A több mint 50 exkluzív interjún és a szerző forgatási élményein alapuló Valar Morghulis majdnem annyira fordulatos olvasmány, mint George R. R. Martin A tűz és jég dala sagája. Bemutatja, hogyan lett a megfilmesíthetetlennek gondolt könyvekből a világ legnagyobb tévésorozata, milyen buktatókkal és logisztikai rémálmokkal kellett megküzdeniük a készítőknek, és hogyan emelte új szintre a Trónok harca a tévésorozatok műfaját.
Hibberd a kevésbé dicsőséges részleteket sem hallgatja el: a nemegyszer végkimerüléssel küzdő stábtagok és színészek megpróbáltatásait, a sorozatot kísérő kisebb-nagyobb botrányokat és a nézőket megosztó utolsó évadot. A Valar Morghulis elolvasása után új szemmel tekintünk majd a Trónok harcára, és ne csodálkozzunk, ha újabb napokat és heteket akarunk majd eltölteni Westeros és Essos világában.
James Hibberd: Valar Morghulis (részlet)
A Vörös Nász
Rengeteg nehezen feldolgozható zsigeri borzalom sűrűsödik össze annak a harmadik évadbeli epizódnak a végén, ami az ártatlan Castamere-i esők címet viseli.
Meghal Robb Stark, a szerethető hős és Ned Stark bosszúszomjas örököse – a jóvágású hadvezér, aki minden csatáját megnyeri, mégis elkövet egy bocsánatosnak tűnő hibát (esküje ellenére nem veszi feleségül Walder Frey valamelyik leányát). Meghal Robb anyja, Catelyn, a Stark család stratégája és mátriárkája, aki még ekkor is gyászolja férjét (valamint fiait, a halottnak hitt Brant és Rickont) – neki még legidősebb fia meggyilkolását is végig kell néznie, hogy teljesen eleméssze a gyűlölet és a fájdalom, mielőtt végeznek vele. Meghal Talisa Stark, Robb gyógyító felesége, akit a létező legviszolyogtatóbb módon, a hasában hordott magzattal együtt döfködnek halálra. S mindez egy hagyományosan békés és örömteli családi esemény közepén, egy menyegzőn történik – nem szólva a vérlázító árulásról, hogy a Starkokkal nem az ellenségeik végeznek, hanem olyanok, akiket a szövetségesüknek hisznek. Elpusztul még Robb rémfarkasa, Szürke Szél is, akit ketrecbe zártan nyilaznak le. S mindennek szemtanúja lesz Arya, aki csak azért tesz meg ekkora utat a Frey-kastélyig, hogy lássa családja pusztulását.
A Vörös Nászt bármelyik momentum önmagában borzalmassá tenné, de a dramaturgia, a színészi játék és a David Nutter által megteremtett baljós légkör még tovább fokozza a hatást. Attól a pillanattól, hogy Frey zenészei belekezdenek az ominózus Lannister-himnuszba, a Castamere-i esőkbe, egészen odáig, hogy hat perccel később elvágják Catelyn torkát, minden pillanat beleég az emlékezetünkbe. „Borzalmas, rettenetes és minden, amit egy ilyen jelenettől elvárunk – írta Emily Todd VanDerWerff az A. V. Clubon az epizód adásba kerülés után. – Olyan kiugró csúcspont, ami zsinórmértékként szolgál a későbbi sorozatok számára.”
GEORGE R. R. MARTIN (szerző, társ-executive producer): Tudtam [hogy megölöm Robb Starkot], szinte az elejétől [az első könyv megírásától]. Ha nem is az első naptól, de nagyon hamar. Szeretem, ha a történetem kiszámíthatatlan. Szeretem kiélezni a feszültséget. Azért öltem meg Nedet, mert mindenki főhősnek gondolta, aki persze mindenféle bajba keveredik, de majd csak kivágja magát valahogy. A következő kiszámítható lépés, hogy a legidősebb fiú a helyére lép, és megbosszulja az apját. Mindenki erre számít, ezért ez [Robb megölése] volt a következő, amit meg kellett tennem.
