Kirsten Thorup a kortárs dán irodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, aki általában a nehéz helyzetben lévő, perifériára szorult társadalmi csoportok képviselőinek ad hangot szövegeiben. Magyarul ez az első kötete (itt mutattunk egy részletet), amely már a választott nézőpont miatt is roppant különleges. Hitler sötét korában járunk, ezúttal azonban nem a koncentrációs táborok pokla vagy a front véres küzdelmei tárulnak elénk, hanem egyenesen a náci közösség krémjének szemüvegén (vagy szemellenzőjén?) keresztül követjük az eseményeket.
Pokoljárás az igazságért
A regény elején ősz van, 1942: zsúfolt vonat siklik a pusztulás uralta tájon át München felé. Az elbeszélő lábán végigcsorog a menstruációs vér, áporodott szaga összevegyül az egymáshoz préselődő, izzadt testek kipárolgásával. Levegő nincs.
„Meghalni is csak állva lehet” – olvassuk.
Hamarosan világossá válik azonban, hogy távolról sem az uralkodó rezsim marhavagonban zötykölődő áldozatait kísérjük éppen figyelemmel. A főhős, Harriet fiatal háborús özvegy, aki gyermekeit hátrahagyva indul el szülőföldjéről, Dániából, hogy a nemzetiszocialista mozgalom fővárosában nézzen szembe férje emlékével.
A bolsevizmus ellen eltökélten harcoló Gerhard ugyanis a német megszállás során feladta a hazáját, hogy „a történelem megfelelő oldalán” álljon, és végül a Luftwaffe pilótájaként vesztette életét a keleti fronton.
Bár a feleség kétségkívül „őrülten, halálosan” szerette a férfit, elvakultságával nem tud teljes szívéből azonosulni.
„Nem akarom megismerni az igazságot, szeretném megteremteni a magamét” – határozza el a viszontagságos úton. De mihez kezd majd, ha a kegyetlen valóság felderítése nem összeegyeztethető a férj iránti lojalitással?
„A jövő testkultúrájának magasztos esztétikai kifejeződése”
A már-már végeérhetetlennek tűnő vonatozás gyötrelmeit Harriet testi tapasztalatain keresztül is követjük: folyamatosan monitorozza magát, a legkisebb rezdüléseire is felfigyel. A fojtogató, kellemetlen érzetekkel teli jelen hátterében pedig a nő múltja is fokozatosan feltárul a benne cikázó képek által. Megtudjuk például, hogy kimagasló testtudatát fiatalkori manökenkarrierjének és az ollerupi Testnevelési Népfőiskolának köszönheti, ahol a mindennapos vasszigor fegyelemre, kitartásra nevelte.
A nácikat ünneplő München utcáira megérkezve még nem is sejti, hogy szívósságára nagyobb szüksége lesz, mint valaha.
A hatékonyságot, lendületet és egészséget sugalló eszménykép a városról ugyanis igen hamar szertefoszlik. Thorup óriási tudásanyagot mozgósít a kötet lapjain, lenyűgöző kutatómunkájának eredményeit azonban nem könnyű megemészteni: a narrátorral karöltve olyan rémtettekkel szembesülünk, amelyek 80 év elteltével is a zsigereinkig hatolnak, és többé nem eresztenek.
Senki sincs biztonságban
„A Gestapo sohasem alszik” – ébred rá a főhős, akinek sötét tónusú bőre miatt minduntalan igazolnia kell magát, hiszen hiába háborús özvegy valaki, ha egyszer nem néz ki árjának. Harriet egy végletekig abszurd és erőszakos társadalomba csöppen, ahol a féktelen szórakozás és luxus árnyékában a legkisebb vétségért is halálbüntetés jár, az ünnepségeken a „szent félelem” kovácsolja össze a népet, a kórházakban pedig a Führer képét mutogatva ösztönzik gyógyulásra a megcsonkított katonákat.
