A rajongók között van valamiféle megállapodás, hogy nem mondják ki annak az embernek a nevét, aki 1980. december 8-án a New York-i éjszakában a Dakota-ház bejárata előtt (ahol az egykori Beatles-vezéren kívül például Leonard Bernstein is lakott, és ahol Roman Polanski Rosemary’s Baby című filmjét forgatták) meggyilkolta John Lennont. Persze ettől még nem fogják, nem is lehet az illetőt elfelejteni, aki épp a napokban került be újra a hírekbe, azzal, hogy a bíróság sokadszorra utasította el kegyelmi kérvényét.

Hogy mi lett volna, ha, arra az én válaszom az, hogy amennyiben Lennon életét alig 40 évesen nem oltja ki az az öt célzott lövés, a Beatles újra összeállt volna. A gyilkosság óta eltelt négy évtizedben rajongók generációja nőtt föl, és nemcsak számukra, hanem a közvélemény szemében is ma már elsősorban a 78 évesen is elképesztően pörgő Paul McCartney testesíti meg a legendát – ugyanakkor a Beatles John Lennon édesgyermeke volt.

A popkultúra legsikeresebb és legnagyobb hatású bandáját ő alapította, és az akkor szűnt meg, amikor ő már tojt az egészre.

Még akkor is, ha a folyamat végére formálisan Paul McCartney tette ki a pontot azzal, hogy 1970. április 10-én bejelentette kiválását a zenekarból. Amely igazából már hónapok óta nem létezett.

John Lennonban kora gyerekkorától fogva vibrált az önkifejezés vágya, amit a leghatékonyabban és legerőteljesebben a zenében tudott kiteljesíteni. Az időzítés is szerencsés volt: Liverpoolba az óceánjárókon pillanatokkal azután megérkezett a rock and roll, hogy Amerikában kitört az őrület. Ebben a nyugat-angliai szeles, esős kikötővárosban az 1950-es évek közepén minden srác gitárt ragadott, mert olyan akart lenni, mint Elvis. Lennon se volt kivétel. Egy ideig úgy tűnt, festő vagy rajzoló lesz belőle, ám a képzőművészeti főiskolát ott hagyta a rock and roll és a tizenhét éves korában megalapított saját együttese miatt, amelyet pár esztendővel később, több tag- és névcsere után Beatlesként ismert meg a világ.

A zenekar egyediségét számtalan módon elemezték már, mint ahogy hosszan lehet sorolni a hozzá köthető újításokat is. Néhány sarokpontot azért megemlítenék. Az egyik, hogy bár a Beatlest megannyi zenei hatás érte, az első pillanattól fogva a saját hangján szólalt meg, amelyet kendőzetlen őszintesége miatt egész generációja magáénak érezhetett. A másik, hogy nem állapodott meg egyetlen stílusnál, folyamatosan kereste az új utakat és lehetőségeket. A harmadik, hogy bár valódi zenei képzettséggel csak Paul McCartney rendelkezett, nemcsak hogy mind a négyen ösztönös zsenik voltak, hanem elképesztő munkabírásuk és szorgalmuk volt:

nyolc év alatt megcsináltak tizenhárom nagylemezt (abból egy dupla), huszonkét kislemezt, öt játékfilmet és számtalan turnét.

A negyedik, hogy a többi zenekarral szemben a Beatles nem egyetlen arcra épült, azaz nem volt frontembere, mögötte cserélhető figurákkal. Ez a helyzet kivételes szimbiózist hozott létre a bandán belül, de ez okozta a viszonylag korai feloszlást is. Amíg a Lennon képviselte karcos, időnként avantgárd tónusokat remekül kiegészítette McCartney formai letisztultsága, és mindezek mellett jól megfért George Harrison misztikuma, vagy éppenséggel Ringo Starr máig nem eléggé becsült dobjátéka (amely pontos és magabiztos ritmusaláfestést adott a többiek kísérletezéseinek), addig a dolog ragyogóan működött. A Beatles megszűnését pont a sokszínűsége eredményezte: tagjai a harmincadik életévükhöz közeledve saját útjukat akarták járni, és ebben korlátozta őket egyre inkább eltérő személyiségük és ízlésviláguk.