A Vörös Nász a skót történelem néhány valós eseményén alapul. Az egyik ilyen a Fekete Vacsora. Skócia királya a Fekete Douglas-klánnal harcolt, amikor váratlanul előállt egy békeajánlattal, és biztonságot ígért az ifjú Douglas earlnek. Az edinburghi várba gyűltek a nagy lakomára, amelynek végén a király emberei elkezdtek verni egy nagy dobot. Ekkor behoztak egy lefedett tálat, az earl elé tették, és megmutatták neki egy fekete vadkan levágott fejét – a halál jelképét. Amint meglátta, az earl megértette, mit jelent. Az udvaron ölték le őket.
Nagyobb és még híresebb esemény a glencoe-i mészárlás. A McDonald-klán egy fedél alatt töltötte az éjszakát a Campbell-klánnal. A vendégjog mindkét félre vonatkozott, ennek ellenére a Campbellek felkeltek és nekiálltak lemészárolni minden MacDonaldot, akit csak értek.
Mindegy, mit találok ki, a történelemben is van olyan, vagy még rosszabb.
DAVID BENIOFF (showrunner): A könyvben, amikor a zenészek rákezdenek a Castamere-i esőkre, tudni lehet, hogy valami rossz fog történni. Még soha nem reagáltam ilyen hevesen semmire, amit olvastam. Nem akartam továbblapozni.
DAN WEISS (showrunner): A Vörös Nász volt az a momentum, amiről mindig azt mondtuk: ha eljutunk odáig, és jól megcsináljuk, ahogy kell, akkor sínen vagyunk [a sorozattal]. Az energiának, amit ezzel pumpálunk a show-ba, ki kell tartania egészen a végéig.
GEORGE R. R. MARTIN: Robb filmbéli felesége talán az első komoly eltérés a könyvhöz képest. David és Dan teljesen megváltoztatta a háttértörténetet. A sorozatban Talisa volantisi gyógyító, és nagyon erős akaratú. A könyvben Robb a Lannister-házhoz tartozó Jeyne Westerlinget veszi el, akivel a nyugati hadjáraton találkozik. Ez amolyan Florence Nightingale-effektus: ő megsebesül, a lány visszahozza a halálból.
Ráadásul a könyvben Jeyne életben marad. Nálam Robb így gondolkodik: „Elég veszélyes dolog elmenni erre az esküvőre, nem viszem magammal a feleségemet is, csak utálnák, amiért őt vettem el az egyik lányuk helyett. Inkább otthagyom Zúgóban a bácsikámmal, majd ő vigyáz rá.”
RICHARD MADDEN (Robb Stark): Évadról évadra olvastam [a könyveket]. Nem akartam előre látni, hová visz Robb útja, de ezren is elspoilerezték, mielőtt esélyem lett volna eljutni a harmadik könyvig. Azt a végzetes hibát is elkövettem, hogy rágugliztam. Ez is megerősítette, amire mindenki vigyorogva utalgatott: valami rettenetes fog történni.
MICHELLE FAIRLEY (Catelyn Stark): Tudtam, hogy ez lesz. Aki olvasta a könyveket, nem mulasztotta el megemlíteni, és sokan örömüket lelték abban, hogy előre tudták. Van valami hihetetlenül tragikus és brutális a Vörös Nászban, abban a döbbenetben. Találkoztam valakivel, aki egy repülőgépen olvasta, és annyira megfájdult tőle a szíve, hogy inkább a gépen hagyta a könyvet. Ha valaki színészként ilyen feladatot kap, meg akarja ragadni, és minél előbb belevágni.
OONA CHAPLIN (Talisa Stark): Tudtam, hogy el fog térni a könyvtől. Azt is tudtam, hogy nem érem meg a harmadik évad végét. Valami dögös halálért imádkoztam, de amikor olvastam [a szkriptet], felkiáltottam: „Basszus, itt mindenki meghal!” Pedig amit leírtak, még semmi ahhoz képest, milyen volt leforgatni…
MICHAEL MCELHATTON (Roose Bolton): A könyvben Roose sokkal nyilvánvalóbban rosszfiú. A sorozatban nem teríti ki a lapjait, így a néző nem lehet biztos benne. A csatákban alázatosan követi Robbot, csakhogy Robb nem követi a tanácsait, így a dolgok nem mennek túl jól a családjának vagy a Lannistereknek, ezért eldönti, hogy megszabadul tőle.