A zsidók százezreinek bestiális meggyilkolásáról olvasva már ismerős információkkal találkozunk, Kirsten Thorup azonban az ábrázolt rendszer olyan rétegeit is feltárja, amelyekről sokunk alighanem most hall először.
A legszörnyűbb dolgok ugyanis gyakran a négy fal között zajlanak.
A főszereplőt férje volt bajtársa, Klaus és neje, Gudrun látja vendégül pazar, nagypolgári villájukban, melynek küszöbét átlépve a nő egyenesen az oroszlán barlangjába sétál.
Meddig tartható fent a szemellenző?
„A boldog tudatlanság az orvosságom” – mondja eleinte, csak idő kérdése viszont, és végleg lehull a lepel a rejtegetett borzalmakról. A házban dolgozó cselédek életén keresztül – akiket egységesen csak Ludmilláknak hívnak – a nácik által dolgoztatott rabszolgamunkások sorsába nyerünk bepillantást. A németeknél ugyanis valóban bevett szokás volt, hogy a leigázott országokban összegyűjtötték az embereket, hogy aztán szétosszák őket gyárakba, bányákba – vagy jobb esetben befolyásos családokhoz.
A még szinte gyerek lányok itt gazdáik szemében alsóbbrendűnek, felcserélhetőnek, kihasználhatónak számítanak.
A ház ura és társai egyiküket halálra erőszakolják, éppen miután megérkezik az érzéstelenítés nélkül végzett abortuszról, de ezen a ponton még mindig nem kaptunk eleget a vérfagyasztó kegyetlenkedésből. Kiderül, hogy Gudrunéknak van egy szellemi fogyatékos kislányuk, akit egy eutanáziaprogramot üzemeltető intézetbe visznek. „Egy életképtelen élet hősiesen átadta a helyét az egészségesnek” – hangzik el az édesapa szájából.
Férfiak pártja női szemmel
Ennyi gyomorforgató embertelenséget papírra vetni kétségkívül nem kockázatmentes írói vállalkozás, és nem is állítjuk, hogy Thorup könyve egyszerű olvasmány. A száraz, rövid mondatok, a józan ész megőrzésére szolgaló mantrázás és az állandó kétely elképesztő mértékig fokozza a feszültséget.
A szereplők meggyőződésbeli ingadozását végigkísérni pedig már-már őrjítő.
A regény legnagyobb bravúrja, hogy egy ennyire hangsúlyosan férfiközpontú rezsimet női szemmel mutat meg, így az eszmék iránti hűséget hirdető, mániákus gondolatfutamok mögött időnként felcsillan a bizonytalanság és a gyengédség. A rideg felszín és az összeroppanás szélén álló lélek kettőssége talán Gudrun karakterén a legszembetűnőbb: sokáig önkívületi állapotban dicsőíti a Führert, beteg gyereke halála után azonban felhagy az alkoholba és gyógyszerekbe való meneküléssel, és vezekelni kezd.
Együttérzés vagy megvetés?
Az Őrülten és halálosan nem kíméli az olvasóját: a mi lábunk alól is egyre inkább kicsúszik a talaj a teljes téboly és a pillanatnyi józanság villanásaival sodródva.
Harriet végig vallja, hogy a dolgokat minden oldalról meg kell vizsgálni – de nem bűn-e már eleve a semlegesség is egy ilyen világban?
Tudunk-e együttérezni ezzel a nővel, aki bár emberségre törekszik, mégis egy véletlenszerűen kiválasztott otthonba adja a fiait, hogy a náci bűnbarlangba utazzon? Vagy a háború tényleg minden erkölcsöt és érzelmet felülír?
Ehhez hasonló dilemmák sokaságával maradunk egyedül az utolsó oldalakhoz érve, de a történet itt nem fejeződik be, Thorup regénye ugyanis egy trilógia első kötete. Bár számos kérdés vár még válaszra, az Olga Tokarczuktól származó mottó tagadhatatlanul igaznak látszik: „ha minden védekezés nélkül, becsületesen és bátran néznénk a világot, megszakadna a szívünk”.
Fotó: Wikipédia
