektől.
Mi mindent meg nem tapasztalt, és micsoda töviskorona lehetett ez a korona a 19 éves fejének!
Nekem szörnyű volt ezen részt venni. A beszélgetés nem volt valami élénk. Nopcsa mindent, amit csinál, egészen csinál, és ha eszik, egészen elmerül a tányérjában. Ezt már az első utazáson észrevettem, ahol veszekedett velem, mert az egyik fogásból, amiből a császárné nem evett, én se vettem, és ezért neki sietnie kellett! A vacsora után a császár előreengedett az ajtóban, és egészen rosszul lettem zavarodottságomban, mert felzúgott az összegyűlt nép éljenzése, és a császár csak utánam jelent meg! A rezidencián lakunk, amely igen szép. Érkezéskor láttam a trónörököst [Rudolfot], a főhercegnőt [Gizellát], mind csak futólag. A trónörökös nagyon kedvesnek tűnik, Gizella főhercegnő karót nyelt teremtés! Ma fáradt vagyok, a szobám hideg, sietek lefeküdni.
MÜNCHEN, 1876. MÁRCIUS 3.
Most csak átutazóban Anglia felé, forrón kívánva, Isten adja, hogy egészben visszatérjünk! Ha nem félteném halálosan Őfelségét, örülnék, hogy kiszabadultam Bécsből, a rohanásból, a mérgelődésből, egymás szapulásából, az intrikákból stb. Ludviga, Grünne gróf és az összes barátja fáradozásának hatására, úgy döntött, visszaadja a megbízatását! A maga kiszámíthatatlan szenvedélyességével egyszerűen közölte, hogy barátai, Grünne gróf, stb., rámutattak, „mennyire helytelen, hogy olyan helyet foglal el, amit nem tud betölteni”, mert ezáltal Őfelsége egyedül rám van utalva, és csak magyarok vannak körülötte, ami a viszonyokat tekintve nem kívánatos. „És”, tette hozzá, „nagyon nehéz szívvel megyek, voltaképpen áldozat vagyok.” Ez a felfogás igazán szórakoztató, mert hogy én egyedül szolgáltam, noha emiatt soha nem kímélhettem magam, az az én dolgom, de hogy ő ezek után áldozatként tekint magára, hát ez nevetséges! Még mulatságosabb azonban, hogy énrám haragszik – viszont aljasságra mutat, hogy Őfelsége ezt Goëssen keresztül üzente meg, mintha tettem volna olyan kijelentést, hogy túl sok a szolgálat.
Aljasság ér aljasságot, és meg kell mondanom, nem feltételeztem róla, illetve róluk, ennél azért több jóságot tapasztaltam meg a házban!
Ludviga cseppenként mesélte mindezt el nekem, és most énrám haragszik, én vagyok a hibás! Őfelsége még nem mondott semmit, de valahogy majd úgyis kiderül egyszer, mert piszkálják a tüskét, amí ki nem jön. Ezen a téren könnyen megtréfálja Őfelségét a bizalmatlanságra hajló természete; szilárd, és ügyesen hárítja el, ha befolyásolni akarják, de akármennyire közvetlen, soha nem mindegy neki, soha nem felejt el semmit, és sajnos mindig szítja valaki a hangulatot!
Festetics Mária idővel komoly tényezővé vált a bécsi udvarnál, bár féltek is tőle. Így például része volt abban, hogy javítson a császárné megítélésén a katonatisztek körében. Az általános vélekedéssel ellentétben azt feltételezte ugyanis, hogy úrnője nem elutasítja a hadsereget, csak egyszerűen nem akart beavatkozni olyan dolgokba, amelyek egyértelműen férje felségterületéhez tartoztak:
BÉCS, 1882. ÁPRILIS 11.
Ebben az őrült nyüzsgésben már nyugodtan gondolkodni sem lehet. Képtelenség végighallgatni, mit mond az egyik, mert már belebeszél egy másik, és ha kavarodás van valaki körül, azt úgy mondják, hogy „körül van rajongva”! A császárné hősiesen részt vesz benne. Vacsora vacsorát követ. A séták üdítőek lennének, ha kicsit mérsékeltebb lenne a tempó! Tegnap 4¾ órát repkedtünk a Práterben! Kaptam egy kisebb küldetést, mégpedig a sereg felé. Minden államban megjelennek az uralkodófeleségek a szemlén, ez itt nincs szokásban. Hogy miért, nem lehet tudni, és azt hiszik, az van mögötte, hogy a császárné nem kedveli a sereget! Ez a jó Bellegarde sógor után maradt fenn, akinek ez volt az egyik eszköze, hogy a császárné ellen heccelje a tiszteket, és egy faktorral többet tudjon felmutatni Őellene.
Megtalálta a módját, hogy a császárné fülébe jusson, miszerint a seregben nincsenek odaadó hívei. Őfelsége nem reflektált a szóbeszédre, és minden alkalommal, ha kórházlátogatásról vagy a sebesültekről volt szó, nagyszerűen viselkedett.
De mimózatermészeténél fogva rögtön visszahúzódik, és a látszatát is kerüli annak, hogy hajszolni akarná a népszerűséget. Így hát hallgatólagosan távolmaradt, aztán megszokták. Most már nem tüske senkiben, csak azt mondják, a császárné „kényelmességből” nem megy. Nála mindig ez a veszélyes. Most pedig Albrecht főherceg, Vilmos főherceg, a hadügyminiszter és Beck jöttek, és megkértek engem, hogy építsek hidat. Andrássy is, akinek semmi haszna az egészből, mind hozzám tódultak, mondván, mennyire lelkesítené ez a sereget. Én megpróbálom, de nem vonakodásba, hanem ellenállásba fogok ütközni, sejtem, mi lesz a vége, és az okot is érzem, amit csak az érezhet, aki az egészet keresztül-kasul ismeri, mint én! Azt hiszem, a császár soha nem szólította föl erre Őfelségét, soha. A sereg az ő területe, nem akarja, hogy a császárné részt vállaljon belőle, a császárné pedig nem akar betolakodni. Vajon sikerülni fog?
[1] A Sachsen-Coburg-Gotha család számos dinasztiába beházasodott, rokonságban állt Viktória királynővel, az orosz cárokkal, a portugál királyi házzal, valamint Brazília és Franciaország királyi dinasztiájával.
[2] Jevgenyij Petrovics Novikov, 1874 és 1879 között bécsi orosz követ.
[3] Lajos Viktor főherceg, 1842‒1919, Ferenc József császár legfiatalabb fivére, beceneve „Bubi”. A botrányos életű főherceg éles nyelvéről, a pletykák és a fiatal férfiak iránti vonzalmáról volt híres. Végül Salzburga száműzték, és elmebetegnek nyilvánították.
[4] Guidobaldine Paar grófnő, 1807‒1874.
[5] Friedrich Ferdinand von Beust, 1809‒1886, először a szász fejedelemség külügyminisztere volt. A königgrätzi vereség után, amikor Szászország Ausztria oldalán harcolt, Bécsbe ment, és 1866‒1871 között a monarchia külügyminisztere volt. Ő vezette a kiegyezésről szóló tárgyalásokat, abban az időben miniszterelnök is volt. Miután visszavonult a politikától, londoni követként szolgált.