DAVID NUTTER (rendező): A meglepetés volt a legfontosabb, hogy a néző együtt éljen a történettel. Fontos volt minden beállás. Heteken át rajzolgattam a sematikus vázlatokat, próbáltam kitalálni, hová kerüljenek a kamerák. Egy szombat reggel végre úgy éreztem, hogy megvan, és felrajzoltam egy nagy mágnestáblára, mint amikor egy fociedző elmagyarázza a taktikát a csapatnak. Azt mondtam [a producereknek]: „Szerintem itt kéne lenniük az asztaloknak, és ide kéne helyeznünk a hőseinket…”
MICHAEL MCELHATTON: Amikor megláttam a termet, ledöbbentem. Olyan volt, mint egy Vermeer-festmény. Kisebb a vártnál, a mennyezet is alacsonyabb, de valami hihetetlen volt a világítás. A Vörös Násznak egészen más a hangulata, mint a teljes sorozat bármely más jelenetének.
(…)
A Lila Nász
Volt valami kéjesen és bűnösen borzongató abban, ahogy újra és újra végignéztem a szadista Joffrey Baratheon haldoklását.
2013 szeptemberében történt, egy gyönyörű napon (pláne a Trónok harca mértékével), Dubrovnik egyik árnyas ligetében, kilátással az Adriai-tenger kéklő vizére. Lannister-lobogók rebbentek meg a langyos szellőben. Aranytálakkal megrakott hosszú asztalokon ragyogott a nap simogató fénye.
Miközben a helyszínt előkészítették a forgatásra, a színészek a maguk módján hangolódtak rá a jelenetre. Charles Dance peckesen sétált: a félelmetes Lannister nagyúr még elszívott egy cigit. Sophie Turner önfeledten ugrált valami zenére. Nikolaj Coster-Waldau a kardforgatást gyakorolta bizonytalan bal kezével. Natalie Dormer elgondolkodva és mozgó ajakkal járkált fel-alá, a szövegét ismételgette. Az olyan újoncok, mint Pedro Pascal, izgatottan társalogtak, mintha csak rajongók lennének, akik nem hisznek a jó szerencsének, ami idevetette őket. Az esküvői vendégeket játszó jelmezes statiszták együtt ebédeltek a büfénél (Királyvár elitjét többnyire tehetős idősebb férfiak és az általuk patronált szemrevaló fiatal hölgyek alkották – ez is olyan kis finomság, ami a helyszínen azonnal szembeötlött, de a tévében csak ritkán tűnik fel). A Trónok harca legendás vívóoktatója, C. C. Smith (olyan munkákkal a háta mögött, mint a Csillagok háborúja vagy a Gladiátor) nagylelkűen úgy döntött, leckéket ad egy riporternek a kétkezes kard forgatásának alapjaiból. (Amikor azt kérdezik, melyik a legkedvesebb emlékem a Trónok harca helyszínein tett látogatások közül, mindig ezt mondom.)
A videósátorban (ahol a producerek a hűs árnyékból követhették nyomon a kamera élőképét) David Benioff, Dan Weiss és Carolyn Strauss halálosan komolyan meredtek maguk elé – arra használták fel a kivételes pihenőt, hogy vérre menő Candy Crush-csatát vívjanak a telefonjukon. Mindeközben az izlandi banda, a Sigur Rós lámpalázasan készült arra, hogy fellépjen Joffrey király előtt. „Ha idegesnek tűnnek egy totál szociopata előtt, azért az nem olyan rossz” – jegyezte meg Dan Weiss, Ne szórakozz Joffal! feliratú pólójában.
A hírhedten nehéz forgatás ez egyszer gördülékenynek és könnyűnek tűnt, dacára az elképesztően komplex jelenetsornak.
Mindenki készen állt kinyírni a királyt.