A szétválást főként Lennon akarta, miután egyre inkább rabnak érezte magát, ahogy fogalmazott, mindkét házasságában: a békés otthon üléssel fenyegető valódiban, illetve abban, amelyet a Beatlesszel kötött. Talán ő lett volna a rock első droghalottja, ha nem találkozik a japán avantgárd képzőművésszel, Yoko Onóval, akit sikk lenézni és megmosolyogni, pedig saját műfajában már a találkozásuk előtt ugyanúgy elismert volt, mint a pop világában John Lennon. Nem beszélve arról a hatásról, amit Lennonra gyakorolt, ami lehet, hogy időnként túl erős volt, ám hogy ő összességében jól érezte magát benne, azt a Beatles után született dalai bizonyítják. Míg a vér szerinti szülei nélkül felnőtt Lennont fiatalabb éveiben folyamatos útkeresés, időnként agresszivitástól se mentes lázongás és mások fricskázása jellemezte, addig ebben a korszakában zenéje letisztult, és olyan témák foglalkoztatták, mint a békeharc, a társadalmi egyenlőség és a női egyenjogúság. Nem is nagyon akarta a többiekkel való újraegyesülést. Noha az 1970-es évek második felében a sajtó folyamatosan napirenden tartotta a Beatles összeállásának kérdését, és a másik három tag például Eric Clapton esküvőjén együtt zenélt, Lennonnak esze ágában se volt visszatérni oda, ahonnan korábban szabadulni akart.

Ennek ellenére egyik utolsó interjújában nem zárkózott el attól, hogy valamikor a jövőben újra megpróbálhatnák a közös munkát, végtére is miért ne nézhetnék meg, hogy érettebb fejjel, bölcsebben mit tudnának Beatlesként összehozni. A magam részéről mérget vennék rá, hogy amennyiben 1980. december 8-án nem dördülnek el annak az embernek, akinek nem mondjuk ki a nevét, a lövései, a Beatles egykori tagjai idővel nemcsak hogy nem bírtak volna ellenállni a nyomásnak, de ő maguk is kíváncsiak lettek volna arra, hogy mire jutnak ismét együtt. Soha nem tudjuk meg, és azt se, hogyan fogadta volna a világ. Még az is lehet, hogy bukta lett volna. A Beatles egyediségét felsoroló listához ugyanis hozzá kell tennünk azt is, hogy megismételhetetlen volt. Egy adott pillanatban létezett – jött, győzött, aztán ment. Nem állt ismét össze, nem csinált újabb turnét és lemezt.

A Beatles-legenda fontos része az egyszeri alkalom.

Nem véletlen, hogy amikor az 1990-es évek közepén két, kazettán hátramaradt Lennon-demót a többiek befejeztek és Beatles-felvételként kiadtak, arra az újságírói kérdésre, miszerint ez jelenti-e az együttes újjáalakulását is, George Harrison – aki talán a legközelebb állt a bandából Lennonhoz, és folyamatosan morgott emiatt a projekt miatt, a harmadik dal kiadását meg is fúrta – a maga szarkasztikus módján azt felelte: „A Beatles addig nem áll össze, amíg John Lennon halott.”

Ma, a 80. születésnapra jelenik meg a ki tudja hányadik válogatásalbum – akár azt is mondhatnánk, hogy lennoni irónia, hogy évekkel ezelőtt ugyanezzel a címmel (Gimme Some Truth) már piacra dobtak egy másik összeállítást, meglehet, most egyszerűen megfeledkeztek róla. És persze itt a többi lemez, a Beatles idejéből és az azt követő, tragikusan szűkre szabott egy évtizedből. Továbbá filmek – a Beatles-mozikon kívül Lennon szerepelt a How I Won The War című 1966-os angol szatírában –, koncertfelvételek, tévészereplések. Na meg, bizonyítékként arra, hogy az a bizonyos vibráló önkifejezési kényszer egész életében végigkísérte, rajzok tömkelege, és három novelláskötet (az utolsó posztumusz), bennük azzal a nyelvfacsaró és nyelvet öltő humorral, amely pályafutása minden szegletének visszatérő momentuma volt. (A Beatles név is szójáték, Lennon találta ki. A megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk.)

Korántsem búcsúzóul álljon itt az a felvétel, amelyet George Harrison készített John Lennon fél évszázaddal ezelőtti, azaz 30. születésnapjára: