Mialatt Jókai Mór az 1882-es fővárosi szoboravatóra írt szövegét hallgattuk, amelyben megvalósultként veszi sorra Petőfi hajdani követeléseit és álmait, elindult a fejemben a mozi. Azt képzeltem, nesz támad a hátunk mögül. Határozott, bátor léptek zaja, és föltűnik a bejárat körül egy alacsony termetű, vékonydongájú, szénszemű fiú. Fél számmal kisebb kabátja félig takarta csak a göndör kokárdasziluettet, amit vásott zakója hajtókájára tűzve viselt, és matt wax tartotta össze kíváncsi-kusza tincseit. Az oldaláról lógó hosszú kard a beszélgetést rögzítő kamera állványába akadt, úgyhogy kis híján orra bukott, de célra tartott továbbra is, az első sor felé. Az üresen maradt egyetlen székre ült, aztán hogy leplezze az enyhe zavart, amit mégiscsak érezhetett, torkot köszörült, a pódiumon ülők felé biccentett, és azt mondta nekik félhangosan: Szoszi van, szoszi van, Nagyurak!
Ez a jelenet persze a képzeletemben játszódott le csupán. Azóta ugyanis, hogy kiscsoportos koromban zsírkrétával színezett, celluxszal hurkapálcára erősített papírtrikolórt tűztem a lánglelkű költőről elnevezett kaposvári köztéren a lánglelkű költő szobra elé, Petőfi terén a saját sztereotípiáim foglya vagyok. Mások sem lehetnek ezzel máshogyan. Az est során hallott, Petőfi Sándorról szóló (vagy legalábbis a nevét használó) szövegek legalábbis erről győztek meg. És az elhangzó részleteket, valamint a meghívott vendégek szórakoztató és kitűnő kommentárjait hallgatva megbizonyosodhattunk arról is, hogy lobogó helyett Petőfi inkább dobogó.
Emelvény, amelyről ki-ki a maga hasznát remélve szónokolt.
És ahogy sorjáztak az őt kisajátító passzusok, egyre kíváncsibb lettem, hogy mit gondolna ezek hallatán a kétszáz éve született alacsony termetű, vékonydongájú, szénszemű fiú. De ne szaladjunk előre ennyire. Szemezgessünk inkább a rendezvény dramaturgiája szerint a dualizmustól napjainkig ívelő Petőfi-szövegek közül, és ámuljunk a változó korok kaméleonszerűen változó Petőfi-képein.
Jókai Mór már említett, az 1882-es szoboravatón elmondott beszédében úgy fogalmazott, van egy szeretett királyunk, akit kedvelne a magas talapzatról jobbját az ég felé nyújtó Duna-parti ércszobor modellje is. Az írófejedelem arra a Ferenc Józsefre gondolt természetesen, aki alatt a forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően melegedett meg a trón, úgyhogy szavai – Margócsy István szerint – egyszerre abszurdak és érdekesek. Az ELTE nyugalmazott professzora hozzátette: Jókai Mór ennek ellenére azon kevesek közé sorolható, akik a dualizmus korában vállalták Petőfi teljes költészetét. Még ha a költő működésének eszmei hátterét a korszak uralkodó ideológiájának megfelelően mondta is fel a nyilvánosság előtt A kőszívű ember fiaiból éppen március 15-ét kifelejtő szerző. Azt pedig, hogy a 19. század második felében az irodalom immár a társadalmi manipuláció eszköze is, jól mutatja tán, hogy
az ünnepségeken egyszerre dicsőítették Petőfit és a királyt.
Csunderlik Péter félmosollyal az arcán fűzi hozzá, hogy ha ilyen barátai vannak valakinek, amilyen az elhangzott beszéd alapján Jókai volt Petőfinek, akkor ellenségekre nem is igen van szüksége. És megerősíti, hogy abszurd az 1867-es kiegyezést megvalósult negyvennyolcként beállítani.
Szóba kerül aztán, hogy a századfordulón egész másként emlékezett meg Petőfiről a hivatalos nyilvánosság, és az ellenzéki szociáldemokrata párt. Utóbbiak a világszabadság költőjének tartották ‒ plebejus múltja okán könnyűszerrel integrálható volt ugyanis az internacionalista forradalmárok arcképcsarnokába ‒, és transzcendens vonásokkal ruházták fel. Olyannyira, hogy ‒ amint Margócsy István emlékeztetett – egy gyűlés alkalmával Szántó Kovács János Petőfi arcképéhez fordulva mondott imát.
Így aztán különös, hogy Gyóni Géza a Nagy Háború idején írt költeményében Petőfi az oroszellenes harcok, a „muszka rémség” apostolaként tűnik fel, míg a Népszava a Tanácsköztársaság utolsó napjaiban közölt cikkében azt olvashatjuk, komoly érdemeket szerzett a „magyar mágnások elaludt lelkiismeretének a felébresztése” terén, hiszen „piros zászlóról és világszabadságról énekelt”. Margócsy figyelmünkbe ajánlja Nagykanizsa első világháborús emlékművét, amelyen a csatatéri bakának a költő mutat utat. Ez a korszakban nem is olyan meglepő, elvégre – a már idézett Népszava-cikk szerint ‒ „a kapitalizmus és militarizmus háborgó tengerén ide-oda dobált sajkán, kalózhajóktól minden oldalról fenyegetve a reménytelenség vaksötét éjszakájában is az Internacionálé csillagát látta”.
Így volt-e vagy sem, nehéz lenne már megmondani, az viszont kétségtelen, hogy – Margócsy megfogalmazása szerint –
a költő a legkülönbözőbb politikai erők számára jelentett „legitimáló varázsigét”.
Ugyanakkor – tette hozzá az irodalomtörténész – senkinek sem volt szüksége a teljes Petőfire, a nevét használták csupán, amelyet hasonló retorikai fogások és metaforika mentén jószerivel bárki ellen bevethetőnek véltek a politikusok. Csunderlik Péter rámutat, hogy nem is igen haboztak, ha Petőfi „hadba hívásáról” volt szó. A Tanácsköztársaság idején nyomott bélyegsorozaton Dózsa György, Martinovics Ignác, Karl Marx és Friedrich Engels mellett Petőfi arcképe szerepel.
Hogy Kun Béláék bélyeggyűjteményében helye volt Petőfinek, már-már evidencia. Sokkal komolyabb fejtörést okozhatott azonban ‒ fejtette ki Csunderlik Péter ‒ az önmagát ellenforradalmiként meghatározó Horthy-rezsimnek, hogy 1923-ban nyakába kapta a költő születésének centenáriumát. Mint megtudjuk Margócsytól, afféle csodatevő sámánként hivatkoztak akkoriban Petőfire, aki ez alkalommal a revizionista törekvéseknek lett az élharcosa – miközben durván cenzúrázták a versgyűjteményeit.
Hallunk aztán egy Rákosi Mátyás-idézetet, amelyben Petőfi a fasiszta barbárság ellen aktivizálja magát, a szélsőjobboldali publicisztikában eközben oroszellenes, fajmagyar hősként osztja a kokikat. A Kádár-korszakban termelőszövetkezeteket és laktanyákat neveztek el róla, illetve a 19. századi irodalomtörténetben is ekkor foglalta el a központi helyet. Arról írtak az akadémikusok, hogy költészetének forradalmi volt minden mozzanata. Nem kis derültséget okozott, amikor Margócsy felidézi a kor neves irodalomtörténészének megállapítását, mely szerint a Szeptember végén forradalmár-demokrata szerelemérzést exponál.
A konszolidálódó Kádár-éra idején meghirdetett „mindennapok forradalmában” Petőfi lett tehát a kulcsfigura.
Hogy mégis mennyire zavaros volt a személyével kapcsolatban a korabeli ideológia, azt jól megvilágítja a részlet, amelyet Aczél György beszédéből olvastak fel nekünk. A kultúra Kádár-kori ura arra biztatta e szerint a tanuló ifjúságot, hogy vegyék le a polcról a költő könyveit. Találják a verseiben örömüket. És ebben – ért egyet a két vendég –. a sorok között benne volt, hogy míg a gazdag életművel ismerkednek a szobakonyhák árnyas ablakai alatt, addig sem vonulnak az utcára a hajdanvolt kisdobosok.
Mialatt a Gyurkó László-, Komócsin Zoltán-, Antall József-, majd Orbán Viktor-szemelvényeket hallgatom, azon töprengek, hogy van-e a történelmünkben bárki más, akit ennyiképpen énekelt meg az utókor. Nem lehetnek túl sokan. Egyiküket Mink András említi meg, amikor egy, a nyolcvanas években, az ELTE bölcsészkarán meghirdetett vitaestet idéz fel. Az anekdota szerint az ankét címe – Kommunista volt-e Petőfi? – alá, az egyetemi büfébe kiragasztott plakátra egy szellemes hallgató azt kanyarította filctollal, hogy Néger volt-e Kossuth? Ez a sziporka jól mutatja talán
a dualizmustól napjainkig terjedő, nyomokban Petőfit tartalmazó délibáb-beszédek abszurditásait.
„Néger volt-e Kossuth?” – morfondírozok a kerékpáron hazafelé, és ahogy elhaladok a Duna-parton a kétszáz éve született vékonydongájú, szénszemű fiú égbe nyúló szobra előtt, Márton László sorait dünnyögöm: „Hogy a királyokat felakasszátok? / Ez Habsburg Ottó kedvenc verse volt. / Így megy az eszmetörténeti bolt: / tréfára váltható az átok.”
A Blinken OSA Archívum Petőfi-délibábok című sorozatának további alkalmairól itt olvashatnak.
